Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
Somogyi Néplap 1984. augusztus, 19. vasárnap 5 Élünk az alkotmánnyal SOMOGYI NEMZETISÉGIEK Szebbnél szebb délszláv, szlovák, román és német dallamok „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az {anyanyelven való oktatást, saját, kulitúrája megőrzését és ápolását.” Lapozgatom a szép, vörös borítójú kiadványt, mely egy egész ország, s benne minden ember legfontosabb okirata. Ennél a pontnál kezdenek bennem ,puiha lepke- számyalkkal simogatva rajzain! az emlékek színes pillangói. Az emiberarcolk úgy körvonalazódnak képzeletemben, ahogy vegyszerben a fehér fotópapíron. Olyanoké, alkik rámbízták a történetüket, őrizzem én is. Kovács Páva bácsié, aki hét határra híres dudáját a múzeumra hagyományozta. Huber Máténé — Kati nénié—, aki arról mesélt, hogyan állították az urát hadbíróság elé, mert nem akart német katona lenni. Szinyákovics Kati néni, aki a hajdaniak dolgait mondta el. Máj Pé- ternéé, aki meg arról beszélt, hogyan sikerült végűiig megmaradniuk ebben a hazában, az egyetlenben ... S folytathatnám. Kétnyelvűik — horvátok, németek — velünk egy hazában, egy megyében. Amikor először jártam náluk, a falutábla ugyanolyan volt, mint 'más falvaikban. Aztán egyszercsak észrevettem, kicserélték őket: meg is álltam, hogy elolvassam az egyetlennek látszó, mégis dupla táblákat. Két nyelven hirdették a települést az uta(A Magyar Népköztársaság Alkotmányából.) zónák. Kercseliget — Gerst- leck, Tótújfalu — Novo Selo, Ecseny — Etsching ... Mintegy bizonyítják e táblák — még be sem léptünk a falvaikba —, hogy nemcsak írott szó Alkotmányunkban a nemzetiségiek egyenjogúsága, joga a nyelvhez. iMi minden történt, amíg eddig jutottunk Somogybán is! Amíg Tótújfaluban kikerült a Petefijeva ulica tábla vagy Szulokban a Freiheitsplatz. Igen, a Petőfi utcáról és a Szabadság térről van szó. Nem járjuk be most írott szóban az utat, melyet Alkotmányunk kijelölt, tovább fejlesztve azt, melyet már még nem eny- nyiire határozott formáhan — az 1949-es alaptörvény nemzetiségi pontja is megfogalmazott. De az emlékek hiányos gyöngysorát mégiscsak fűzzük fel! Jó emlékem ez a lakócsai. Az éjszakát is ott kellett töltenem, szálloda nem lévén oda utasítottak engem is, ahová a házaló vigécet, a környéket járó inszeminátort, a népdalgyűjtőt: egy magányos öregasszonyhoz, aki húsz forintért reggelre — de szégyelltem! — a cipőmet is tisztára suvickötta, mire föl- éb red tern. Egész élettörténetével megajándékozott, fölelevenítve a szegénységet, a boldogtalan házasságot, melyet nem a szerelem, hanem a holdak száma diktált. De egyszer a vekkerre pillantott és fejcsóválva valami ilyesmit mondott: „Joj, all brzo tresi vreme!” Vagyishogy: de gyorsan fut az idő . . Gyorsan bekapcsolta a rádiót. Nem kellett a gombot csavargatnia, be volt állítva a hullámhosszra. A szerb- horvát nemzetiségű műsort hallgatta, mint minden alkalommal. A Narodne Novi- ne, a nemzetiségi lap már dél óta ott hevert kiolvasva az asztalon. Egy közelebbi beszélgetés is eszembe jut. Ennek a homokszentgyorgyi téesz volt a helyszíne, mely Szulokol is magába foglalja. Egy lelkes, rokonszenves fiatalember, Wirth József tartott szóval, látva érdeklődésemet! ö a német nemzetiségi együttes lelke, egyébként földnyiilvántartó. Újjászületésükről beszélt, s arról a félórás műsorról, mellyel ép- pen külföldre készültek. Népszokásaikat dolgozták föl műsorrá a jeles napok szerint, talán hogy a nemzedékek fáján a legfrissebb bimbók is érezzék az éltető fuvallatot. Hogy a legfiatalabbak iis megismerjék, hogyan éltek, dolgoztak és ünnepeltek a régiek. Most is elfedjük majd ezt a műsort a nemzetiségi napon Saulokban. Szép, lelkes beszéde közben nyílt az ajtó. és egy szép lánv ilépett be. Ügy emlékszem, Kádár Ildikónak hívják. Kiderült, ő is tagja a német, nemzetiségi együttesnék. Homokszent- györgyről járt át a próbákra Szuldkba. Látva csodálkozásomat, elmosolyodott és valami olyasmit mondott, gazdagabbnak érzi magát attól, hogy megtanulta a szulokiák dalait, táncait, szokásait. Igaza van. Megismerni egymás kultúráját az együttélés hídjának első pillére. Ahányszor eljutok a barcsi Dráva múzeumiba, talán ezért álldogálok olyan sokáig a délszláv meg a sváb lalkószobarészlet előtt. S ezért nézek meg a televízióban minden magyarra fordított nemzetiségi műsort, hallgatom muzsikájukat lemezen. Mert szaporodnak a korongok, sora adja ki a lemez- forgalmazó vállalat a szebbnél szebb délszálv, szlovák, román, német dallamokat. Egy kedves arc merül fel bennem ismét: fiatal tanárnőé. A főiskola német nyelvszakán végzett, és szülőhelyén tanítja irodalmi, németre a gyerekekét, -beszélt a gondokról is: sokan közülük más pályán helyezkednek el, még egy nyelvtanár kellene az ő iskolájába. Ami nemcsak nekem, hanem mindenkinek azt jelenti: az Alkotmány csak a föltételeket biztosítja. A gondokkal nekünk kell megbirkóznunk. Az írást tartalommal nekünk kell megtol temünk. Nemcsak a nemzetiségiek érdeke ez... Leskó László Kenyér és plakát Az állanaalapító István király névnapján, alkotmányunk ünnepén az új kenyér megszegése nemzeti hagyományunk. Piros-fe- hér-zöld zászlószalag ékesíti a friss cipót... A nyárelőn, amikor becslő gazdák járták a vetéseket — vajon mit hoz a termés? —, akkor kaptam kézhez a Képzőművészeti Kiadó friss albumát; a So-Ky névvel jelzett plakátok gyűjteményét Aradi Nóra művészet- történész tanulmányával. Politikai plakátok. A művészettörténet így tartja számon azokat a grafikákat, amelyek falragasz formájában köszönnek az utca emberére. Kiállítótermekben is földelhet ők, mint bizonyltja Sós László és Kemény Éva grafikai munkásságának érdemeit a művészettörténész, ám mégiscsak igazi szerepük szerint az utcán szólítanak meg rajzaik. A művészettörténetírás mostohagyermekei a plakátok — ritkán méltatják alkotóikat. Űjafobsm.. ifi* dúlt meg nemzetközi színtéren a plakáttörténeti kutatás. Még nincs két évtizede, hogy az első érdemleges múzeumi plakátgyűjtemények létrejöittek, néhány pl-akát- múzeumot is ismerünk. A hazai plakát művészet, reklámgrafika történetének feldolgozása azonban még adósság. Aradi Nóra So-Ky tanulmánya úttörő vállalkozás tehát. Harminckét színes nyoma- tot mutat be a Képzőművészeti Kiadó So-jKy mappája. Közülük válogattam ki azokat a plakátokat, amelyek alkotmányunk ünnepén különösen időszerűek. A plakát rangját az aktualitás és a művészi elképzelés megvalósítása összefüggésében értékelhetjük. A So-Ky művészházaspár az 1956-os országos plakát- művészeti 'kiállításon szerepelt először 'közös munkával. Korai munkáik elsősorban filmplakátok. A kenyér ünnepét 1966-ban meglehetősen modern felfogásban ábrázolták. A piros felikelő nap ragyogja be a fehér mezőben ringó kalászokat, s a hónap napját zölddel jelzik — nemzeti zászlónk színeivé olvad így a kép. A munkás—paraszt szövetség jelképét 1974-ben rajzolták meg. A nap, az érett kalász sárgája ragyogja be a képmezőt, halvány barna tónus körvonalazza az aratni való búzakalászt és a fogaskereke^ ritmikus találkozását. Az érett kalászok között néha piros pipacs virít. Van egy háborúéi lenes plakátja a So-Ky házaspárnak; a mező zöldje festi színesre a .rohamsisakot, amelynek tö; körvonalán át életre tör i piros pipacsvirág. Életitgenl< szavát így fejezi ki a politikai piaikét művésze. Számomra talán a legkülr nősebb plakát az 1980-ba • a szovjet—magyar űrrepülf ■ emlékére készült So-Ky plakát. A szférák színei a szov jet és a magyar zászló1 lengetik, de a forma kalász ra emlékeztet. Az életre. A békére. H. B 1ÄHI KODALYSZEMINÁRIUM Százharminc külföldi és magyar karvezető, zenetanár ismerkedett a legkiválóbb hazai szakemberek, zenetudósok vezetésével a Kodály-mődszer elméletével és gyakorlatával Kecskeméten a zenepedagógiai intézetben. Az idén 11. alkalommal rendezték meg itt a nemzetközi Kedály-szemináriumot. Baloldali képükön: Carlos Miro órája. Alsó képünkön: Igő Lenke vezetésével metodikával ismerkedtek a hallgatók. RÁDIÓSZEMLE ________. F ő a hétfő Amióta a televízió nem luxuscikk, azaz majd minden háztartásban megtalálható, ^átalakult a szabadidő eltöltésének szerkezete. Az emberek megtanultak válogatni, előnyben részesíteni az érfékeket. Más a helyzet hétfőn. A rádió fő napja ez; akkor hallgatják a legtöbben, mivel csak a legritkábban van tévéadás. Az külön téma lehetne, miként próbálja kihasználni ezt a Magyar Rádió. Most csak arra vállaikozhatom, hogy a legutolsó hétfő két valóban figyelemre méltó műsorát fölidézzem. Augusztus 13-án a Kossuth adón sok izgalmas műsor hangzott el. Gácsi Sándor és Antal Éva mikrofonjaikkal egy rokonszenves munkáscsaládhoz, Csákék- hoz látogattak el. A Munka után... című ózdi riportjuk — darabja egy többrészes összeállításnak. Valóban élt, s egy több generációs família arculatának karaktervonásait rajzolta meg. Rokonszenvünket sikerült felébresztenie a munkáscsalád iránt, egy-egy „szóló számot” biztosítva mindegyik családtagnak. Így a nemzedékek gondolkodásmódjának különbségeiről és életteli információkat kaptunk. Az ,,öregről”, aki valóságos helytörténésze városának, a verset álmodó anyáról, a tanulást lebecsülő fiúról, aki úgy tudja, hogy a javakban fizikai munka eredményeként inkább dúskálhat, mint szellemiek révén. Erénye a dokumentumműsornak. hogy nem idealizált; igyekezett egy mikroközösségen belül a társadalmi jelenséget és gondot is megmutatni. Mély benyomást keltett bennem a Húszas stúdió Mi is voltunk fiatalok ... című adása. Gondolom, Szilágyi György Hányás vagy? című szubjektív történelmi monológja nélkül ez a műsor nem jött volna létre. Ez lehetett ugyanis Kőszegi Gábor szerkesztő-riporter inspirálója, hogy az ötvenedik évükön túl lévők közül néhányat tinédzserkoráról kérdezzen, egyikkel-másik- kal fel is keresse a helyszíneket. A riportalanyok — köztük Székely Éva, Szilágyi György, Mezei András — a háború idején voltak tizenévesek. Emlékeik föl- elevenítése a hallgatóra katartikusan hatott Anélkü' * hogy akarták volna, az olyan mondatok bogáncs- kodtak belénk, amelyeknek voltaképpen saját történe - tűkhöz látszólag nem volt közük. Hogy a Vasas-focisták közül Jenőfi és Tóth II. nem j#ttek * vissza, a kamasz hiába várta őket. (Pedig a gombfocicsapatban róluk nevezte el a legnagyobb gombokat.) Vagy ahogy egykori csodaúszónk, Székely Éva benyit abba a hatvan négyzetméteres lakásba, ahol negyvenketten dekkol- tak a háború alatt a legrosszabbra számítva. S ez a mondat, amelyet Peterdi Páltól idéztek: „Lepontozták az ifjúságunkat”. Vagy Vár- • nai Ferenc röpke, iszonytató voltában is derűs epizódja az ellenállás idejéből Kőszegi Gábor korfestő hangdokumentumokat vágott a vallomásokhoz. Nem állhatom meg, hogy keltőt ne idézzek. Az egyik a Hitlerjugend vezetőjének intelme a Magyarországra készülő nemzetiszoci%lista- palánta ifjakhoz: a magyarok — mondta — alacso- nyabbrendü faj, s bár a magyar lányok kezdeményezik a kapcsolatot, a keveredés elkerülendő ... Nem arcpirító még ma is hallgatni? Vagy a másik kenetteljes beszédrészletet : „Itt halad előttünk az ország első munkása, Szálasi Ferenc ...” A szakadék felé, teszem hozzá gondolatban. S m^|< llnnyit: nemzedékek között a hídépítésben segíthetnek a hasonló műsorok. L L.. A Sós—Kemény grafika
