Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-05 / 234. szám
1984. október 5., péntek Somogyi Néplap 3 A cservenkai sortűz Jó idő, napfény kellene K u ko ri ca beta ka r ítá s gondokkal Cservenka Újvidéktől csak néhány kilométer. De több mint négyszáz kilométerre fekszik Bortól, ahol az ottani rézbányákban 1943 nyarától magyar munkaszolgálatosok robotoltak. Amikor a magyar királyi kormány hozzájárult ahhoz, hogy rabszolga munkásokat bocsát a Német Birodalom rendelkezésére, már a „megbízhatatlan elemek”, a „politikai szempontból veszélyesek”, a „nem árják”, a „zsidó fajúak” tízezrei pusztultak el a Don-parti halálszázadokban. A munkaszolgálat egyszerre szolgálta az esztelen és népellenes háborús erőfeszítéseket, s a rendszer számára kellemetlen emberek megsemmisítését. Ebben a szellemben engedett át sokezer magyar zsidó munkaszolgálatost a magyar királyi honvédség a bori munkára. iMánidlent annak rendje- módja szerint megállapodásiban rögzítettek. Az úgynevezett keretet a magyarok biztosították, az „ellátást” és a „munkabért” a németek. Az első időkben csak a kegyetlen munka tizedelte meg az odahurcoltakat. Mérnökök, orvosok, tanárok nem szokták a nagyon nehéz munkát. Aztán új parancsnok került oda: Mará- nyi Edének hívták és alezredesi váll-lapot viselt. Az ő idejében kegyetlenebb lelt a bánásmód, szűkösebb az élelmezés. A kitermelt rézérccel el kellett számolni, az emberéletekkel nem. Aztán 1944. szeptember 17-én útnak indították Magyarország felé az ott raboskodó mintegy 4100 munkaszolgálatost. A szerencsétlenek boldogok voltak: hát mégis megtörténik a csoda, hazakerülhetnek ... Rabtartóik nem önként mondtak le további robotol- tatásukról. A háború menete, a romániai és bulgáriai fordulat nyomán közeledtek már oda a felszabadító csapatok. A munkaszolgálatosokat lábon hajtották, erőltetett menetben Magyarország felé. Az eredeti elképzelés valószínűleg az volt, hogy ismét rabszolgamunkán hasznosítják őket. Az éhező, legyengült, beteg emberek sorra hullottak el a menet során. A rabtartóknak terhet jelentett a menetoszlop. ók az életüket igyekeztek menteni, gyorsabban akartak futni, attól tartottak, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok vagy a jugoszláv népi hadsereg beéri őket. így született meg a tömegmészárlás terve. Miután Újvidéken kénytelenek voltak két napig, pihentetni a már teljesen menetképtelen csapatot, továbbhajszolták őket Cservenkáig. Ebben a kis községben a cukorgyárban és téglagyári kemencében jelölték ki az éjjeli „szállás” helyét. A szerencsétlenek leheve- redtek a puszta földre, egymást melengetve próbáltak aludni a hideg éjszakában. Október hatodika volt, az aradi vértanúk kivégzésének napja. A magyar keret tisztjei és legénysége kiszólitotta a je- hovásokat. ók voltak azok, akik kevésbé páriáknak számítottak a páriák között, hiszen az ő ereikben — a fasiszta fajeliméilet szerint — árja vér csörgedezett, de vallásuk tiltotta a fegyverfogást, ezért vezényelték őket is munkaszolgálatra. Az ő feladatuk volt, hogy hatalmas tömegsírt ássanak társaik számára. Amikor elkészültek, újabb erőltetett éjjeli menettel továbbhajszolták őket a véget érni nem akaró úton. A kemencékből pedig egymás után terelték ki húszas csoportokban az SS-ek a többi munkaszolgálatost. Sortü- zek dördültek, a megásott árkokba lőtték az áldozatokat. Már csaknem hatszá- zan lelték halálukat, amikor valahonnan parancs érkezett a tömegvérengzés beszüntetésére. A többieknek« még vagy félméteres földei kellett borzalmas véget ért társaik tetemére kaparni, aztán hajtották őket tovább. Az úton, amely nem ért véget Magyarországon, még sokszázan lelték halálukat Abdán — tudjuk az irodalomtörténetből, hiszen Radnóti Miklós is ott lelte halálát — újabb vérengzés következett. Negyven esztendeje rendezték a fasiszták a cservenkai rémdrámát. Húsz esztendeje Zomborban emlékművet avattak a halálmenetben elpusztultakra emlékezve. Emlékezzünk mi is. Meg kell fogadjuk újra és újra: soha többé fasizmust. soha többé nem tűr hetjük véreskezű terroristák uralmát. Pintér István ,,/Nam vághatunk”... „Úgy indul, hogy csak lopkodhatjuk a termést”... Egymástól függetlenül így kom mentállt a a kukorica betakarításának megkezdiését Tóth Lajos, a csurgói termelőszövetkezet elnöke és Varga János, a nagyüzem agro- nótmusa. Máir szeptember uitólsó hetében szinte nap nap után mérték a szemek nedvességtartalmát, míg vegyíts a hét elején hozzáláttak a 'korai fajták betakarításához. — Egyrészt az sürgetett — mondták —, hogy igen tekinltélyes a feladat: ezer- kétszáz hektár termését kell learatni és bár a gabona- programmal összefüggésben megfelelő a -gépellátás, a betakarítás ütemét a szárítás szűkössége gátolja. Éjjel-nappali műszakban csak harminc vaigonnyi termést tud a szárítónk fogadni. A feladat kezdésével másrészt azért sem várakozhattak, mert ez a nagyüzem látja el- a térséget takarmánykeverékkel, a teljes termést így feldolgozva értékesítik, és szükség volt a kukoricára a folyamatos takarmánygyártáshoz. Harmadsorban — és ez is fontos szempont — az ezer hektárnyi búza egyharmada a kukorica után kerül a földbe, s ez is sürgette a kombájnok munkába állását. Az árpa, a rozs magját — mintegy ötszáz hektárra kerül ez a két növény — néhány hektár kivételével elvetették. Kizárólag az utóbbi napok esőinek rovására írható, hogy nem tehettek pontot még a munka A plovdivi vásáron részt vevő magyar vállalatok több mint 20 millió rubel értékű szerződést kötöttek bolgár cégekkel. A közeljövőben írják alá azt a szerződést is, végére. Úgy tervezik, hogy a napokban indulnak a búza vetésévéi. — Napfény kellene, jó idő — mondták Csurgón, mert az októberi csúcs igen kemény próbatétel lesz ebben a nagyüzemben. amelynek keretében a Bal- kancar jövőre csaknem 2 millió rubelért autófelszerelési cikkeket szállít az Ikarus buszokhoz. Erősítve a kötelékeket A Tanép egyik tanácskozásán mondták el a szakszervezeti bizalmiak, hogy „ígérgető" emberek járják a munkahelyeket: mesés kereseti lehetőségeket kínálnak, ha a már működő vagy most szerveződő gazdasági munkaközösségekhez, kisvállalkozásokhoz a jó munkájukról ismert szakemberek elmennek. — ígérhetnek magasabb bért, kényelmesebb munkát, jobb föltételeket, mi maradunk. Szeretjük vállalatunkat, ragaszkodunk hozzá, csak azt kérjük: ez a ragaszkodás a vállalat részéről is fejeződjön ki, mert a jobb munkafeltételek biztosításában van még tennivaló... Ilyen vélemények hangzottak el, s ez kell figyelmeztesse nemcsak a vállalat vezetőit, hanem másokat is. Kívülük pedig párt- és társadalmi szervezeteket, s elsősorban a szakszervezeteket. Hiszen napjainkban nagyon fontos a vállalati közösséghez való tartozás, azoknak a kötelékeknek az erősítése, amelyek segítenek a törzsgárda kialakításában, megtartásában. Egy vállalat hosszú távú céljainak megvalósításában csak azok az emberek vállalják és végzik igazán lelkiismeretesen a munkát, akik azonosulnak ezekkel. Márpedig azonosulást, lelki- ismeretes, becsületes munkát attól hiába is várnak, aki sűrűn váltogatja munkahelyét. Joggal elvárják viszont a ragaszkodók, hogy a korábbinál is jobban törődjenek velük, olyan körülményekre is kiterjedjen a figyelem, amit az elmúlt években elhanyagoltak. Vannak azonban „apró" emberi dolgok is, amelyek ugyan nem kötelezőek, ám ha nem feledkeznek el róluk, mindenkinek jólesnek. Azt már több helyen lehetett tapasztalni, hogy összehívják a törzsgárdatagokat, a fegyveres erőknél, testületeknél tevékenykedő aktívákat, s közösen köszöntik őket, a gyári nyilvánosság előtt jutalmazzák meg a legjobbakat. Milyen jóleső figyelemmel hallgatnák az üzemi rádió adását a születés- vagy névnapjukat ünneplők — erre is van példa — a törzsgárda- tagok, ha egy-egy zeneszám köszöntené őket. Vagy olvasnák a faliújságon az eseményt méltató néhány soros írást. S nemcsak örömben, hanem a bajban, az esetleges családi tragédiában is együtt éreznének velük. Persze, mindezt úgy, hogy természetes legyen, s ne hasson erőltetettnek. Mert akkor a kötelékek erősítése helyett az emberi méltóságot, önérzetet sértik meg. Sz. L. 20 millió rubeles szerződéskötés a plovdivi vásáron gyógyító fajdalom Módszerátadás, tapasztalatcsere Pártépítési ta nszékvezetök Kaposváron Megismerkednek a megyeszékhellyel Találkoztam egy elégedetlen, sőt megsebzett emberrel. Ez önmagában még nem csoda. Van, aki okkal, van aki oktalanul elégedetlen. Akad, aki — egyébként feleslegesen, mert hasztalanul — a környező, egyre nehezebb világra panaszkodik. Van, aki a közvetlen környezetére, és olyan is, a!ki az életkörülményeivel elégedetlen, de számomra az a legrokonszenve- sebb, aki önmagával az. Az elégedett embereket mindig egy kicsit gyanúsnak tartom. Az elégedetleneket viszont kedvelem. Az én elégedetlen emberem három hónapja, amikor ezelőtt utoljára találkoztam vele, még az elégedettek közé tartozott. Azt mondta: jó állása és szép fizetése van. Arra a kérdésre, hogy mit csinál, azt a választ adta, hogy egy vállalat igazgatóhelyettese. Sőt, ha minden jól megy, rövidesen igazgató lesz belőle. Mert a főnöke nyugállományba vonul, ő a várományos: már tizenkét esztendeje ül a helyettesi székben, ki jöhetne más számításba? Pályázat útján, egy nála jóval fiatalabb ember jött, s azt nevezték ki. Negyven esztendős sincs, mégis mellette döntöttek, mert úgy vélték: önmagában az a tény, hogy valaki hosszú időt töltött már el a vállalatnál, rendelkezik minden szükséges képesítéssel, sőt nagy gyakorlattal, még nem feltétlenül predesztinál arra, hogy őit nevezzék ki. Ha van jobb, akkor vállalni kell inkább, hogy valaki megsértődik, mint azt, hogy ne a fellelhető legmegfelelőbb ember kerüljön fontos posztokra. Végtére is százmilliókkal dolgoznak. Jó lenne, ha a jövőben még nagyobb forgalmat bonyolíthatna le a vállalat, a gyár. Feltéve, ha nyereséges termékeket állítanak elő, olyanokat, amelyekre valóban szükség van, és nem olyanokat, amilyeneket megszoktak. Ez érthető, ugye? A nagy többség számára feltétlenül, de rendszerint egyetlen egy ember számára nem. Akiit kedvezőtlenül érint az általában mindany- nyiunk által elfogadott elvek gyakorlati érvényesítése. Gyorsan kiderült, az új igazgató „ugrál”: semmi nem jó néki, ami előzőleg az volt. Volt bátorsága évtizedes szokásokat megbolygatni. Mintha előtte nem lettek volna mások, akik értették a dolgukat. így hát az „egész társaság” fel van háborodva. És „senkinek nincs kedve a munkához”. Nemcsak ő hagyja ott ezt a munkahelyet, hanem mások Is. Olyanok, akik húsz-huszonöt évig ott dolgoztak. Hát nem felháborító? Nem örvendetes ugyan, ha valaki sök év után úgy érzi, hogy munkahelyet kell változtatnia, de az még kevésbé, ha valahol főként azzal törődnék, megmaradjon mindenki ott, aki addig megmaradt, s jól érezze magát. Végeredményben a vállalatok, a gyárak — ezt megint csak úgy általában tudjuk valamennyien — azért léteznek, hogy értékeket hozzanak létre. Igaz, ebben a folyamatban a legfontosabb tényező az ott dolgozók tudása, tapasztalata, hozzáértése. Változik a világ, a gazdaság, az emberek pedig nem mindig változnak velük. Nem új dolog ez sem, már a régi Rómában visszasírták azt a bizonyos aranykort. El is bukott a római birodalom, de persze nem ezért. Vagy nemcsak ezért. A kivívott jogok nem terjedhetnek ki arra, hogy valaki visszafogja az új feladatok kijelölését, azok megvalósítását, egyszerűen azért mert azok nagyobb erőfeszítéseket követelnek tőlük. Akárhány éves is legyen valaki, szerény véleményem szerint, nincs joga rá, hogy azt kívánja: a körülmények alkalmazkodjanak hozzá, ő már annyit dolgozott életében, hogy szeretne nyugodtan élni. A világ ugyanis, amiben élünk, nem nyugodt. Nyugtalanságra azért nincs okunk, ha képesek vagyunk alkalmazkodni. És nem azt várjuk, hogy a világ a mi nyugalmunk kedvéért megnyugodjon. Pintér István Hat dunántúli megye — Győr, Zala, Baranya, Komárom, Tolna, Veszprém — oktatási igazgatóságai párt- építési tanszékeinek vezetőd érkeztek tegnap Kaposvárra kétnapos tanácskozásra. Ennek célja, hogy módszereket, tapasztalaitokat adjanak át egymásnak a speciális kollégiumokban, illetve a pártiskolákon folyó munkához, a pártépítés elvi-(gyakorlat i oktatásához^ Tegnap a tanszékvezetők két előadásit hallgattak meg. A vendéglátók — a megyei oktatási igazgatóság tanárai — a speciális kollégiumban, valamint a pártiskolán a pártépítésá munka oktatásában alkalmazott módszereket ismertették. Ezt vita, tar pasztalátcsere követte. Ebben részt vett dr. Takács István, a politikai főiskola tanszékvezető tanára is, aki a vita vezetése mellett ösz- szefoglalta a hasznosítható, másutt is alkalmazható módszereket. Ma Kaposvárról, illetve Somogyról készített filmeket tekintenek meg a vendégék, tájékoztatót hallgatnak meg a megye életéről, majd megismerkednek a somogyi megyeszékhellyel.
