Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
1984. július 28., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK SZÁLACSKA ALSZIK Pallósi József az egyik halom mellett áll és fáradhaitatlanUL mesél. Már több'^^orája hailoimirál halomra mászunk. Az eső reggel állít el; a nedves föld, a lucskos fű ezeréves párát lehel, a hansogőan zöld fák levélruháikat szárogatják. A halmokat rejtő osa- litosfoól kilépve a tée&z juhitelepe és az Orbán-domb közötti hajlékony miezőne lárbnfi : a bójrkanyáj foltja lassan moccan, akár egy Wulmairk-iréklám. A domib mögött, minit hatalmas zöld kalap magasodik a Szálacska, fent titokzatos pánapánitldka fonja kömbe. Nagyberkiben, a főút mellett tábla jelzi a Szalacska nevű vendéglőt. Ha a déli harangszó ide hívja az emlbent, akkor a szdl- gáltatáházből, a tanácsról, a téeszből érkezőkkel és a falu utcáját foltozgató útjavító munkásokkal találkozik. A leves és a rostélyos között az étlapot böngészve két stemcá- Lezett lapra téved a szem. A környező történelmi tájat kínálja a kirándulóknak: „Somogy őskori népeinek — tárgyi leletekben leggazdagabb, ismert — történelmi emlékhelye — Nagyberki—Szaiacska. Ez a terület nemcsak a magyar, hanem az európai régészet által is számontartott, becses lelőhely .. A Szaiacskával szomszédos Kata-begyii szőlőjében kapálgatott a feleségével Pallósi József. A pince hűvösében beszélgettünk először. — Hatvanéves vagyok, a keszthelyi egyetemen szemeztem diplomát, főagronómusként mentem nyugdíjba, betegségeim miatt élég korán, 1975-iben. Nagyberki környékével és a Szaiacskával még gyerekkoromban kezdtem foglalkozni. Akkoriban Frank Gáspárral — ő most Nyugat-Németországiban él —, a kováccsal barangoltam a dombokat, ő mutatta meg a sírhalmokat., tőle hallottam a legtöbb történetet. A negyvenes éviekben, ahogy iskoláimat elvégeztem, nyolovanhat versszakos eposzt írtam a Szálacskáról, amelyben a népi mondákat, az öregék meséit fogalmaztam újjá. Aztán az élet arra bírt, hogy kedvteléseimet egy időre félretegyem. Tizenkét hold földünk volt, azon gazdálkodtak nagyszüleim, szüleim. Költő, íróemiber akartam lenni, de szüléim nem engedték, mezőgazdásznak szántak. Albban az időben a föld uralkodott. Azt mondták: a föld a legbiztosabb. — Hogyan fordult újra kutatásai felé? — Nyugdíj'ba vonulásom Után kezdtem újra — most már intenzívebben — foglalkozni Szaiacska történetével. A megyei levéltárba jártam adatokat gyűjteni, s ebből írtam meg kiadatlan Sza'lacska-monográfiámat. Közben a nagyberki 'kastély restaurálásakor elvállaltam a gondnokságot, de közbeszólt a nyugdíjintézet, így hát abbahagytam. Kéthetenként az iskolában, a helytörténeti sziákfcörban órákat adok a gyerekeknek, ahol nemcsak Szálacskáról beszélők, hanem megtanítom őket az ostorfonásra, a vékakötésire, a szerszámnyél faragásra is. Most úgy élek, hogy a szőlőben dolgozgatok, s ha van kedvem, írogatok. Napokkal később, a sok eső után, marasztaló sárban, a Kárpát-medence nagy ha- lomsíros temetkezéseinek egyikén, a Sza- lacsfca-hegy alatt járunk. A Kapós-völgy mentén, a Nagyberki határában fekvő lö- szös szálacskái magaslatok a kökorszáki őstelepesek központja volt. A római hódítást megelőzően félezer évig az itt élő kelták kiépítették dunántúli „fővárosukat”, a hatalmas földvárat, amelyen ma a dombóvári, kaposvári és a nagyberki bortermelák kapálnak, permeteznek. Ha valaki végagkós- tolja az itt termő finom borokat, könnyen kelta harcosnak véli a szalacskai szőlőhegyet koronázó, körbeöMő erdő ágas-bogas fáit. Nézzük a halomsírokat. Az egyi/k csoport közvetlenül a földvár alatt fekszik. Ettől északra még három halomcsoport található. Talán a legtöbb a juhtelep mellett látszik, ahogy azt félkaréjban körülveszi. A halmok száma — csak itt — több mint ötven. Térdig érő fű fedi, hatalmas fák gyökerei markolnak beléjük. Nyáini szellő remegteti a leveleket, a susogó hang mintha a kelta nép történelembe veszett sóhaja volna. A régészek ásta, éke fordította kincsek, használati tárgyak, csontvázák méllétt Valami „élő” is maradt utánuk, rdkétás huszadik századunkra. A keltáik „találták föl” a lábra simuló öltözetet, vagyis nadrágunkat. Pallós! József dr. Csánki Dezsőt, a jeles történészt idézi: „A szalacskai keltaság félezredes uralma annyi emléket hagyott ránk Somogybán, amennyit hazánkban egyetlen más őskori terület sem...” Majd hozzáteszi: — A Kecskés-dűlőre néző oldalon 1906- ban Darnay Kálmán tárta fel Közép-Európa legnagyobb őskori leletét a kelta fémöntő és pénzverő műihélyt, négyszáz darabból álló felszerelést talált. A sümegi múzeum állította ki, de a második Világháborúban odaveszett. Elhagyjuk a sírokat, föHlkapaszkodunk a szőlőhegyre. Az út egy darabig kocsival ’S járható, kövekkel szórták le, de csak pár kilométerre futotta az igyekezetből. — Régebben hegyközség volt itt — mereng a sáros, vízmosta úton Pallósd József. — A hegycsősz sorompóval zárta le a szőlőhegyire vezető utat, idegen nem tévedhetett föl, fegyelem volt. Szőlőt és gyümölcsöt vittek innen az asszonyok Kaposvárra, Dombóvárra a piacra. Hetente háromszor, hajnalban, fejükön kosárral, kezükben batyuval indultak a tizenkét kilométeres útnak. Az emberek kämt élitek a hegyen, a nép keresztet és lábas harangot állított a Kata-hegyen. Délben és vihar előtt a csősz húzta meg a kötélét. Az utolsó hegybíró apósom apósa, Balogh Péter volt. Kendős asszonyok, sapkás, kalapos férfiak társaságában ballagunk föl a szalacskai szőlőhegyre, a valamikori földvárra. A kézi kosarakban, a biciklikre akasztott táskákban ennivaló lapul. Népét vezetve e szűk horhosban tört előre Sigoves kelta fejedelem. Aztán erre járták a rómaiak, bizonyítja ezt az iitt talált háromezer darab ezüstpénz, egy pompás, harminckét pillangós arany nyakék és sok más gazdag ledet. S jötték a többiek; Attila hun népe, aztán az osztrogótok Valamik királlyal, a longobárdok, az avarok, majd Pnihima fejedelem szláv alattvalóival. A Kapós-völgyibe őseink közül — okleveles történelmi nyomok utalása szántait — elsőként Gútkeled, Momoszló és a Héder nemzetségek lakhattak e tájon. A legendát keverve a történelemmel valószínű, hogy Koppány is bírta a földvárat. Pesty Frigyes 1864. évi heűymóvgyűjtemónye szerint SzaüacSkán híres vár voit, mélyet Szent István hétévi ostrom után tudott bevenni. Ahogy kiérünk a fák, a horhos áiagút- jából, szemünkbe vakít a napfény, ragyog a fennsík: Szafliacslka. Takaros új és mélitó- ságos régi pincék, présházak között szőlők díszlenek. Hatalmas öreg cseresznyefiák pirosa kínálja magáit. Az emberek név szertat köszöntik egymást, ki fölnézve a kapáról, ki ballagva az útról. A kívánságok mellé jó szó dukál, főként a szőlő dolgáról, a felhők járásáról. A fennsík — a dupla sáncos földvár felső vára — 'két meredek horhosán ke- resztül közelíthető meg, az újább járat kapujában kicsiny kápolna áll formásain, fehéren. Búcsúkor öltöztetik szépbe, ajtaja most zárvá. A régi ultat nagyon mélyen vájták a löszbe hegybe, partfala néhol eléri a tíz métert is. Egy hélyen a falban — a nép szerint — egy barlang bejárata van. Valóban látni egy sötét lyukat a falon. A nagyberki iskolában óvatlan szö&Zke legényt kérdeztem ki erről. — A helytörténeti szákkörösök jobban meg tudják mondani — sietne tovább a tizenkét éves Kovács Sanyi. — A szalacskai begynek az a bejárata, Kobd-üiknak hívják. A törökök kincseket ástak el ott, és földet dobáltak rá, de nem lehet bemenni, mert gyilkos gázok vannak benne. A könyvek azt mondják hogy a Kobi-Mk annak a barlangnak a bejárata, mely a vár alatt húzódott, s valahol a Zselic érdélben ért véget egy csárdánál. Falai füstöseik, azt tartják, a betyárok tanyáztak benne. A Kobi-ilik Szailaoska színes legendáinak egyike. Ötezer évet sétáltunk egyetlen nap alatt, s öt éve annak, hogy a megyei tanács természetvédelmi albizottságának ülésén először szerepelt a természetvédelemre javasolt területek között a négyezer hektár nagyságú löszdomb. Négy évvel ezelőtt néhány újság arról tudósított, hogy késő bronzkori kincseket talált Virág István, a nagyiberki téesz traktorosa tárcsázás IköZben a szalacskai szőlődomib tövében. A bronzéksze- rek tíz centi mélyen, vagyis alig valamivel mélyebben a felszín alatt rejtőzködtek. Az idősizámításunk előtti XI. századból való. tárgyak nem a leletekben gazdag földvár környékéről kerültek elő, hanem távolabb, a Csehi réten. Háromezer esztendős kincsek. Több mint száz éve kezdtek ásatásokat Szálacskán. Az első régészek megjelenése után fölébredtek az emeüékezét mélyén szunnyadó legendák. Azt mondják, hogy nemrég még a vízmosásokban, zápor után szinte rendszeresen találtak kincseket. A régészeti munkák meglehetősen rendszertelenül haladtak Szaiacska környékén. Legutóbb két éve ásták, s ennék nyomán vaskort (háromezer évels) ház részléte bukkant elő. Az első ház, amelyet Szálacskáin eddig megleltek. Egy-egy újabb kincs előkerülése szóbeszéd tárgya a vidéken. Két éve, az utolsó ásatások óta csend van. Ebben a csendben két férfi morfondírozik: — Az út a legfontosabb — szól csendesen a 44 éves Vörös Sándor, a párttiitlkár. — A két szőlőhegyre messziről idejárnak az emberek, s hamar kibökik, hogy a tanács építsen Utat, ők meg használják. Most égy darabon kövesútat építettek a szőlősgazdák, összefogtak. Eddig szinte csak nyáron lehetett megközelíteni a szőlőket, mert öt kilométert nem szívesen gyalogol az ember. — Húsz éve élék itt — töpreng a 45 éves tanácselnök, Schmidt Ervin —, érdekel a falu múltja, nemcsak a jelene. Hogy is indult itt az életünk? ... Meglepő volt, amikor kezdetben azt mondta valaki a családban, hogy megyék Csillébe. Hova? DéL-Ame- ritoába? Nem tudtam, hogy az a Szaiacska egyjik része. Régi hagyománya van errefelé a szőiőkuiltórániafc. Az apák, a nagyapák még kint élitek a szőlőhegyen, nyugodtak voltak. A hegyközség intézte az ügyeket, javítgatta az utat, csőszít ámított ki, viselte a kápolna gondjait. Ha élne a hegyközség, a kövesül is hosszabb lenne. — A falugyűlésen ezernyi igény merült fel. Jogos igények. Ilyenkor nehéz ramgso- rólnii, lehetőségeink törpék a vágyakhoz képest. Csak együtt lehetne előrelépni. Például elképzelhetetlen, hogy tanácsi pénzből villany vezessen a hegyire. — Két város között feszül a falu, Nagyberki. Terüle tünkön — Kercseliiget, Kisberki, Mosdós, Szabadi, Csorna is ide tartozik — négyezer-kétszázán élnék. A hegyre nemcsak innen, hanem a városokból is jönnek gazdának. Szándékaikkal, akaratukkal egyezik a hegyközség gondolata. Meg kellene csinálni... — A gazdák nem isimerik igazán a 'környék történélmii, természeti kincseit. Kevesen tudják útba igazfibami az idegent. Volt szó arról, hogy tájvédelmi 'körzetté minősítik Szálacskát. Valami terv is 'készült, hogy kirándulóhely lesz belőle, ám nékünk nincs rá pénzünk. — S ha mégis kapnánk bármennyit is, nem tudnánk mit kezdeni vele. Nem vagyunk idegenforgalmi, régészeti, környezetvédelmi szákemberek. Velük kellene egyetértésire jutni. Szeretnénk Szaiacska értékeit védeni, megimuitaltni, de hogyan kezdjünk hozzá.... ? Sétánk végén újina kézibe vesszük a Sza- lacslka-vendégiő rendhagyó étlapját, amely szelíden ajánlja: „A nevezetes szőlőhegy a hozzá csatlakozó erdőkkel és az előttük elterülő Kapós-réttel őstörténeti jelentőségük, szép környezetük és élőviláguk miatt védelmet érdemel. A kelta és a római idők emlékeinek bemutatásával a megye egyik érdekes, idegenforgalmi szempontból is szóba jöhető területe lehetne.” Szép Szálacska azonban évezredes Csipkerózsika-álmát alussza... Kőszegi Lajos
