Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

1984. augusztus 19., vasárnap

Somogyi Néplap

9

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

J

ocó bácsi meg én voltunk az éjszakai csudabogarak. Mindketten későn tévedtünk haza a munkásszállásra. Utáltuk a sortban egyimás mellett álló, sötét, izzadtságtól, portól nehéz szagú pokróccal letakart ágyakat. Félhomály és szürke egyhangúság telepedett a tágas helyiségre, ahol a huszonkét ágy sorakozott, és velőik szemben a sötét, bizalmatlanul lakatra zárt szekrények.

»A cementpad'lós terem valaha szikvízüzem volt. A bejárat fölött az esőmosta tábla még hirdette: Labanc János szil kvízüzeme. Az öreg rolót mindig az utolsóiként hazaérkezőnek kellett lehúznia. Mivel többnyire mi kelten voltunk azok, lassan a mi kötelességünkké vált.

Én munkaidő után a napot mozikban töltöttem, vagy mászkáltam a városban. Jocó bácsi valamelyik italbolt pultjánál álldogálva várta meg az estét és az éjszaka nyugvásra térítő békéjét. Mindig italosán jött haza, de soha berúgva.

Ilyenkor elvonultunk a kis konyhába és nekiláttunk a villanyrezsón főzni. Nyáron lecsót, télen rántottát, paprikáskrumplit, tarhonyát.

összeismenkedésünk kezdetén keveset beszéltünk. Én túl fiattal voltam, 6 meg túl öreg és megtört ahihoz, hogy közös témára leljünk. Egyébként is nehéz, szótlan ember volt. Néha hosszan rám nézett és hüimmögve kijelentette:

— Vékony vagy, nagyon vékony.

iKésőtob még hozzátette:

— Vékony, mint a gyufaszál.

Lopva én is nézegettem őt. Nagy darab emlber volt,. Kopasz fejebúbja állandóan :z- zadt. Kevés, koromfeketén maradt haja a nyakába nőtt, mint egy művésznek. Ritkán mosott tarka ingekben járt. A keze teljesen fekete lett a beleivódott koromtól. A kovácsműlhelyben dolgozott. Jó, de megbízhatatlan szakembernek tartották. Ha úgy hozta a sora, két napig sem ment be, máskor meg a következő műszakot is bent csellengte. Megfigyeltem, hogy sose fürdött a műszak végén. Csak derékra vetkőzve mosdott. Később, amikor ezt egyszer körülményesen megkérdeztem tőle, azt mondta:

— Nem való, hogy én levetkőzzem ott előttetek ... — Sokáig gondolkodott, és még

hozzáfűzte : — Nem való,

hogy az idősebbek levetkőzzenek előttetek...

Valahogy nem fért össze ezzel az erős, hatalmas emberrel ez a különös szemérmesség. De nemcsak a testi, hanem a lelki vetkőzésiben is szigorú volt.

A sok esti együttlét során azonban összeszoktunk és többet megtudtam róla, mint talán valaha bárki is. Egyszer vacsorázás közben megkérdezte:

— Mondd csak, férfi vagy már?

— Hogy érti?

Asperján György

JOCÓ

BÁCSI

nyi idős koromban, mint te, már mindent kipróbáltam, hajtott a vérem. Ne gondold ám, hogy csak a rosszra. Nem, nem a rosszra. Valami felgyulladt bennem és szaladtam, futottam, de magam se tudom, hova. Kerestem valamit. A rosszat láttam, de én a jót kerestem. Tudod, afféle jó háziban laktam, olyanlban, ahová a nők hivatalosan feljárhattak férfiakkal ... Qesmány egy dolog az, hallod! Én azt láttam, hogy az apám nemegyszer anyám szeme láttára jön ki valamelyiknék az aj— Nem könnyű neked, mi? Te már megnézed a lányokat, de nékik még nem akad meg rajtad a szeműk. Gyereknek látszol. Az is vagy, igaz?

— Tizennyolc éves vagyok

— mondtam.

— Idősödj még, aztán ne gondolj semmliire, és idővel minden megoldódik magától... Csak ne nyugtalankodj! Te vidékről jöttél, ugye?

— Vidékről.

— Még nehezebb! A várost meg kell szokni... Na, idefigyelj, csak idősödj, aztán ha már nagyon nyugtalannak érzed magad, szólj nekem, majd én intézikedek...

— Szomorúan rám nézett és lassan hozzátette: — Árva vagy te is, mint én. Árva vagy? — kérdezte gyorsan.

— Van anyám, meg apám is — mondtam.

■Nem szólt, de úgy láttam, megbánta, hogy beszélt. Egy ideig ismét csöndesen, szó nélkül vacsorázgattunlk. Másik alkalommal figyelte, hogyan főzök.

— Nem jól csinálod — mondta. — Ne kapkodd el. Várd ki az idejét, amíg megfő, úgy jó.

■Láttam, hogy ezen az estén többet ivott, mint rénde- sen. Többet is beszélt.

— Én látod, nem vártam ki — szólalt meg. — Én anytaján ... Ha az anyám szólni mert, hogy ne a gyerek előtt, előttem, megütötte. Meg aztán volt ott egy már nem éppen fiatal nő, azt is többször megverte. Én egyszer elébe álltam és kérdőre vontam, de megütött... Visszaütöttem! Csák az isten mentett meg attól, hogy agyon nem vert. Én meg bosszúból elvettem azt a nőt feleségül... Na, érted-e most már kiskomám, miért mondtam, amit mondtam?

Rám nézett, hosszan vizs- gálgatta az arcomat. Nem tudtam, mit mondjak.

— Nem volt éppen leányálom Jocó bácsi élete — szólaltam meg.

— Butaság, hogy azt mondom néked, kislkomám, hisz ember vagy te már ... Hülyeségeket meg ne mondj !...

Ezzel belémfojrtotta az érdeklődést. Pedig kíváncsi voltam, rni történt azután, de nem tudtam, hogyan kérdezzem. Tartottam tőle, 'kiszámíthatatlan volt, hogyan reagál a kérdezősködésemre.

■Lefekvés előtt még oda- dörmögte:

— Aztán ne beszélj!

Későbbi barátkozásunik során soha nem tért vissza erre a témára. Sőt, úgy éreztem, hogy szégyellt« azt >s, amit kiszalajtott a száján.

Egyébként amellett, hogy tartottam tőle, meg is szerettem. Nem becsült le, felnőttnek tartott, komolyan beszélgetett velem.

— Az embernek szüksége van a komoly szóra — mondogatta. — A szüleid messze vannak, így néked még inkább. Meg aztán meg is érdemied, mert látom, jó érzésű vagy. Ezeket itt a munkásszálláson ne kövesd. A magadhoz hasonló korúak barátságát ne nagyon keresd, inkább az idősebbekét, azok higgadtabbak, nem csinálnak annyi bolondságot. De azoknak se higgy, csak magadnak.

Egyszer munka után hívtam, jöjjön el velem moziba. Azt mondta, inkább én tartsak vele az italboltba.

Lángost vett, meg két pohár sört.

— Te nem szoktál inni, ugye? — kérdezte.

— Nem.

— Látod, ezek az emberek mind ostobák. Mindenk ostoba, aki iszik és úgy él, mlint én. Tartozni kell valakihez. Bele kell kapaszkodni két kézzel.. . Neked még sikerülhet, fiatal vagy.

— Jocó bácsi miért iszik?

— Valamibe bele kell pusztulni — mondta. Hirtelen eltorzult az arca: — Látod, ez hazugság volt. Idefigyelj, nékem akkora lányom van, mlint te vagy, és mintha néki mondanám, úgy kell igazat mondanom néked is, mert hozzám tartozol. Hallottál-e arról, hogy én ebben a gyárban régebben ezer százalékét is csináltam, és hogy sok münden úgy történt, ahogy én akartam ?... És azt hittem, úgy helyes, ahogy akarom. Azt hittem! Közben nem vettem észre, hogy sok embernek rosszat csináltam. Tönkretettem embereket! Érted, miről beszélők? Látóim, hogy nem érted! Idefigyelj, én akikor, amikor bebizonyíthattam volna, hogy ember vagyok, gyenge voltam, csak magamat láttam, osak a magam igazságát, igaz lehet pedig a mások igaza is ... Ezért pedig egyes egyadül én vagyok a hibás. Na, most menj el! Néked elég volt ennyi!

N

éhány hónap múlva ,más gyárba mentem dolgozni. Elbúcsúztam Jocó bácsitól. Azt mondta: — Sajnálom, hogy elmész, mert estémként jól elfőzöget- tünk. Figyelj még rám: sok mindent mondtam, de ne szórj el mindent... Gondold meg és aztán dönts, a magad feje szerint, úgy leszel ember...

GALAMBOS! LÁSZLÓ

A törvényhozókhoz

Fölbukkannak még a Búvár Kund-szívósságú akarások, a félelem hajóit lékelő örömök.

A barátság kibontott vitorláival, világ-könnyű rakétáival (meghódíthatja a bizalom csúcsait.

Törvényhozók, gyűljetek a napmeleg nyugalom márványasztala köré. Küldjétek haza a ,csorba-ítéletű fegyverforgatókat. Szólítsátok magatok mellé a béklyózó-türelmű, a Rontást száműzetésbe parancsoló tudósokat. Ne gyilkolja kazlakat-váró szérűinket a tűz. A vaspalástú, \)caszaboló-tollú angyal ne keringhessen többé! Hamvadjon el a törtető kardok, a sebek bogáncsos fészkéből kifordult lándzsák lobogása. Borjukat féltő tehenek, gidákat, bárányokat vigyázó kosok, margaréta-koronás bikák közt szunnyadjon a pillangós-bundájú rét. A jóság bölcsője fölött új Világ-Anya oltalmazzon. Ültesse térdére a lányarcú csillagokat, hogy ölelkezhessenek a Zöld Bolygóval, az igazság-mozdulatú emberiséggel. Az éhség foszlott-köntösű lovasai ne tűzhessék ki zászlaikat a csonkuló kunyhók, a papír-ablakú kalyibák fölé. Kenyerét kívánó hússal, a zsír aranypénzét ringató levessel gőzölögjenek a tálak mindenki előtt.

A szomjoltó poharat, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujj, tördelő támadó. Buzogjanak a ráhajló fejekkel koszorúzott források, a megtartó vizek. Énekeljünk ronthatatlan ivadékainkkal, irgalmat-mentő szándékainkkal, hogy megölt halaink pikkelyétől, szökőkútként fölhabzó vérétől ne boruljon lángba a tenger, ne zuhanjon a Hiábavalóság szakadékába a Föld. £

SZ. LUKACS IMRE

Asszonysorsok

A ház előtt nagy a porta, .fák hozzák gyümölcsüket nyaranként. Egyik kiszáradt, félrébb húzódott, aszottan, reménykedve nyújtja gyökereit a földibe. Szép napokra gondol.

Remény nélkül nem élhetnek a fák.

Az öregasszony kertjét ássák. Minden tavasszal a szomszéd család veti be felibe, jó emberek, boldogul velük.

— Nincs senkije?

— Ügy élek, mint az ujjam, egyedül, A fiam odamaradt a második világháborúban, Pedig akikor szabadult kőművesként, akkor ősszel. Mindjárt vitték el ‘katonának, sohase láttam többé.

A tyúkokat behajtja, kötőjébe törli a kezét. Ráér. Behív a szobába. A falon képek lógnák, hármukat látni, 'középen a katona. Rég volt. A háboiiúnak régen vége, begyógyultak a sebek is. Mégis, a háborúnak soha sincsen vége.

— Hosszú vonatok jöttek, álltunk a sínék mellett, jó hírt vártunk, apát, fiút, kinek, hogy adódott. Reménykedni ‘kell a végtelenségig, én miért ne reménykedhetnék? Minden anya szereti a fiát, életet ad neki, felneveli. Én is még mindig várom.

— Mindennapos lettem akkoriban az állomásnál, reggel kimentem és vártam. Este a férjemmel együtt vártam. Évékig minden vonatot láttam, hírt vártam, bizonyosságot. Jaj, hányán elfordultak tőlem, a fejükre mutogattak a hátam mögött, talán még gúnyolódtak ■is, hogy ^mindig, de mindig ott látnak, nem törődtem velük. Én nem tudtam másképpen elviselni az életemet. Az anyákat nem szabad megölni, ök hinni képesek a csodáikban.

— A fiam bajtársa megkeresett. Azt mondta, hogy ne várjam, mert nincs kit vámom. De amikor megkérdeztem, hogy látta-e meghalni, akkor csak a fejét rázta, mert csak azt láthatta, hogy elesett mellette futás közben.

Erzsi néni faháncsot vesz elő, tintaceruzával írott üdvözlet rajta, olyan mint egy levél. Katonafia küldte.

— Még mindig őrzi?

— Míg az uram éLt, kettőnknek a terhe volt. Most már sokkal nehezebb. Hogy bírtam az egészet? Nincsen nap, hogy ne gondoljak rá, a szomszédok mondják is, hogy butaság, de az én dolgom az, hogy várjam, amíg élek. Erre jó az én életem, semmi másra. De már nem álmodok vele. Pedig az is jó volt, ha másnap sírtam egész nap is, de legalább láttam, még a hangját is hallottam álmomban.

— Egyszer meg leestem a padlásfeljáróról, összetört a csontom, meggörbültem. Nem hagytam el magamat, nevelek malacot, tyú- koikat, beosztással megélek a tsz-nyugdíjam- ból. Háztáji földemet rokonok kapálják.

— Nem vagyok jó alyó, annyit forgolódok, amíg megvirrad, hogy ki se mondhatom. Elgondolom, mennyire másképpen is alákulha- tott volna a sorsom, ha nem szól közibe a háború, azt is, miért pont én viselem a keresztjét, meg hogy egyáltalán minek vannak a háborúk, hogyan engedhetik meg ezt az emberek. ennyi pusztítást, ennyi vért, hát egyszer már el kellene dönteni, hogy ember az emberre nem emelhet fegyvert. Istenem, olyan egyszerűnek tűnik, és mégis lövöldöznek azóta is, ezen megáll az eszem, az én tanulatlan agyam nem fogja fel, miért lehet az embereket becsapni, háborúba kergetni, miért kell a fenyegetést, a félelmet terjeszteni, miért nem elég a gyász, a keserűség. A legnagyobb bűnnek én a háborút tartom, istenem, mii mindent megtennék ellene, még az életemet is odaadnám, azt se sajnálnám, és mégsem tudok ellene cselekedni semmit. Hát nem őrjítő ez? Csak imádkozok és sóhaj to zok : istenem, többé ne legyen háború ... de vajon, meghallgat-e engem az Or?

Akihez -bekopogok, özvegy Rima György- né, élete nagyobb részét bánatban élte le. A tanya, a gyerekkor és a szegénység emlékei már megfakultak.

A feketékendős öregasszony megtörli a széket, hellyél kínál. Arca csupa ránc. A topped! ház özvegy Rimáméra hasonlít. A fia után járó nyugdíjból rakosgatta össze az árát.

— Hány osztályt járt?

— Nem jártam iskolába, soha nem tudtam, mi az a betű, a gyerekeim mutogatták néha, amikor már jutott arra is időm. Gondoltam, tanulni kellene, legalább a nevemet írjam le, mint más emberek szokták. Nem sikerült.

— Négy gyeréket nevelni a semmiből, nem könnyű mulatság, vízhordó, cseléd, szolgáló, mosónő, takarítónő voltam világéletemlben. Nem bírtunk másként létezni, nyolc helyre voltam bejáró, nem értem rá a betűvetésre, csak gürcöltem megállás nélkül, inam szakadtáig. Nem érdekelt engem senki és semmi, csák ne éhezzenek a porontyaim, dolgoztam, meg újra kezdtem. Mi mindent megcsináltam egy kis ruházatért, használt cipőért, rongyért, még a húsomból is vágtam ‘volna a gyerekeimnek, csak ne éhezzenek. Végül is útnak engedtem őket, és nem lettek hálátlanok. Pista sem, alki a termelőszövetkezetben dolgozott, és apija halála után családfenntartóinak számított. Kedvéért tanultam meg az írást, olvasást, ötvenkét esztendős koromban.

— Mikor bevonult katonának, hajtogatta: ki ír nékem levelet, anyám? Rosszul esett az nekem, mert vei-am élt, s nem volt még menyasszonya sem. Tudtam, várja majd az itthoni híreket, hiányzik a szülői szó. Járták a környéket, kérdezgették, ki próbálkozik a tanulással? Jelentkeztem. Nem haladt könnyen, elkapzélheti azt, esténként egyenes vonalakat, görbe vonalaikat huzigáltunk a papírra, betűvetést tanúltunk, hangosan ejtettük a szavakat, mind a kisiskolások. Nehezebb volt az, mint a munka.

— Elküldtem az első írást, oldalnyira sikeredett, de ki-kihagytam a betűket. Minden héten írt az én drága jó fiam. Eleinte nem tudtam elolvasni, gyerekek segítettek, őket kértem meg az olvasásra. Megválaszoltam valamennyi levelét, ahogy a magamfajtától telik: jól vagyok, meg ilyenek.

Ceruzát vesz elő, kisdarab papírt. Lassan óvatosan, egyenetlenül leírja... „kedves fiam”.

Többre nem telük az erejéből. E'lóbem tolja. Fekete kendője csücskével .törölgeti szeme- alját. Sokáig csendben ülünk.

— Szabadságon járt itthon a drága jó fiam, legutoljára a civil ruhájáért. Azt mondtam neki, kisfiam, rossz világ ' van Pesten, nem jössz te haza sohase, ha most elmész. Nem maradhatnál? Elrejtenélek én a keresőik elől, senki meg nem találna. De nem tehette meg, nem olyan fiú volt, elutazott és hősi halált halt ötvenhatban:.

— Nem ettem, nem ittam, csak sírtam és sírtam. A rádió mondta be a Pistám nevét, de nem hittem, nem. akartam. Borzasztó volt. Három hónapig mindig ótottak, örökké, orvossággal éltem. A szívem tönkrement, nem tudok semmit se csinálni, meg. minek is?

— Pista páratlan jó fiam volt. Hóttig való nyugdíjat kapok utána, jól megélek. Minden hónapiban megkeresem a sírját, virágokat viszek, koszorút. Mikor először felmentem Budapestre, már eltemették. Szerettem volna látni, ha mellédüllök, akikor is.

özvegy Rima Györgyhé papírzacskót hoz elő, ollóval vágja az erős cérnát, amivel ösz- szevarrta. Kitüntetések: „Rima István alhadnagy, a Vörös Csillag Érdemrend, a Munkás- Paraszt Hatalomért Emlékérem tulajdonosa”.

A tisziaszobába lépünk. Fényképék a falon ...