Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-07 / 158. szám

1984. július 7., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Csákány, negyven év után töltik a községben. Közel a Balaton. Csak aludni tér­nek „haza”. Szltáéktól is kirepültek a játszótársak. Lali technikus és boxedző. Gyerekkorom­ban nem tűnt föl kivételes ereje, sosem verekedtünk. Józsi a gyöngyösi gépgyár­ban technikus, Marika pénz­ügyi előadó Debrecenben. Az öregek a ház körül fog­lalatoskodnak. Pista bácsi a lovakat emlegeti. Hogy mennyire szerettem volna lovagolni. Az uradalmi vi­lágban parádéskocsis meg mindenes volt, az uraság­gal vadászott — emlékezik vissza. A Fővárosi Tanácsi Építőipari Vállalattól ment nyugdíjba. Kertjük most is gondos kezekre vall. — Nálunk mindig van érő gyümölcs — mutat végig a fákon, amelyek közül né­hányról magam is szedtem körtét, cseresznyét, szilyát. A második szomszédok voltak. Labdánk Ágostonék falát döngette. Az udvaron, a kemenceben sült a legíz- letesebb kenyér, amit vala­ha is ettem. A piciny Ka­tus néni már egészen pará­nyi. De még tesz-vesz a ház körül, a kertet is gon­dozza. Jani fia naponta megfor­dul a faluban. Keszthelyen híres fagyialtos. Irén lá­nyuk Marcaliban, a Tavasz presszóban dolgozik. — Itt volt a múlt héten, ágyást csinált, palántázott. Mi nem bírjuk erővel. A föld pedig nem maradhat vetetlenül. Horányl Barna gének. Szívből szólt emígyen is, a felesége különöskép­pen. Ha nem kerülne elő rögtön az albumból egy fénykép — amiről a pólyá­ból tekintek az ölelőre. Pongrácz Vilmosnéra —, azt hihetném, elsárgult lapokat őrzök csupán gyerekkorom­ból... Édes likőrök, erősebb ita­lok vándorolnak a szek­rényből az asztalra, az al­bum képei mellé. Negyven év köztük a különbség. A Kokas- vagy Kakas-ré­ten a beomlott falú alagút környéke gyerekkori ta­nyánk volt. Titok övezte, fantáziánkat gyújtogatta.. A krónikástól tudom, hogy az orosz csapatok 1945 nagypéntekjén délután há­romkor érték el a falut. A szomszédba 1950 körül ér­kezett haza egy hadifogoly a Szovjetunióból, borostás arcát nem feledhetem. nak hangosan — a tüsszen­tésnek csak az első szótag­ját mondva ki —, s tyúkok kárálnak. Ez utóbbi két népség jó erős dróttal leke­rítve még az udvarról is. — Bejár a róka ... Talán csak az jár be. Tá­vol esik a pusztától is, Ka- dorkúttól is az öreg bakter- ház. — Hány helyiséget lakott a szolgálattevő? — Szoba-konyha-kamrát. Most, hogy az irodát meg a várót nem használják, talán lehetne valamit bővíteni. De a vasút nem áldoz rá, ne­kem meg önmagámban ke­vés hozzá a tehetségem. Falusi ember tehetségnek mondja a módot, vagyoni helyzetet. — Az épületre is ráférne egy kis gondoskodás — szö­vi a szavakból font hálót Mariska néhénk. — Hiszen hámlik a vakolat. De én csináltassam meg? Mire ...? Esténként, amikor min­denhol megsárguinak az ab­lakok, itt remeg, rébbeg is a sárga fényfüggöny. Petró­leumlámpa humácsol. — Ügy röstéllem is néha a kaposi boltban, ha lámpa­cilinderért vagy petróleu­mért megyek. Megmosolyog­Nyakamba veszem a fa­lut, a főutcáját járom. Az iskola ablakai vakon tekin­tenek rám: a gyerekek Sám­sonban tanulnak. Az istálló- szagú művelődési ház tö­mésfalai nem bírják az idő terhét, lassan magától omlik össze. Olvasó falu volt régen Csákány. Francsik Jánosné tanítónőhöz zarándokoltak az emberek. Szita István’ nemcsak régi olvasmányél­ményeiről beszél szívesen, ma is gyakorta megfordul a falusi tékában, otthoni pol­cain szintén gazdag a vá­laszték. Az utcán délben is csak néhány emberrel találko­zom. A hét végén azonban megjönnek a vendégek, akik olcsó telket, házat vásárol­tak az elöregedő faluban. Pestiek, nagyvárosiak. A nyugdíjasok le is teleped­nek, a fiatalok a hétvégét nak: hol él maga, mama? Be is lehetne kötni a vil­lanyt, ha szorgalmaznák. Takarított, s a tiszte volt esténként a lábas lámpa gyújtása, hajnalonként az oltása is. — Hatvanöt leszek októ­berben. Eljárt az idó. Csak attól félek, ha ez a fiam is nősül, s el innen. Mi lesz belőlem? Olyan bajos egye­dül .., Rex egész eddig ugatott, most mintha érezné az em­beri szó súlyát, elhallgat. Duxi meg oda is törleszke- dik a gazdasszony lábához. — A kertet gondozni keli, az adja a kis kukoricát, krumplit, cukorborsót, éZt- azt. De az esőből möst élég lenne. EgÿsZer ballagott haza à kadarkúti boltból, és a szi­vét marokra kapta a fájda­lom. Árra tért magához, mentőben fekszik. — in­farktus — mondta az Orvos. Pedig ez inkább férfibetég- ség. — Három unokám van, most is itt nyaralt az égyik nálam, ök a vigaszaim. A nagyobbik fiam is kijár iőé. Éjjel néha azt álmodja, újra dübörögnek a szerelvé­nyek. Leskó LásZló ESTE Kilenc óra elmúlt, de még nincs teljesen sötét. A víz fölött a borongás nappal visszfénye ját­szik. A természet nem ta­gadja meg magát: a fel­hős, őszies nap végén most megint lassan, apró permetben megered az eső. Bolyongásra termett idő ez, ha az embernek van megbízható esőka­bátja. Csend van a par­ton, de nem igazi csend. Apró zajok tevődnek össze: olyan, mint vala­mi diszkrét háttérzene egy melankolikus film­hez. Halkan csobog a víz, megtörik a köveken, szétoszlik a hullám. A nádasban békák zsiva- jognak profán dalukkal, koncertjükből alig szűrő­dik ki néhány madár fé­lénk, alkonyati csivitelé- se. Messziről villámlik, dörög az ég, de ez a vi­har már aligha jut el idáig — elül, mielőtt ideérne. A léptek nesze néhány vadkacsát rebbent föl a parti kövekről. Nesztele­nül, méltóságteljesen siklanak a vízen, s időn­ként lebuknak kimerít­hetetlen éléskamrájukba egy-egy falatért. Együtt a család, közösen úsz­nak, egymást kerülgetik. Most egy kicsi valahogy elkeveredett a többitől. Alig arasznyi, gömbölyű kis teste csak úgy cset- lik-botlik, szorgalmasan lapátolja a vizet, hogy visszakerüljön a többi­hez. Halkan csepeg az eső, gyűlnek a tócsák, de a szenvedélyes horgászo­kat ez nem zavarja. Esernyők alatt, nagy csuklyás köpenyben őr­ködnek a nagy fogással kecsegtető lehetőség föl- lött. Talán ők is azt érzik, amit én. Ezért az érzé­sért jöttem ki magam is ebben a nyirkos, csöpö- gős időben a partra. A Balaton ekkor igazán a miénk. Ilyenkor önma­gát adja. Olyan, amilyen lehetett valamikor régen, a civilizáció kezdete előtt. Ha most valaki megszólal vagy fölberreg egy autó, eloszlik a va­rázs. Liccs-loccs. Beszél­get a földi víz az égivei. Ne zavarjuk őket! Tersztyánszky Krisztina SZÜLŐFÖLDEM Az autó nem fogad szót az emlékezetnek. Zsitfa fe­lől ritkán utaztunk Csá­kányba, a kitaposott út a tőzegtelep felé vezetett a Kokas-rét mellett, majd az erdőn át, nyolc kilométer távolságban a vasútállomá­sig. A kovácsműhelynél tor­kollik a faluba a zsitfai és szőkedencsi út. Innen va­kon is eltalálnék bárhová. Gyermekkorom emlékei ve­zetnek. Képzeletben meg­teszem újra az utat Zsifa felé. Az autós suhanásból nem láttam semmit a régi Cifra-malomból, az avar- gyűrűből, a homoki házak­ból. Tiszta csermely szelte át az utat, hogy a malom­hoz érve megforgassa a da­rálót. Volt a faluban még egy malom, a magtárház mellett, Sámson irányában. Ott őröltettünk a hízóknak. Az őrző komondor ijeszte- getett vagy csak játszani akart velem? Átellenben a mázsaház állt, a közelben szénapa jta, ahol egy másik nagytestű állat emléke lo­bog föl bennem. A híres Aida elefánté! Vándorcir­kuszosokkal érkezett a fa­luba. Ott tüsténkedtem a sátor körül, mígnem egy- szercsak az elefánt hátán termettem. Valamelyik fa­lusi ismerős könyöröghetett föl engem, nem számolva azzal, hogy milyen néma fé­lelemmel ülöm meg az ele­fántot. Bezzeg a cukorkörtére éhes darazsaktól sosem fél­tem! Pedig jócskán kijutott fullánkjaikból a nyári érés idején. Nem kellett hazáig sántikálni sajgó fájdalom­mal, mezítláb, az útba eső első házban jó szívvel be­kötöztek ecetes ruhával. Itt állok az egykori ko­vácsműhely előtt, a hármas útkereszteződésben. Mint a mesében ... Se balra, se jobbra, de egyenesen a ko­vácsműhely felé vettem uta­mat minden reggel, ahogy elszelelhettünk hazulról. Ott volt az én óvodám. Meg­fordult a műhelyben min­den gazda lovastul, kocsis­tul. A lovakra patkó, a ke­rekekre abroncs került. Az én közreműködésemmel! Ahogy elérkezett az idő, föl­értem a fújtatót, a parázs­ból csillagokat küldtem a kormos kéményen át az ég­re. Nem akarok becsapni sen­kit: szülőfalumat pár éve városként emlegetik. Ira­taimban Marcali szerepel. A régi kórházban hozott a vi­lágra anyám, Schusztek bá­csi segédletével. Az orvos özvegye ibban a házban la­kott, amelyet a szomszéd telki lebontott házban szü­letett Berné th Aurél művé­szeti emlékeinek' szenteltek. Azt me‘■■élik, augusztus 4-e után néhány héttel egy re­pülőgép rázuhant a szülé­szetre. Nem élte túl senki... Engem akkor már Csákány­ban pályáztak, fürdettek. Tíz év alatt úgy megszed­tem masamat emlékekkel, hogy '.mondhatom: gazdag gyerekkorom volt. A teljes­séget birtokoltam. A falu­ból abban az időben még nem vágyódtak el az emoe- rek úgy. mint mostanában. A gyér■' «embernek már a szomszéd falu is idegen bolygónak számított, hiszen helyben volt az éden. Éjszakánként belopóztak az angyalok, mikulások, hogy olyan ajándékokról gondoskodjanak, amiéit csak le kellett hajolni a karácsonyfa alá. a fűbe a fészekért, a téli ablakot szétnyitani. A korcsolyát magunk építettük deszká­ból, huzalból. A kényelmes úri lakok — Csánk i Dezső szavait idézve — egyikében, Lehnerék ál­lamosított házában két csa­lád is megfért, közös kony­hával: a miénk és Bekééké. A parkot még gondozták, a hársfa sok család asztalán gőzölgött tea formájában. Áll még az öreg ezüstfenyő, de mostanra elköltöztek ró­la a gólyák. Árokparjta rég látott kaszát, gereblyét. Előbb a tsz-iroda költözött el innen, de már készülődik az új gazda is ... Ez a ház nőtt hozzám a legszorosab­ban, de most olyan idegen, hogy nincs kedvem belépni a kapuján. Maradjanak olyan szépek az emlékek, amilyeneknek látom őket! A látogatás összeállításá­ra nagy figyelmet fordítot­tam, véletlenül se sértsek meg senkit a régi ismerősök közül. Kezdtem volna ter­vem szerint, de szerencsére az üres utca elém küldte el­ső követét. — Az apádat formázod; szervusz! Nem ismersz meg? — szólított meg egy düle- dező ház előtt a korombéli jóember, — A Pongráczékat kere­sem — vágtam szava mellé, mint. aki emlékezik még néhány ismerősre. — A szomszédban — mu­tatott egy takaros, nem ré­gen felújított ház felé. Bekiabált: — Vili bácsi! A házőrző fehér komonT dór volt. Már nem csahol ki a kerítésen. A kilincs a kéznek enge­delmeskedik, nyílik az ajtó, beköszönök. Valamelyik belső helyiségből nekiké­szülődnek, jelzi a lábbeli, majd megjelenik az ajtóban a szvetteres házigazda. Nem úgy titulál ám, mint azt a gyereket, akit rajzol­ni, festeni tanított. — Vendégünk jött, újság­író! — szól hátra a felesé­Éjjel dübörögnek a szerelvények A sínek helyét zöldre fes­tette a gaz. A 2/a őrház előtt csak a hatalmas gesztenye­fák adnak őrséget, ezek ki­tartottak — a vasúti lábas lámpa, a fehér tábla — raj­ta feke betűkkel: Somogy- szentimre — nem, messze tűntek időben, térben. A szolgálattevő örökre letette a piros zászlót. — Három éve ment el szegény uram, a második agyvérzés elvitte. Váci Mihály talán éppen ilyen kis asszonyról írta a Nénike a tenyeremen című emberszép írását. Apró, ke­rek barna szemű, kicsit he­gyes orrú mama Hollósi Fe- rencné. De régen is volt, amikor Bárdudvarnokon Lengyel Mariskának szólí­tották! Igaz, apja hamar el­halt, aZ anyja nevelté; ami­kór lehetett, letétté a lány- nevet, s hozzáment a vas­útihoz, aki jó tizénegy esz­tendővel Volt idősébb nála. De jó ember volt, könnyen kijöttek egymással. — Három szép fiút nevel­tem én föl ebben az őrház­ban. Ügy ám! Egy Mérőhen lakik, egy Patalomban. A középsővel éldegélek itt. Hízók röfögnek az ólban, az udvaron kacsák totyog-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom