Somogyi Néplap, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

1984. szeptember 22., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A BALATON MEGMENEKÜL Az idő nem tudott átjutni Szán- tód-révnél az északi partra vagy amennyiben mégis, akkor turista­mód megállt gyönyörködni a szép tihanyi tájban. Bizonyosan csak az állítható: Balatonfüredet még nem érte el, hogy elhelyezze Zákonyi Ferenc arcára az öregedésre figyel­meztető apró jeleket. A hivatalos iratok ennek ellenére makacsul mu­tatják, hogy tulajdonosuk hetven­öt éves lebt az idén augusztusban Hetvenöt esztendő — ha emberi élettel mérjük az időt — nagyon sok. A napjainkra felgyorsult vi­lágban már emberöltőket présel­hetünk határai közé, átlapozhatjuk a történelemkönyvek eseménydús fejezeteit, 'mégis akkor döbbenünk rá, mennyi minden történhet há­romnegyed évszázad alatt, ha egy folytonos munkálkodástól szép em­beri életre tekintünk vissza. Zákonyi Ferenc füredi otthoná­ban ülünk. Az emlékezet ladikján mégis valamicskével délebbről, Sió­fokról vitorláztatühk át régi történe­teket, eseményeket. Napjaink jeles Balaton-kutatója ugyanis a déli part legnagyobb fürdőhelyén nevel­kedett, ott is dolgozott 1950-ig. Sió­fokon ismerkedett meg Nyugat- és Közép-Európa legnagyobb 'tavával; idősebb testvérei ott dobták először a mély vízbe, hogy megmenekül­jenek az úszásoktatás fáradalmai­tól és a tanítást a természetes ösz­tönökre bízzák. A tó iránti vonza­lom tehát korán kialakulhatott ben­ne; bizonyíték erre a ma már kö­rülbelül ezerre duzzadt Balaton- Rönyvtára, amelynek az alapjait még húszéves kora előtt rakta je. Siófokról beszélünk, s lehetetlen, hogy ne érintsük a magyar nép­köztársasági kupagyőztes siófoki csapatot. — Amikor nyilvánvalóvá vált a Bányász győzeLme, eszembe jutott, milyen kévésén múlt, hogy negy­vennyolcban Siófokra került a Ma­gyar—Angol Olaj Rt telephelye és nem a vetélytárs Mezőszentgyörgy kapta a befogadó jogát. Siófok ab­ban az időben csak azzal emelke­dett ki a többi fürdőhely közül, hogy az új szociális üdültetés na­gyobb méretekben ott kezdődött. Akkor már főjegyzőként dolgozott Siófokon, ahol egy évtizede még jegyzőgyakornokként tevékenyke­dett. Hamarosan rádöbbent azon­ban, hogy tudományos fokozat nél­kül aligha boldogul ezen a pályán. Letette a gimnáziumi különbözeti vizsgákat, majd Pécsre került, ahol az egyetemet befejezve kiválóan doktorált. A következő úti cél Szombathely volt: a közigazgatási szakon tett vizsgát. Ott, ahol a jo­gászok általában sok kellemetlen perc részesei voltak. Nem is állta meg a vizsgák után a pedellus, hogy a kitűnő eredményhez ne gratuláljon külön a végzett jegyző­nek. A kézfogást követő pálya első állomása Balatonszabadi volt. Csak az újabb közművelődési elképzelé­sek egyik sarkalatos pontja az, amelyet az akkori segédjegyző mindennapi munkája során fölis­mert: az embereknek közösségre van szükségük. Ezért szervezte meg a tűzoltóságot, díszes egyenruhába öltöztette az önkénteseket. Nem sokat váratott magára a néptánc­együttes megszervezése sem, hi­szen hasonló már Siófokon is mű­ködött az ő vezetésével. A tiszta forrásból merítés nem ütközött kü­lönösebb akadályba. A pásztorem­berek — a környéket barangolva — az ismerkedést követő néhány pohár ital után kérés nélkül is táncra perdültek, a gyűjtők nagy örömére. A munka eredményeként inasgyerekek is eljutottak Svédor­szágba. Hollandiába, hogy a király­nők előtt adjanak számot a ma­gyar népi kultúra kincseiről. — Másfél évig voltam Balaton- szabadiban. Harminckilencben Me- zőkomáromba kerültem jegyzőnek. Ennek az időnek egyik legfonto­sabb eseménye az volt, hogy meg­ismerkedtem Illyés Gyula híressé vált könyvével, a Puszták népével. Rádöbbentem, hogy a summások életét alig ismerem. A könyv ha­tására elrendeltem, hogy ami a törvény szerint jár az uradalom munkásainak, azt feltétlenül kap­ják is meg. Itt is sikerült meg­szervezni a tűzoltóságot, még ze­nekar is alakult az önkéntesekből, s a néptáncegyüttes is megkezdte működését. Ott tanultam meg, ho­gyan kell közutat építeni, mert azt is közösen végeztük. Vajon gondolt-e az utat és a hő­sök szobrát fölavató József főher­ceg arra, mennyire képletes a sze­gényekkel együtt dolgozó jegyző esete, hiszen a közösen épített út az egymáshoz való közeledést se­gítette. Az uradalom nem nézte jó szemmel „a szegénypérti jegyző” működését, ezt a jutalom megvo­násával is kifejezte. A legnagyobb jutalmat, Illyés Gyula barátságát azonban az uraságnak nem volt módjában visszavonni. — Észrevettem, hogy ebben a községben nem hajtották végre a Nagyatádi Szabó István-féle föld­reformot, négyszáz hold leadásá­ról ugyanis „megfeledkezett ' a káp­talan. Soha nem felejtem el, ahogy negyvenhárom szeptemberében, a doni katasztrófa után, a nyolcgyer- mekes Horváth Mihály belevágta ekéjét a földbe és jelezte, hogy már a magáéban szánt... A felszabadulás főjegyző nélkül találta Siófokot. A posztra egyhan­gú szavazással Zákonyi Ferenc ke­rült. Nehézségtől terhes, mégis szép idők következtek. — Először a községet kellett rendbe tenni. Elődöm Nyugatra szökött a falu mentőautóján. El­mentem az osztrák—magyar határ­ra, megkerestem a kocsit. Kőszeg környékén 'találtam meg. Helyre kellett állítani a Sió-hidat, hogy za­vartalanul közlekedhessünk. A sú­lyosan megrongálódott víztorony újjáépítésén közösen dolgoztunk Fehér Imrével, a szociáldemokrata párt vezetőjével. Még negyvenöt­ben sikerült rendbe tenni a vízve­zetéket és a csatornát. Egy fürdő­hely nem lehet meg — még a ne­héz időkben sem — strand nélkül. A felszabadulás évében már fü- röd hettek az emberek az Erzsébet strandon. A következő évben is nagy léptekkel folyt az építkezés. Üj nyaralók születtek, régiek újul­tak meg. A lázas munka során azonban nem feledkeztünk meg emlékeink­ről. Területrendezés során bukkan­tunk egy római zsilip katonai rak­tárára. A lelet azért jelentős, mert bebizonyította, hogy Siófokon való­ság a római zsilip létezése. Meg­élénkült a kulturális élet is ... A pontosság kedvéért a köny­vespolcok egyikéhez lép, és irattar­tót emel le. Régi iratokat nézege­tünk. A megsárgult lapok a sió­foki Fogas-szállóba, a moziba hív­ják - az érdeklődőket, ahol külön­böző előadásokat tartottak. Az 1949. január 10-i műsor egészségügyi előadással kezdődött, majd úgyne­vezett „kultúrfilmet” láthattak az érdeklődők Afrikáról. Ezután Zá­konyi Ferenc a legújabb jogszabá­lyokról tartott ismertetőt, majd filmről különböző táncokat látha­tott a közönség. A vetítés után az adózással kapcsolatos tudnivalókból kaptak ízelítőt. — Igyekeztünk úgy összeállítani a műsort, hogy soha ne legyen unalmas és sok hasznos ismeretet tartalmazzon. Egy kis ládikát tetet­tem ki a községháza kapujára, oda mindenki bedobhatta panaszát, ja­vaslatát. Ezekre ilyenkor kaptak választ. Ma már hihetetlen, de ki- lencszáz jegyet adtunk ki egy ren­dezvényre, s csaknem betörték az ajtót, annyian kívül rekedtek. Egy programot háromszor ismételtünk meg, hogy mindenki láthassa. A kulturális élet mellett újjá­született a sportélet is. Már negy­venöt júliusában úszóversenyre hívta a főjegyző a magyar váloga­tott tagjait Bárány István vezeté­sével, köztük Székely Évát, a Nó­rák nővéreket, Páhok Istvánt és az olimpiai aranyérmes vízilabdázókat. Megalakult az idegenforgalmi hi­vatal, hogy ellássa az egy,re nö­vekvő vendégforgalommal járó fel­adatokat. — Együttműködési szerződést kö­töttünk a MÁV-val, hogy vasárna­ponként különvonatok induljanak hozzánk Budapestről. A napra is pontosan emlékszem: 1947. július huszonkettedikén — egy délelőttön — huszonkét különvonat érkezett a siófoki állomásra. A fogadó bi­zottság zenével várta a pihenni vá­gyókat. Akkorra már száz üdülőház nyi­totta meg kapuit. (Csak az össze­hasonlítás kedvéért: ma kétszáz- huszonöt van.) A negyvenkilences területrendezéskor sikerült elérni, hogy Somogyhoz kerüljünk. Tár­gyaltam Tömpe Istvánnal, a me­gye akkori alispánjával, hogy tá­mogassa javaslatunkat, mert nem akarunk az enyingi járáshoz tar­tozni, ahogy az a tervben szere­pelt. A helyi vezetőknek azonban ke­vés volt (vagy túl sok!) az ered­mény. Egy átgondolatlan határozat után Zákonyi Ferencnek is távoz­nia kellett Siófokról ezerkilenc- százötven nyarán, mivel — a vád szerint — a Horthy-éra alatt tiszt­ségviselő volt... Védekezésül nem hivatkozott a negyvenhármas földosztásra, nem mutatott hozzá címzett köszönő leveleket, amelyekben megmenekült zsidók említik hálával nevét búj­tatásukért. Távozott. A Balatont azonban nem tudta elhagyni, hiszen képzeletében ez olyan kincs, amellyel szakításra sohasem lesz képes. A tó mái ik oldalán, Balatonfüreden telepedett le. A távozás óta eltelt időre a part menti sétán emlékezünk. Amerre járunk, mindenütt valamilyen em­lék tárul elénk. Zákonyi Ferenc­nek Füreden mindenről van tör­ténete, élménye. — A legkisebb emléket is kö­telességünk megőrizni — mondja —, hogy az utókort tájékoztassuk. Eddig ötvenkét emléktáblát állít­tattam. Közülük több az országha­táron kívül van. Ahhoz, hogy Pá­rizsban a Rue de Mazarin 36. szá­mú házra fölkerüljön a Batsányi János emlékét őrző tábla, ILlyés Gyula baráti segítségét kellett igény­be vennie. Közbenjárására fél év alatt elintéződött a dolog. A SZOT-üdülő előterében a húsz­egynéhány tábla között találjuk Csokonai, Berzsenyi, Krúdy, Jókai tábláját. Néhány éve a megyeszék­helyről szóltak Füredre, hogy cseh­szlovák küldöttség érkezik Füred­re, nincs-e mód arra, hogy vala­milyen — északi szomszédainkkal kapcsolatos — emléket megkoszo­rúzzanak. Zákonyi Ferenc azonnal fölvirágoztatta Jaroslav Hasek em­léktábláját, méghozzá csehszlovák nemzeti színekre emlékeztető vi­rágokkal. Kétoldalt nemzeti zász­lók hirdették a két nép összefonó­dását. A küldöttség tagjai könnyez­tek a meghatottságtól... A vízpartra érünk. Zákonyi Fe­renc arca, ha lehet, még jobban megfiatalodik. Bemerészkedik a parti kövekre, otthonosan lépdel egyikről a másikra. Ugyan — mondja elhárítva a segítő kezet — még ma is felugróm a lóra, és le is pattanok. A róla készült kép csak vele, egy darab Balatonnal hi­teles. — Sokan elsiratták ezt a tavat — mondja a víztükörre nézve. — Pedig a Balaton meg fog mene­külni. Hinnünk kell benne, és dol­goznunk érte. Semmilyen áldozat sem elég. A jelek kedvezőek. Már néhány hattyú is feltűnt, ez azt jel­zi : van remény ... Derűt és optimizmust sugárzó arca elhiteti a kételkedővel is: fü­rödni fogunk évtizedek múlva is a tiszta vizű tóban. Nem akárki állítja ezt: a Bala­ton kutatója és szerelmese, sok is­meretterjesztő mű szerzője, a kör­nyék megmentett várainak — Ruffy Péter szerint — főkapitánya, egyet­len hivatott „főpolgármestere”, aki másfél évtizeddel nyugdíjazása után sem tud nyugodni; tenni, ten­ni akar, mert erőt, szenvedélyt érez magában, és ismeretei cselek­vőkészségének — a szókimondása miatt — sokszor gátat vetni igyek­vő szándék sem tudja szárnyát szegni... Terveket sző a Tagore- sétány árnyas fái alatt, ostoroz, bí­rál, tervez. Szemközt az egykori Illyés által „birtokolt’ hegy fényt énged és árnyat vet a víztükörre. Talán éppen most úszik arra két hattyúmadár... Varga István

Next

/
Oldalképek
Tartalom