Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS E gész éjjel nyögdécselt. Zsibbadt a keze, lába. Annyi ereje sem volt, hogy felkattintsa a villanyt. Pedig csak az ágyból kellett volna kinyújtani a kezét. Meg aztán, ha felgyújtja a lámpát, attól sem lesz jobban. A sötétség hirtelen forogni kezdett. Örült körben forgott. Azt mondta magában: most fog meghalni. Pont most van rosszul, amikor reggel programja van. Tulájdonképpen nincs komoly baja, vérkeringési zavarai vannak, gyakran zsibbad és fázik a keze meg a lába. De szédülni nem szokott, ettől ijedt most meg, mitől forog vele az ágy. Reggel, amikor az ébresztőóra kirángatta az ágyából, valamivel jobban érezte magát. Sietve magára kapkodta ruháját, és sietett a sarki eszpresszóba. A sok üres asztal zavarba hozta, botjára támaszkodva próbálta eldönteni, hová üljön le. Végül választott egyet az ablak mellett. Retiküljéből műanyag piperetáskát szedett elő, a púderpamaccsal végighúzott az orrán, csak úgy, tükör nélkül. A felszolgálónő a távolból várta, amíg végez a művelettel, majd kifejezéstelen arccal sétált oda. — Mit parancsol? — Egy kávét kérek. — Majd a felszolgálónő elégedetlen arcát látva még hozzátette: — Habbal... A kávéban semmi más jó nincs, mint az, hogy forró. De még így is élvezettel szürcsölte. Az aljából még kikanalazta a maradék cukrot, a pincérnő idegesen kapta fel fejét a csikorgó hangra. — Kérem szépen — próbált szólni, de nem nagyon figyeltek rá. — Legyen szíves ... — és még a kezét is felemelte, hogy észrevegyék. — Fizetni akar? — Még nem. Legyen szíves megmondani, hány óra van. — Negyed kilenc — jött a válasz a pult felől, és még hallotta, amint a felszolgálónő odaszólt a kávéfőzőnek: — Itt fog ülni tízig azzal az egy kávéval. Lehet, hogy igen. lehet, hogy nem. Gondterhelten tenyerébe támaszkodott, így bámult ki az ablakon. A barátnőjét várja. Jenemé megígérte neki, hogy segít eltartókat keresni. Nem a pénz miatt lenne szüksége valakire, hanem mert any- nyira egyedül van. Meg néha beteges, ilyenkor megijed, kellene mellé valaki, aki egy pohár vizet hoz, vagy orvost hív, mikor mire lenne szüksége. És nem lesz már fiatalabb. A nyugdíja igaz, hogy nem sok. de ami kell, arra futja. A fiától is kap havonta ötven—száz márkát, mikor mennyit szánnak rá. ö még ennyit sem akar elfogadni, mert őszintén szólva nem hiszi el, hogy azok Münchenben olyan jól éjnek. Olyanokat írnak neki, hogy minden évben máshol töltik a szabadságukat. Egyszer Egyiptomban, máskor Spanyolországban. Most legutóbb a karácsonyt New Yorkban töltötték. Igaz, fényképeket is küldözgetnek, szép színes fotókat, de hát őneki i\ van lánykorából egy fényképe. mintha Velencében lenne, még a háttérben a gondolák is látszanak. Senki nem mondaná, hogy az Angol Parkban készült... — Jó napot. Feketénél — riadt fel a köszönésre. — Jeneiné vézna kis anyóka, de tartásán, az öltözködésén látszik, valaha jobb napokat látott. Csak neki nem voltak jobb napjai sohasem. Férjhez ment, gyereke született. A férje odaveszett a háborúban. Mostohaapát viszont nem akart a fiának. Dolgozott látástól vakulásig. Egy áruházban volt eladó, este pedig takarítást és mosást vállalt, hogy a gyereket rendesen nevelhesse, eltarthassa. A fiú pedig hálából külföldre szökött. Tíz éve él egyedül áb- ban a nagy lakásban. Két szoba, személyzeti. Kisebbre nem akarja cserélni, pénz nem kell neki. És a kis lakásban is csak egyedül lenne. — Na, mi van? Tud nekem mondani valami biztatót? — tette fel izgatottan a kérdést, miután barátnője kifecsegte magát az időjárásról. Jeneiné fekete jersey kesztyűjét óvatosan lehúzta. Ki látott már ilyet, nyáron kesztyűben ? — Tudok, aranyom, tudok. — Csúnya és nevetséges kalapját gondosan letette az asztalra. — Egy olyan házaspárt találtam magának, de olyat! Csupasziv emberek. Mindjárt ők is itt lesznek. Középkorú, gyermektelen házaspár. Gyermektelen? Az nagy kár. Ö mindig vágyott arra, hogy nagymama legyen, rossz, csintalan gyerekek vegyék körül, még akkor is, ha nem a saját unokái. De talán lesz majd gyermekáldás, meg is mondja majd ennek a házaspárnak, hogy az ő részéről ennek semmi akadálya. — Elmeséltem nekik^hogy milyen a lakás, hogy nem éppen nagyméretű, de mégis két szoba... És ne haragudjon, de felajánlottam, hogy maga a személyzeti szobában fog lakni. — Szó sem lehet róla, hogy én a kis szobában . .. — Ne tiltakozzon, aranyom! — csattant fel Jeneiné hangja, majd suttogva folytatta: — Ha átengedi nekik a két szobát, természetesen többet kérhet tőlük. — Legalább az egyik szoba maradjon az enyém. Hiszen különbejáratúak. Nem zavarnánk egymást. És nekem nem pénz kell, hanem szeretet. Nem érti? Jeneiné duzzogva vono- gatta vállát. — Miért olyan nehézkes maga, meg élhetetlen... Pszt! Itt vannak. És dugja el azt az átkozott botját, még azt hiszik, ápolni is kell magát... Erre, erre, ide tessék! — integetett Jeneiné a házaspár felé. ö szemügyre vette őket. Először a férfit. Szemüveges, negyven körüli. Zakóját lezseren kigombolta, mielőtt leült. — Doktor Ágoston — fogta meg Feketéné durva nagy kezét. — A feleségem — mutatott a mellette álló nőre, aki úgy látszik, nem is akar leülni. — Ágostonné — biccentett a nő, de nem nyújtott kezet. Tengerészkék rakottszoknyát viselt, és kissé kopott ingblúzt. — Hát ők azok — mosolygott Jeneiné —, ők azok. — Maga orvos?. — fordult Feketéné a férfi felé. — Nem kérem. Könyvelő vagyok. — Az aranykeretes szemüveg villant egyet. „Azt hiszem, ezek nem az én embereim. Keszeg-házas-' pár. Ezektől még magányosabb leszek.” — És a felesége? — fag- gatózott tovább. A kis keszeg, hegyes orrú nő, mintha csak ezt a kérdést várta volna, leült, rakott szoknyáját foliobbontve. Két kezét összetette az álla alatt. — Én az orvosi egyetem kísérleti laboratóriumában dolgozom. — Béka? — kérdezte olyan hangsúllyal, amiből rögtön kiderül, tudja ő, mit kísérleteznek a békákkal. — Egér — mondta Ágostonné, és Feketénét enyhe rosszullét környékezte. „A keszeg kísérletezik az egérrel, és erről esténként könyvelést csinálnak. Nem, ezek nem az én embereim.” — Ne kíváncsiskodjon most, édesem, ne fontoskodjon — súgta Jeneiné. És Feketéné már tapasztalatból tudja, ha barátnője mindent kétszer mond, nála az idegesség jeie. — Térjünk inkább a tárgyra. Persze, Jeneiné izgatott a pénz miatt, ötszáz forintot ígért neki, ha sikerül az üzlet. És ahogy ismeri, ezektől is kicsikart valami készpénzt. Feketéné kínosan feszeng a széken, nem ért ő az ilyen tárgyalásokhoz. Hogyan illik megmondani, hogy nem kellenek. El sem tudja képzelni, hogy ezeket várni lehet esténként. Pedig a főztjével még meg is hizlalná őket. Az Ágoston házaspár egymást nézi. a nő furcsán járatja szemét férjén, aki zavartan lehajtotta fejét. — Szóval? — Jeneiné izgatottan dobolt csontos ujjaival az asztalon. — Mikor nézik meg a lakást? A férfi a karórájára néz. — Azt hiszem, mennünk kell — nézett feleségére. Jeneiné kétségbeesve legyezi magát kesztyűjével. — Nem vagyok szimpatikus maguknak? — kérdezi Feketéné kicsit csalódottan, mert végül is neki több joga van hozzá, hogy válogasson. Elvégre őhozzá egy lakás is tartozik, ezekhez meg csak az ellenszenvük. Ezekre mondja ez a vén boszorka, hogy csupaszív emberek?! — A néni nagyon szimpatikus, de nem elég öreg nekünk — mondta Ágostonné, és hidegkék szemével mereven kibámuit az ablakon. — Mi sem vagyunk már túl fiatalok — veszi át a szót a férfi. — Nekünk egykét éven belül lakáshoz kell' jutnunk, önálló lakáshoz. Ugye, nem haragszik a nyíltságunkért? Ágostonné hóna alá kapta retiküljét. és felállt, ezzel jelezve, hogy vége a tárgyalásnak. Feketéné előtt elsötétült a világ. Azt mondta magában: most fog meghalni. Ennyi embertelenségre nem számított. Otromba kezével egy pohár víz után kapott, Jeneiné segít nieki tartani. Mire magához tért, a házaspár nem volt ott, és barátnője már a k.alapját illesztette a fejére. — Jöjjön, Márta, menjünk haza! Feketéné a szívét dörzsöl- gette. — Inkább maradnék egy kicsit. — Akkor igyon egy konyakot, aranyom. Attól jobban lesz. Én fizetem. — A kis madárcsontú öregasz- szony maga ment az italért. Feketénének jólesett, egy- hajtásra kiitta. Jeneiné magának is kért egyet. — Ne búsuljon, kedves Márta. Nem sikerülhet azonnalra. Ne izgassa magát. ennyit nem ér az egész. Feketéné elmosolyodott: — Nagyon aggódhat értem, ha már másodszor szólít a keresztnevemen. Jeneiné sajnálkozva meg- paskolja barátnője kezét. — Kérem szépen — próbált szólni Feketéné a pincérnőhöz. — Fizetni akarnak? — Nem. Hozzon nekünk még két konyakot. F eketéné kezében elvész a pohár. Jeneiné kesztyűs kezével nyúl az italért. — Egészségére, Márta. — A magáéra is. És nem volt igaza abban, hogy ezek csupaszív emberek . .. Rögtön felmérték a helyzetet, hogy én talán még harminc évig is elsántikálnék az életükben ... Érti már? Nincs szívük kicsinálni engem. A két öregasszony hangos nevetésben tört ki, a felszolgálónő értetlenül nézett rájuk. Nemes Lampérih kiállítása Nemes Lampérth István rajzaiból, festményeiből, életének dokumentumaiból rendezett kiállítást a Kassák emlékmúzeum Óbudán, a Zichy kastélyban. A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt konstruktivista festő Kassák köréhez tartozott. A kiállításon készült fényképeink a festő hagyatékából mutatnak be néhányat. Tabáni részlet Kápolna Takáts Gyula MEGSZÓLÍTOTT Ősz végivel, tündéri völgybe ma, at jártam, hol egyszerre csak zsurlók és mácsonyák közül hangok röppentek föl, nem madarak. Egy forrás lépett ki ... Megszólított. Hús hangja tiszta volt s derűs. Vidámabb, mint az emberi s bár láthatatlan, tudtam, ő hivott. Mögötte vaksötét vadkörtefa gyümölcsfélén állt, feketén, de villogott hajló füvén a láb s é:i átléptem a kék mezsgyén oda. ahol az ág ringott szemközt Velem s bokrát hiába húzta szét kezem. Bodnár István ITT VAN AZ ŐSZ Itt van az ősz a nagy csönddel. Rózsafa bólong gyöngyökkel. Fázik a pásztor, almot szórt, csillaga pislog, .titkot hord. Alszik az erdő, rőt lombbal, gyanta kicsordul illattal. Hegy tetején, hol szél hajlong: tél veti ágyát, hold cseng-bong. Kazah népművészet Közép-Ázsia pusztáin címmei a kazah népművészetet bemutató kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban. A tárlaton az ázsiai nép életmódjának és művészetének legjellegzetesebb darabját: a lakóhelyül szolgáló eredeti jurtát, valamint az abban található teljes felszerelést — használati tárgyakat és díszítő elemeket — láthatja a közönség. Falusi József Vázlatok, ceruzával 1. (önarckép, 1984) Szőke a hajam, a szemem kék, és úgy fáj minden, ami másnak csak semmiség. 2. (Csak akkor...) A kert alatt csöndesen elballag a nyár. Hogy elment, és hiányzik, csak akkor veszed észre, ha arcod esőben ázik s rálépsz egy falevélre — lábad elé sodorta az ősz. 3. (Nyár volt...) Elmúlott a nyár, gyorsan elszaladt! Még izzó-vörösek a szalviák ... egy vihart még. jaj, elbírnak a_fák, a fű már száraz a lombjuk alatt. BORSÁNYI VERA Eltartók a kávéházban
