Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-08 / 185. szám
1984. augusztus 8., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 SOS gyermekfalu NEVELŐANYÁK FOHIVATASBAN Gyermekvédelmünk több évtizedes gondja: az állam gondjára szoruló, családjuk- vesztett, elhagyott gyerekek száma nem csökken. Ma is, akárcsak két-hárorn évtizeddel ezelőtt, több, mint harminchárom ezer magyar gyerek állami gondozott, intézetlakó. Minden anyagi erőfeszítés, pedagógiai figyelem ellenére nemzedékről nemzedékre valósággal újratermelődik a szülői felelőtlenségből, erkölcsi nyomorúságból származó árvaság. Mert mai állami gondozottaink legnagyobbrészt élő szülők árvái. Köztudott, hogy a családot — életünk meghatározó, első környezetét — a legkitűnőbb intézet sem pótolhatja. A pedagógiai tapasztalat igazolja, hogy a nevelőszülői hálózatban, gyerekszerető családoknál felnövő állami gondozott gyerekek sorsa általában szerencsésebben alakul, mint akiknek — felnőtté válva — nincs kihez kötődniük. A gyermekvédelem nálunk eddig járatlan, de a tapasztalat szerint világszerte járható útja az SOS-gyermek- falu mozgalom. Ennek lényege, hogy mesterségesen fölépített családokban leljenek otthont az otthontalan gyerekek. A mozgalom alapítója," Hermann Gmeiner innsbrucki professzor így fogalmazta meg módszere alap- elveit: „Minden elhagyott kisgyereknek elsősorban anyára van szüksége. Testvérekre, saját otthonra, szű- kebb és tágasabb közösségre, amelyben ugyanolyan egészséges felnőtté érhet, mint a saját családjukban felnövő gyerekek”. A múlt év őszén Magyar- ország is belépett az SOS- gyermekfalu mozgalomba, megalakult az SOS-gyermek- falu Magyarországi Egyesülete. A szerződéskötést az első magyarországi gyermekfalu alapkőletétele követte a Békés megyei Rattonyán. Elkészültek az épülettervek, már épülnek a 6—8 gyereket és az őket anyai szeretettel vállaló nevelőanyákat befogadó családi otthonok. S ezzel a magyar- országi gyermekfalu-mozgalom újabb, fontos állomásához érkezett. Időszerű a kérdés: kik legyenek az első magyar gyermekfaluban a gyereknevelésre igazán alkalmas és ezt a szép feladatot élethivatásként vállaló asszonyok. Mint mindenütt a világon, nyilván nálunk is élnek olyan egyedülálló, fiatal nők, akik gyerekre vágynak, s nem csupán vér szerinti családi közösségben képzelhető el számukra ez a hivatás. Életkörülményeik úgy alakulnának számukra is vágyuk szerint, ha egymásra találnának a mozgalomban ^z anyára, testvérekre vágyó gyerekekkel. így ők családot, otthont kapnának, a gyerekek pedig anyaszívű nevelőanyát. Olyan 25—35 éves, egyedülálló, gyermektelen, gyermekszerető nők jelentkezését várják az egyesület vezetői, akik élethivatásul választják a gyermeknevelést. Akik felelősséget vállalnak 6—8 gyerekért a gyermekfalu különálló, családi házaiban. E hivatás egyetlen alapvető követelménye az igazi gyermekszeretet. Feladatukra tízhónapos tanfolyamon készítik föl a jelentkezőket; a tanfolyamot sikerrel elvégzők számára a nevelőanyai hivatás főfoglalkozást, otthont, családot és életpályát jelent. A tervek szerint 1985 szeptemberében kezdi meg életét a battonyai gyermekfalu. Mindazok, akik úgy érzik, szívesen vállalnák élethivatásuknak a gyermeknevelést, a következő címre küldjék el jelentkezésképpen részletes életrajzukat; Magyar Vörös- kereszt, 1054 Budapest V., Arany János u. 31. További részletes felvilágosítást a fenti címen az SOS-gyer- mekfalu Magyarországi Egyesületének vezetőségétől írásban vagy az alábbi telefonszámon kaphatnak: 313-950. R. N. Varázslatos est ANGELA A már-már megfakult kaposvári nyár rendezvénysorozata hétfőn este a legragyogóbb eseményhez érkezett: a Rippl- Rónai-villamúzeum előtt lépett föl Császár Angela, aki műsorával - melyet Siklós Olgával állított össze - Medgya- szay Vilmát, a sanzon nagyasszonyát idézte. A sárgán eklektikus villa előtt két állófogas, rajtuk kalapok, boák, számomra ismeretlen holmik Rippli korából. Kis pipereasztal. Valahová lágyan, szinte pilleként visszahullottunk; olyan tegnapi időkbe, amelyekről éppen a villát birtokló festőtől párálló képet. Valaha itt lépdelt a pöttyösruhás nő... Itt lépdel az évszázados vadgesztenyeíák alatt! Varázslatos az est, olyan, mikor minden megtörténhet. Puck kacarászik az ágak között vagy csak a gyöngytyúkok cseverésznek? S a tücskök bizsergető kantátája szól; a sétáló meg-meg- áll, tán őket hallgatja. Aztán már előttünk áll, fényben, de mintha ő sugározna, s azt vernék vissza tükörlámpák. Tatárszemű, nyúlánk, szép színésznő, az első magyar sanzonett emlékét idézi, s nem hangjával imitálja, de szellemét, szellemességét adja vissza. Azét. akinek Ady, Babits. Kosztolányi, Heltai is írt szöveget. Bartók és Kodály is dedikált népdalfeldolgozást, népzenegyűjteményes könyvet. Hallgatjuk a színésznőt, ki más köntösében önmagát adja; isszuk látványát, megpróbálva elraktározni memóriakamránkba egy- egy gesztusát, amellyel óidők színésznéit is csúfolja szelíden, szeretettel. Valami jeges lelkifurdalást is támaszt bennünk: mi már alig ismertük, nem is értékeltük Mimi-Minjóca- Medgyaszay Vilmát, aki — és ezt ettől a sugárzó kései utódtól tudjuk most már nagy bizonyossággal — ha franciának születik. panteont kap, mint Mistinguelt vagy Piaf. Primadonnája volt a zenés kávéháznak, a kabarénak, az előadótermeknek: első hölgy, három percre. Mert a sanzon háromperces műfaj : háromszor hatvan másodperc alatt kell megélni egy drámát, néha egy életet, száznyolcvan másodperc alatt kell mosolyt sarjadoztatni a száj sarkába vagy ráncot redőz- tetni a homlokra. A dalos- né, ki „először mondott dalos szókat” magyar színpadon volt sárkány és bárányka: színésznő! Aki néha szerződést szegett Nagy Endrénél, máskor ezer pengőket fizetett ki a szerzőnek egy sanzonért. Sanzon. Él ez a műfaj? Éldegél, de báját, humorát vesztette tán; bízunk, hogy nem sok időre. S most feláll ez a színésznő a pódiumra, ujjai köré csavar minket, és azt bizonyítja minden daliával, minden porci- kájával, hogy fontos e műfaj, ne vigyünk koszorút a sírjára. Íme, bizonyságu! elénk kápráztatja a sanzon minden fajtáját, hol a Liliom butuska Marikájának „édestestvérét’, hol az ostoba ezredest — istenuccse, még a bajuszt is látni véltem a fajankó katonát meg- éneklő orrocskája alatt! —. hol a ruhájához nem, de a kalapjához ragaszkodó höl- gyikét, hol a nagy dizőzt éjszakai elfoglaltságában, hol a parizeren elő sznobocska libát megidéző dalaival. Kosztümjének egy-egy darabját s kalapját kicserélve Medgyaszay életkorait érzékelteti, és rímel velük a dalok hangulatára is. Amikor az első világháború iszonyatát kiordító Szirmay Albert-sanzont — „Verje meg az isten, aki ezt okozta!” — rekedtté vált fekete hangján ránkfröcsköli, sem- misüften ülünk, nincs más bizonyosságunk, csak ez: o sanzonkirálynő jött el közénk! És bár szívesen ide idézném a kodályi, bartóki népdalfeldolgozások előadójaként, Ady „héjanászának” megszólaltatójaként, a tenger látomásos énekeseként is, a kokott tragédiájáért is, nincs rá szavam, mert a szavak gyámoltalan szolgák. Valahogy tisztábbak lettünk ettől az esttől; a léleknek is kell néha fü- rödnie. Ezért lököm félre a kritikai sablonokat, és írom le valamennyi résztvevő neve- ben: Köszönjük, Angela. És visszavárjuk! Leskó László TV-NÉZŐ képernyőn innen, s túl. Ami bennük zajlik, azt az esetek egy részében a műsorszerkesztés rövidzárlata okozza. Mondóik két példát. A múlt hét keddjén indult Folco Quilici új, részben nálunk forgatott sorozata, Az európai ember címmel. Arra mindig kíváncsi a néző, hogyan kezdődik egy széria, érdemes-e nézni a folytatást. Igenám, de ugyanakkor a pécsi stúdió ígéretes című — „Hát annak születtem!” — dokumentumfilmje kezdődött a 2. adón a szatmári svábok életéről, a változás drámaisá- gáról. A döntés beiSŐ feszültséggel jár. Aztán ide- oda kapcsolgat a néző, aki mindkét műsort szívesen nézné, s ennek következménye, hogy egyikre sem tud összpontosítani igazán. A másik példa: vasárnap este a majd mindennap előzetesben szereplő Ben Jonson- komédiát, A hallgatag hölgyet — Özével, Vajda LászTahiti táncosok Siófokon Virágfüzérek, örömünnep Tahiti. Paul Gauguin képei jutnak eszünkbe az örök nyár színeivel és Merle, aki a Sziget című regényében azt a viliágéit álmodta újra, amelyből ez a hamisítatlan folklór ránk — az emberiségre — maradt örökül. Mert a folklór, amely a sziget népének életéből ma is elválaszthatatlan, immár az emberiség közkincse. A tahiti nagyhaléit járja a világot, s a gyönyörű mozgású lányok, férfiak mindenütt meghódítják a közönséget. A hétvégén a Balatonpart on is bemutatták fergeteges műsorukat — nagy számú nézősereg előtt — a siófoki szabadtéri színpadon. A „klíma” ezúttal a táncosok hazájára emlékeztetett — ott állandóan 20—32 fokos a hőmérséklet —, s az esti Balaton képe, hangulata a messzi déli tengert idézte. Francia-Polinézia egykor titokzatos, ma már jól ismert, Európa-nagyságú szigetvilágának legnevezetesebb szigetén 75 ezer ember él. (Az egész szigetcsoportnak nincs több lakója, mint főszezonban, mondjuk egy vasárnap. Siófokon. Közülük való ez az együttes, mely szakítva az idegenforgalom kedvéért torzított — időnként karikírozott — folklórral:, eredetit és csak az eredetit hajlandó nyújtani — ezt a közönségnek Siófokon sem volt oka sajnálni. A csupán üitőhangBzerekkei és énekkel kísért ősi táncok, az Otea,,a Paola, a Hivinau és az Ute, melyek — akárcsak más népek, s köztük a magyarok legkifejezőbb táncai, a mindennapi élet szépségét, örömét, küzdelmét és fájdalmát idézik. A legősibb hangszer, a fatörzsből készí tett „toere” mesteri kézben csodákra képes (legalább is európai fül így érzékeli), szinte elhalványul mellette az okú,léle és a gitár, amit a spanyolok honosítottak meg Tahitiben a XVIII. században. A táncok tematikusuk, bár egyáltalán nem szájba- rágó módon, sokkal inkább jelzésszerűen. A fiatal férfi a legszebb szüzet választja feleségül, majd elutaznak új otthonukba* egy másik szigetre. A letelepedést halászattal, a megélhetést biztosító munkával kezdik, de akkor a hálóban megjelenik egy gonosz, ám gyönyörű szirén, aki természetesen él akarja csábítani a2 ifjú férjet. Ez persze nem sikerül neki, még kevésbé a sziget régi gazdájának irigység- és féltékenység-sugallta terve. Az utóbbinak támadását visszaverik, s a győzelem után az ifjú pár meg a falu népe örömünnepet ül. A cselekmény egy-egy láncszeme szinte csak ürügyül szolgál arra, hogy a fantasztikus ritmusokat és a tüneményes mozgáskultúrát élvezhessük. A műsor második része egy déltemgeri utazás „táncban elmesélve”. A tahitiek Siófokon is bizonyították, hogy állják a versenyt a világ nagy folklőregyütteseivel, hogy produkciójuk teljesen eredeti és drámai. Sz. A. Ilyen—olyan drámák lóval, Cserhalmival — a 2- esen ugyanakkor indították, amikor az 1-esen a Marco Polo új epizódja kezdődött. Ha nyilvánvaló, hogy egy nagy sikerű széria új részét nem akarja kihagyni a nyájas néző — hiszen nem ismétlik —, másrészről viszont naponta mégis reklámozzák a jonsoni komédiát, akkor e két produkciót „egymás ellen uszítani” nem pusztán udvariatlanság .. . Szóval — dráma. Miniatűr formában az zajlott a tv-híradóban kedd este, amikor a műsorvezető bejelentette Ipper Pál búcsúját a kommentátori széktől. A tragikus hangvételre megfagyott ereinkben a vér, kü lönösen, hogy a méltán kedvelt személyiség szívpanaszairól is említést tett. Aztán kiderült: arról van szó, hogy Ipper munkahelyet változtat, diplomata lesz . .. Aprócska drámaként könyveltem el Szabó Sándor színész portréfilmjét is. A mesterségről olyan okosan, bensőségesen vallott ez a nagy művész, hogy alig vártam, mikor kezd drámája fölelevenítésébe: hogyan s miért hagyta el az országot. Beszélgetőpartnere azonban nem volt rámenős. A színész ugyan mondott néhány sematikus mondatot, de végeredményben köny- nyedén átsiklott a távozás fölött. Kár. A Televízió különféle ürügyekkel — többnyire egy művész évfordulója kapcsán — újra és újra megismétel egy-egy ősrégi filmet. Most Tolnay Klári a soros ürügy, hogy ismét képernyőre kerüljenek a többségükben butácska filmek. Vajon kit izgat, hogy ezekben a régirégi, való élettől elrugaszkodott leányálomfilmekben a férfiak mind jávorpálul1 beszéltek — Törzs Jenő meg egyenesen érthetetlenül néha —, a hölgyek pedig „sző ke hangon” csipognak, selv- pegnek. A kölcsönkért kastély szombaton főműsoridőben került ismét programba. Nem igazán az ünnepelt s méltán tisztelt művésznő filmje volt, hanem ez is — mint megannyi más korabeli magyar vígjáték —, a mindig ugyanaz, mégis mindig kitűnő Kabos Gyuláé! Irodalmi, kulturális hetilapunk kritikusa alaposan leszedte a keresztvizet A hétről, s talán túl keményen ítélte meg a költség- vetésből gazdálkodó műsortípus tevékenységét. Az viszont igaz, hogy a legutóbbi adás igazolta az említett kritika jogosságát. Hogy miért etetnek minket két filmösszeállításban is Amerikával s ráadásul úgy, hogy ott bezzeg a nők kevesebbet keresnek a férfiaknál...? Mintha valahol, nem is az Öperecián túl ez másként lenne ... L. L.
