Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
8 Somogyi Néplap 1984. július 7., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kondor Béla: Nagy László-illusztráció Szépen magyarul—szépen emberül Mi a véleményük? A címben föltett kérdésből világos, hogy a kedves olvasók véleményére kíváncsi e kis jegyzet írója, tehát több emberhez intézi a kérdését. Erre utal a többes számú birtokos személyrag. Ha kibövítjük a mondatot egy személyes névmással (Önök), a többes számú rag akkor is éppúgy ikiötelező : Önöknek mi a véleményük? A mindennapi nyelvben, értekezleteken, gyűléseken atomiban gyakori eset, hogy a birtokszó ilyenkor egyes számú ragot kap : „Önöknek mi a véleménye?” Igaz, hogy a többes számú Önök utal arra, hogy több emberhez szól a kérdés, de a véleménye mégsem pontos, nem fejezi ki eléggé szabatosan azt, hogy több személy véleményére vagyunk kíváncsiak. Az egyes számú Mi a véleménye? kérdés is mutatja, hogy ez a nyelvtani alak egyetlen kérdezettet tételez .öd:. Márpedlig a nyelv ez esetben is törekszik a pontosságra — ha mi nem is mindig. Űjabban nagyon elterjedt a fentihez hasonló pontatlanság: „a berlinieknek ugyanannyi pontja van, mint a frankfurtiaknak” — hallhattuk a rádió egyik sporthírében, holott a helyes slak a többes számú ugyanennyi pontjuk lett volna. Másik két példánk is a Ráció műsorából való. Egy híradásban hallhattuk: „...a megye aktivistáinak az a véleménye, hogy ...” Egy előadásban pedig erre figyelhettünk föl: „a szenteknek maguk felé hajlik a 1; eze.” A helyesebb alak a többes számú véleményük, illetve kezük lett volna. Jó, jó, vetheti ellene valaki, ez csak amolyan nyelvi szőrszálhasogatás : a c velvegyszorűsítésre töi ckszik, s végeredményben így is megértjük a szóban forgó mondatokat. Esetleg még ezt is hozzá vetheti, aki jártas a régebbi irodalomban, hogy régen azt is mondták: „a pásztorok kalyibáik", s ma már egyszerűbben a „pásztorok kalyi- bót”-ról beszélünk. Csakhogy a mienk nem egészen ez az eset! A „pásztorok kalyibáik” ugyanis egyszerű birtokos szerkezet, mint az asztal lábai, s ha ezt többes számba tesszük, az asztalok lábainak -t többes jele maga is utal a többes számra, fölösleges még a -k többes jelet is kitennünk. De a mi mondatainkban nem ilyen egyszerű birtokos szerkezetek vannak, hanem a birtokszó (pont, vélemény, átlagmagasság) az állítmány része, úgynevezett összetett állítmány névszói része (régebbi szóval: „állítmányi kiegészítő”). Ebben az esetben pedig nemcsak helyesebb, hanem szabályosabb is az állítmány névszói részének a többes számú alannyal való pontos egyeztetése. Hiszen „A házak nagyok” mondatban is pontosan egyeztetjük a névszói állítmányt a többes számú alannyal. Szilágyi Ferenc z ablakpárkányon tér/% delt, fejét a rozsdás vasrácshoz támasztotta. A ház előtt, a járdán az összetört májusi égbolt cserepei hevertek a kövér tehénlepények között, a gömbakác díványpárnaarcáról csörgött a víz. A túlsó soron kinyílt egy kiskapu. Fony- nyadt körtefej jelent meg a s ésszerűen burjánzó, zöldellő esőben, s a fiú felismerte Suháng Imrét, a zabigyere- két. A zápor első érintésére összezsugorodott, rongylabdaként gurult ki az országútira, aihol megállít, felegyenesedett, mire poszra törzséből elővillant meztelen sárga lábaszára. (Mint a főtt tyúk lábai a levesben, futott át a fiú agyán). Suháug Imre most átmenet nélkül vad, borzongató szamárordításba kezdett — valószínűtlen vastag hangja megremegtette az álmos utcát — és elképesztő indiántáncol lejtett hozzá a fröcsögő tehénszarban. A fiú tudta, hogy a zabi- gyerek mihelyt kibújt a kiskapun^ észrevette őt az ablakban, s most neki járja ezt az eszelős táncot. Mindig így kezdi, ha akar valamit, gondolta kedvetlenül, biztosan valamelyik könyvére pályázik, talán megint az Egri csillagokat fogja elkérni, pedig legalább húszszor elolvasta már. Mindjárt idejön kunyerálni, de kötelességének tartja, hogy előbb hülyéskedjék egy sort, azt hdszii, ezzel őt mulattatja, s a kedvébe akar járni a könyv miatt. Az iskolában is folyton hülyéskedik, minden pillanatban kész a ko- médiázásra. Ha zabigyerek- nek csúfolják, sosem gurul méregbe, mintha meg sem hallaná, mintha nem fájna neki a szó, amit az arcába vágnak, s ahelyett, hogy pofon törölné az illetőt, mulatságos pofákat vág, és olyan vastag hangokat ad ki. hogy a legkomiszabb csúfolódónak is tát va marad a szája vagy fetreng a röhögéstől. Azt hiszik róla, kevesebbje van egy" kerékkel, talán éppen ez az oka, hogy a Lő- rincz Béla-féle hangadók, főcsúfolódók, főverekedők ritkán bántják, sőt néha atyáskodóan bánnak vele. Bezzeg azt nem tudják, hogy a zabigyerek titokban Bornemissza Gergellyel és Mekcsey Istvánnal barátkozik, hogy néhanapján vézna könyökét a nagypapától örökölt nagy szabadságharcos könyvére szorítva fordul ki a házukból; senki sem tudja, még a tanító néni sem, hogy mennyire oda van ez a könyvekért, hogy milyen izgatott lesz, ha meglát egy könyvet. A mama azt mondta: „értelmes, érdeklődő fiú ez az Imre, ritka az ilyen, hát ne féltsd tőle a könyveidet”, ő ugyan nem Szapudi András BŰNÖS NAP ŐENCZE JÓZSEF VERSEI KÖNNY Kútbahullott csillag, megittalak nyáron — tán azóta ragyog könny a szerrjpillámon. GYÁSZ Szerelemben hiszek — elmondták anyámnak. Elfogta a sírás, befonta a bánat. V Bényi László vázlatfüzetéből , ' Jr ■ félti őiket — bár az Egri csillagokból már kipotyognak a lapok és nem lehet másikat venni helyette — és azt is elfogadja, hogy értelmes fiú ez az Imre, csak az nem tetszik benne, hogy játssza az iskola bolondját; sehogy sem érti, miért töri magát .azért, .hogy hülyének, balfácánnak tartsák a nála sokkal hülyébbek. Most is, mi a fenének ugrál itt a szarban? Ki kíváncsi rá?! Már le akart szálltai az ablakpárkányról, amikor Suháng Imre hirtelen abbahagyta az indiántáncot és ott termett a házuk előtt. Elkapta a gömbakác karnyi vastag törzsét, szélsebes forgásba kezdett körülötte, közben a szeme sarkából figyelmesen nézett a fiúra. A lábaszára barna volt a mocsoktól, ázott kese haja vékony rétegben tapadt körte alakú koponyájára, a fiú valósággal, undorodott tőle. Legszívesebben azt mondta volna neki: „te bolond zabigyerek!”, és legszívesebben elment volna az ablaktól, hogy ne lássa már Suháng Imrét. De nem bírta kimondani a sértő szót, és továbbra is ott maradt az ablak- párkányon. — Miért nem jöttél ma iskolába? — kérdezte Suháng Imre, miután abbahagyta a forgást. — Influenzás voltam — felelte a fiú, és viszolyogva nézte a zabigyerek szaros lábát. — Az mi? — Az influenza? Betegség. — És most már nem vagy beteg? — Lábadozok — mondta a fiú —, már nem kell feküdnöm. — Feküdtél is? — Egész vasárnap, és még délelőtt is. — Jó lehetett. Engem a mutter sosem enged nappal feküdni. — Mert biztosan sosem vagy beteg — szólt fölényesen a fiú. — Ez igaz ... Voltál moziban szombaton? — Voltam. — Ugye, de jó volt a Timur! ólintott a fiú és majdnem elkotyogta, hogy ő is egy Timur. A“Szómbat esti moziból ugyanis Timurként érkezett haza, az influenzát Timurként vészelte át, s amikor fölkapaszkodott ide, az ablakpárkányra, éppen a csapatára gondolt. A csapata egyelőre arctalan, névtelen fiúkból állt, de bizonyára talál majd igaziakat is, akik mindenhova követik. Persze, elismerik őt vezérüknek és jelvényük is lesz, akárcsak a filmen látott fiúknak: kemény papírból kivágott ötágú csillag, vörösre festve — ő majd mindenkinek elkészíti; járják a falut, a szomszédos községeket, bebarangolják az egész erdőt, később a megyét, az országot és mindenütt jót, hasznosat cselekednek, és kíméletlenül irtják a gonoszságot.. . Most Suháng Imre ünnepélyes arcot vágott és valamit kivett a nadrágzsebéből. — Nézd — szólt izgatottan, csaknem suttogva és nyújtotta a tenyerét. — Ha ezt a jelvényt meglátod, menekülj ! A tenyerében keménypapírból kivágott vörösre festett csillag volt. A fiú megszédült kissé, görcsösen szorította az ablakrácsot. Suháng Imre folytatta. — Ma délelőtt, a nagytíz- percben Lőrincz Béla megalakította a csapatát és rajtad kívül mindenkit bevett. Még engem is! — Te rohadt zabigyerek! — sziszegte a fiú. Suháng Imre kabátja uj- jával törölgette nedves hojn- lokát. HIÚI ! B iens*eges A* ja ffféis — Én most elárultam a csapatomat — szólt folytott, fájdalmas hangon. — Miattad! — Te rohadt zabigyerek! — ordított a fiú. — Te rohadt ... te rohadt... És leugrott az ablakpárkányról. A szőnyegre kuporodott, fejét a térde közé lógatta és sokáig így maradt. Homály, hűvös csend vette körül. Amikor felnézett, előtte állt Timur. Középtermetű, izmos fiú volt, szőke haját oldalra fésülte.. Ropogósra vasalt ingén, a zseb fölött jelvényt viselt, élesre vasalt rövidnadrágját csatos szíj szorította a derekához. A tekintete hidegen, ellenségesen vil lant. fiú leszegte fejét és szembenézett Timurral, akiiért fél órája“ inéig rajongott. Most gyűlölte. „A büdös francba veled”, dünnyögte könnyes szemmel. Feltápászkodott a szőnyegről és ide-oda bóklászott a szobában. Finom szellentéssel nyílt ki a nagybátyja szekrénye, mely jellegzetes Bálint-bácsi-szagot árasztott. A szivaros dobozból kivett egy Csongort, zsebre vágta, azután unottan, szinte oda sem figyelve turkált, matatott a jéger alsók, gallértalan ingek között. Két egymásra rakott piros dobozban megtalálta nagyapja sokat emlegetett kitüntetéseit. A Signum Laudist biztosítótűvel az ingére tűzte, majd megnézte magát Bálint bácsi borotválkozótükrében. A legfelső polcról levette a pálinkásüveget. A kisüstit azért tartotta Bálint bácsi, hogy legyen mivel megkínálnia a plébános urat, aki esténként eljárt hozzá kártyázni. A nagybátyja sosem ivott pálinkát, kizárólag bort fogyasztott, bort szódával, ezért csak egy kupica volt a szekrényben, de ez az egy ezüstből készült. A fiú csakis a kellemes tapintású, tompa csillogású pohárka kedvéért kóstolta meg a kisüstit. Nem találta rossz ízűnek, de miután lenyelte a kortyol, bűntudata támadt. Gyorsan bedugaszolta az üveget, és becsapta a szekrényt. Nagyapja könyvespolca az ajtó mellett állt, fölötte, a nedves falon aranyrámás festmény függött; gomolygó felhők közül — mintha a túlvilágról nézne a gerendás korhadt padlójú, úrias bútorokkal zsúfolt parasztszobára — villant elő nagyapja pillantása, holdfénybajusza. Az egyik polcon misekönyv- vastag világtörténelmek sorakoztak, köztük a vászonba kötött Érdekes Újságok, a lapok közé préselt első világháborús évszakokkal. Elnézegette Kuzmanek tábornokot, „Przemysl hős védőjét” és az asztalra boruló Ferenc Jóska császárt, aki a képaláírás szerint éppen a fronton harcoló katonákért imádkozik. Jó ismerőse volt Károly király is, aki „teljes ornátusban” egy egész lapot elfoglalt, s olyan furcsán húzta be a nyakát, mintha viailaiki pofonnal fenyegette volna. Dohszag áradt a könyvekből. A fiú szerette ezt a szagot, szerette a sárga lapokat, a barna fényképeket és a cirádás borítókat is. Most mégis hamar elunta a lapozgatást. Helyére tette a kötetet és visszament a nagybátyja szekrényéhez. Kinyitotta, becsukta, megint kinyitotta, végül egy határozott mozdulattal levette a pálinkásüveget és nagyot húzott belőle. Úgy érezte megfordult vele a szoba. Megijedt kissé, mert a családi arcképek is megmozdultak a falon, s apja az önarcképén mintha ütésre emelte volna az ecsetet, összerázkódott. Az arcát kiverte a veríték, de csakhamar elmúlt ez a különös, nem éppen kellemes állapot, s egyre jobban érezte magát. Megfordult, s csodálkozva nézett körül a szobában, mintha most látná először, Előtte állt Zita királyné, talpig csipkében, uszályával, s a hajában diadem szikrázott A fiú felnevetett, majd szer iartásosan meghajolt. „Szabad a karját, felséges asszonyom?”, szólt, mint egy Jókai regényhős. Kihúzta magát. A jobb karját behajlítva ünnepélyes léptekkel kivonult a konyhába. — Te nevettél az előbb? — kérdezte a nagymama, aki egy szétesőfélben levő karosszékben ült a sparheld mellett és fehérneműt foltozott ... — Nem én, hanem Károly király, akit a papa visszazavart Budaörsről — felelte a fiú és a stelázsdihoz osont, hogy megkeresse az ebédről maradt túróstésztát. — Aber so was ... Károly király .. . Micsoda ötlet — csóválta a fejét a nagymama, aki nyolcvan- éves volt és szórakozottságból sokszor kezdte a mondatot németül vagy franciául. Olyankor úgy vélte, még mindig a század tizes éveiben el, amikor a papa és az Erna néni még gyerekek voltak és drezdai, lyoni illetőségű kisasszonyok ta- njitatitáik őiket idegen nyelvre. A fiú óvatosan emelte le a lábas födőjét, nehogy zajt csapjon, a nagymama mégis megfordult. — Mit csinálsE'ott? — Semmit — felelte a fiú, és elkezdte enni a hideg túróstésztát. — A tésztához ne nyúlj, az lesz a vacsora! Majd csak akad valami más, gondolta a fiú és mohón falta az ételt. — Hallod, mit mondok?1 — A nagymama gyanút fogott. Nehézkesen felállt, és ezüstfoganlyús botjára támaszkodva átcsoszogott a konyhán. — Jézus Mária, megeszed a család vacsoráját! Nem mész innen! — az arca eltorzult a dühítői és fölemelte a botját. A fiú a gyenge ütések közben nevetve tovább habzsolta a túróstésztát, addig nem mozdult a lábastól, amíg jól nem lakott. A nagymama petyhüdt arcán piros és kék foltokkal, kimerültén, tehetetlenül nézte. — Apád sose csinált volna ilyet — pihegte. — Mert a papa annyit ehetett, amennyit akart — feleselt a fiú és becsapta maga mögött a konyhaajtót. A gabona híján lomtárnak, favágítónak használt magtárban letelepedett egy ládára és rágyújtott a lopott szivarra. Fújta a füstöt, ködös képek lengtek a homályos helyiségben, s egyszer- csak megpillantotta a kardot és a kismacskát. Egérrágta papirkupacon hevert a kard, a kismacska pedig a kupac tövében aludt édesde- den. A fiú elhatározta, hogy megöli a macskát a karddal. Nézd kismacska, mondta akadozó nyelvvel, neked most meg kell halnod. Hogy miért? Mert... mert kitaláltam, hogy a macskák ellenségeink és mivel te is egy macska vagy, hóhérkézre kerülsz. Felolvasom az ítéletet, elutasítom a kegyelmi kérvényt és kész. E gy csantszínű botot vett föl a földről, kettétörte és az alvó macskához dobta. „Istennél a kegyelem!”. A kismacska fölkapta a fejét, riadtan pislogott. Cicc, cicc, hívta a fiú, mire a gyanútlan állat fölugrott az ölébe. „Nem tehetek érted semmit”. Eldobta a szivart, mert hirtelen hányingere támadt. Egyik kezével a macskát fogta, a másikkal a kardot. A fejében és a gyomra táján alattomos fájdalom matatott. Odabotorkált a fatönkhöz, rátette a macskát és behunyd szemmel vágott a nyakára. Amikor kinyitotta a szemét, mintha repedezett üvegen keresztül látta volna a világot.
