Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

1984. július 21., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Tisztelettől övezve... Somogyi kastélyok Inámpuszta B aj van a Déry-házzal. Ez jár fejemben, ami­kor Balatonfüred fö­lött a házat keresem. Először az író nevét viselő, hozzá méltatlanul szűk és rövid, kies utcába tévedek. A tábla, mely jelzi a ház irá­nyát, félrevezet. A zsákutcá­ból kikecmeregve tanácstala­nul kérdezősködöm, ám a válaszok bizonytalanok. Az­tán mégis meglelem, a Ta­máshegyi úton, amely egy keskeny horhos. Az út olda­lában lépcső vezet föl a ház­hoz. Megvan, nincs azzal sem­mi baj. A lépcső tetejéről a szom­széd udvarába lépve, kedves kendős néni vájlingja fölé hajolva kakast kopaszt. Ha már idáig eljöttem, beenged a házba. Közben egy munka- ruhás, barna férfi jön föl a lépcsőn, sűrű pislogással mondja: — Az új tulajdonos föl­újítja a házat. Hét végén itt lesz harminc iparos, rendbe teszik. Szerintem hárommil­lióba is belekerül. A zöld kertkapun túl ma­gamra maradok. A pinceajtó nyitva, hűvösséget lehel. Elé­je ragasztva áll a ház, falán fehéren vakít a friss kőzúza­lékos vakolat. A vörösgránit­ból készült pinceszellőzők — ahogy a nép nevezi ; léleklyu- kak — a ház mellett egyvo- nalban üldögélnek. Déry egy könyvében írja, azért hozatta a mázsás faragott köveket, hogy vendégeinek legyen mit kérdezniük. A ház előtti kert­részlet háromszög alakú, szá­rai mentén fehérre meszelt cementbábukból balluszter fut. Két sora csúcsban talál­kozik, mint valami hajóorr. Déry hajója innen futott ki komor-vidám emlékeinek tá­jaira. A fedélzeten a fehérre pucolt házzal, amely mint szabálytalan széles vitorla kifogta a Tamásihegyről lesu­hanó bakonyi szeleket. Az ár­boc pedig az íróval egyidős gesztenyefa volt. A hajó most áll, mozdulat­lan.' A báli oldali baliliusztersont leszedték, a cementbábuk a gesztenyefa alatt fekszenek. A ház előtt homok- és kavics­halom sorakozik. Az üveges verandán öreg bútorok zsú­folódnak. Az író már nem lakik itt, csak a sokszor meg­írt ház és körben a virágok, a fák szólnak: „minden reg­gel bennünket inspekciózott”. A hátsó kertben, a szeder­fa alatt majd a rózsaszín ma­lomkővel találkozom, ahol Dérynék megadatott : „ ... vi­szonylag jómódban, s ugye­bár egy nemzet tiszteletétől övezve, könnyen beszélhe­tek”. A szederfa bőséggel rázza le magáról édes, feke­te termését, betakarja a pin­ce melletti lépcsősort. Az emléktáblát és a szob­rot keresem, amelyet több száz résztvevő előtt még 1979-ben Illyés Gyula és Ke- resztury Dezső avatott föl. Pedig tudom, Déry cseppet sem lelkesedne a dologért: „... de hogy milyen emlék marad utánam? ... Egy kör­möm lenyisszantása jobban érdekel.” Am másutt így ír: „ ... gondolni sem szeretek arra a rendre, amely betemet bennünket." A bronzportrét keresem, amelyet a füredi ba­rát, Sigmond Olivér készített. Nem találom. Sűrű pislogású ismerősöm, valamelyik szomszéd lehet, a kertkapuban megállít: — Hej, be szép lesz a ház! Tudja most az egész Sárikáé. Gyönyörű, tündér­szép asszony. Kodály özve­gye. Állok a gesztenyefa alatt, innen talán három méterre az üres szobortalapzat, bele­vésve: Déry Tibor: 1894— 1977. A bronzportré lent van a Lóczy Lajos Gimnázium­SÉTÁK A MAGYAR PARNASSZUSON ban, a tábla meg a tanácson. Oda küldték. A hajóorr bal oldali ballusz- tersorába majd visszakerül­nek a fa alatt heverő ce­mentbábuk. A hajó már nem indul el. Szomorú, szürke vi­rág nyúlik a Tamashegy fö­lé, s csendesen esni kezd. Déry Tibor a rózsaszín ma­lomkőasztal mellett ázik, s írja: „Fogadj hát magadba édes kertem ... Boldog va­gyok, most nem érhet baj." Odalent zöld a Balaton, ne­kilódul az eső. Dél van. Ti­hany felett majd Illyés ha­rangjai zúgnak. A Trabant erősen zi­hálva kapaszkodik föl az Alsókopaszhe­gyi úton. „Oldalt leb- ben, a tó fölé, a vékony / fűzfalomb, mint sárga női haj. I Megreszeli itt-ott a fu- tékony / szél a vizet. Gyűl a fecske-raj.” Szavát könnyebb megtalálni, mint házát. Nem őshonos — ahogy ő mondta egy interjúban —, hanem benősült, ideszármazott. Al­kotói rezidenciáját kettészeli a keskeny utca. Fölfelé a gyümölcsös meg a szőlő, míg az út mellett, lent a pihenő­ház. A postás már egy éve nem hozhat nevére levelet, mert az Alsókopaszhegyi út 21-ből Illyés Gyula messzire költözött. Ha mégis lehetne valahogy üzenni — így is­meretlenül, Kháron talán még átadja —, csak annyit, hogy a ház rendben megvan. A gyümölcsös előtt, az ala­csony bazaltkerítésen vígan sütkéreznek a gyíkok. A kertkapuban álló cseresznye- fán édes a gyümölcs. Föl a kisházig, a gondos kaszálás után, sárguló sávokban fek­szik a fű. A mandulás már mutatja magát, szép és bő termés lesz. A szőlővel sincs baj, de talán nem lesz any- nyi, mint három évvel ez­előtt. A báli oldali szomszéd miég emlékszik, ahogy fönt a kis ház mellett a költő a kőasz­tal fölé hajolva üldögél. Egy szemérmetlen pók viszont há­lót szőtt az ablak és az eresz közé, s a nyári bogarakra vár. Már rég halott az öreg Miklós bácsi, aki több évtize­des jószomszédi barátság után, az ötvenes években — a legenda szerint — egy reg­gel így kiáltott át a költő­höz: „— Nem is tudtam Gyu­la öcsém, hogy te verselgetsz! Erre: — Hol terjesztik ezt rólam, kedves bátyám? — A londoni rádióban .. .” Nos a legenda könnyen újjáéled, mert miután semmi sem jel­zi a házat, bizony kérdezős­ködni kell, s kérdezősködés közben, kedves Gyula bá­tyám, hasonló poénra tettem szert. S ez a poén még kény­szerű vigyorra sem volt elég. A ház környékén a nyaralók közömbösségét csak az sem­legesíti, hogy a Puszták népe kötelező olvasmány az új-zé- tandi iskolákban. De folytatom: a lenti ház, ahogy a kerítésen bekukkant az ember, takarosnak lát­szik. Csendességére legin­kább az utal, hogy pókunk társa a kapu és a kerítés kö­zé szintén csapdát állított. Az udvar buján zöldell, a fügefákon érik a gyümölcs. A házat nézve jutnak eszem­be soraid: „öreg házak kö­zött bolyongani kellemes. A múlt megnyugtat. Ez termé­szetes: a múlt mindnyájunk otthona, szülőháza... Az öreg házak — főleg ha tisz­tára vannak restaurálva — reményt árasztanak, és ma­gyarázatot ígérnek. A világ törvényeit a szülőházban ta­nuljuk meg. Minden öreg ház tehát valamiféle kőtáblát őriz.” Gyula bátyám, hol a kőtábla? Lehunyt szemeink mögött? S ajkod kicsiny telep a tihanyi félsziget túlsó, Keszthelynek fordult oldalán. Amióta a ci­vilizáció a házakat itt is táb­lával látta el, tudjuk, hogy 22 házból áll, télen azonban négyen-öten vagyunk lakói — így mutatja be alkotóházát Németh László a hatvanas években. Mostanra új utcák nőttek, s talán az utcák szá­ma lehetne az a huszonkettő. „En 1957 márciusában a füredi kórházból költöztem ide. A helyet nem én válasz­tottam: gyerekeink nézték ki, s hagyták gondjainkra; de végre jó porondnak bi- aonyult, hogy amit a gyógy­szerek nem tudtak elbírni, azzal itt a magam orvosaként megbirkóztam ... Eleinte bi­zony igen nehezen ment a munka; volt úgy, hogy fél évre is bepókhálósodott a tintatartó. A csönd, a Ba­kony szelíd vonala, s a Saj­kod és Pest közt járó bőrönd, mely a megkívánt könyveket hozta, a második télen me­gint rákapott az írásra. Elein­te magamnak írtam, feljegy- zésszerűen, az élettől inkább távolodva, mint közeledve hozzá...” A hatvanas évek elején egy karikaturista re­meteráknak ábrázolta Né­meth Lászlót, amelynek hat lábán egy-egy tollszár volt. Füge utca 3. A remete há­za előtt. Végre! Egy tábla fémesen villog a kapun. Ki­csiny tábla, de legalább lát­szik. Közelebb érve olvasom: „Cooptourist Fizetővendég­szállás”. Akkor mégsem ez lesz. Szemben, a szomszéd­ban kövérkés asszony igazít el. Az előbb jó helyen jár­tam. Elkísér, rövid idegen- vezetést vállalva. Megyünk a sövény mellett, s magyaráz. Az alkotóház melletti telek az övé volt, mint ahogy em­líti, némi határvitája is volt az író úrral. Az örökösök az elöl álló emeletes, szép szür­ke kőházat — az alvó-pihenő­üdülőházat — eladták; az új tulajdonos meg kiadta. A hátsó teraszról német szava­kat szór szét a szél. H átul — most már a két telek közé éke­lődve szinte megkö­zelíthetetlenül — fe­hér magányban áll az alko­tóház. Az udvar gondozott, fái alacsonyak, alig tízéve­sek. Körben néhány apró körtefa és serdült nyírfák. A remetelak és a kőház közötti terméskő utat visszavette a fű. Néhány színes drótszál szeli ketté a valamikor össze­függő területet. Az alkotó­ház mellett az ezüstfűz feke- tedő facsonkot ölel. Köze­lebbről már kivehető, hogy az ezüstös zuhatagban fürdő facsonk — szenvedélyes, len­dületes kézzel faragott — relief. S alul a név: Németh László 1901—1975. A relief koronája: fakuló nemzetiszín szalag; rajta csak ennyi: a hódmezővásárhelyi könyvtár munkatársai. Néma tisztelet. Gurulunk lefelé Sajkód egyik utcáján, a szűk kanyar­ban meg kell állni, hogy a szemben beforduló nagy autó elférjen. Várni kell. A szél­védőn kipillantva, a villany­póznára erősített hirdetőtáb­lán olvasom: „Eladó! Tihany, Sajkod, Füge u. 3. 480 négy­szögöl kert, emeletes nyara­lóval, 3 szoba + 2 hálófül­ke” .. Mi lesz az öreg házakkal, ahol a nemzet tiszteletétől övezve hajolt a papír fölé Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László? Kőszegi Lajos Nem jelentékeny épület az inámpusztai, nem is igazán kastély. Nagy társaihoz ké­pest igencsak aprócska, gróf, báró, herceg legföljebb ven­dég volt benne; intézőlakás­ként szolgált. Környéke vala­ha rendezett volt, park, te­niszpálya is tartozott hozzá. A háború után általános is­kolaként szolgált, amíg Inam­ból is elköltözött a gyerekha­dat betűvetésre és sok más hasznos tudományra okító intézmény. A környékbeliek nem is kastélynak, hanem is­kolának mondják még most is a házat. Az önmagában nem jelen­tős építményhez azonban je­lentékeny gondolatok, tiszte, Világos szándékok kapcsolód­nak újabban. Bárcsak min­den régi építészeti értékhez ehhez hasonlók sorakozná­nak! Ennyit elöljáróban. S eztán hallgassuk Vétek Jó­zsef göllei téeszelnököt. — Földig romboltak már itt a közelben egy igen érté­kes, freskókkal teleföstött, gyönyörű kastélyt; a büssüit. Nem túlzók, majd megsza­kadt a szívem érte. Az iná- mi annak még a kisöccse sem lehetne. Tavaly mindeneset­re megpróbálkoztunk vele, hogy ezt a kicsikét megsze­rezzük és megmentsük, de mivel a tanácsé, és az akkor még funkcionáló járási hiva­A ház, ahol élek, egy új lakónegyedben van. (Azért nem írok lakótelepet, mert ezt az építészek és a nyelv­művelők rideg, sivár hangu­latot keltő szónak tartják. Igazuk is van.) Szép ház, csu­pa ablak meg zöldüveges er­kély. Munka után, amikor hazafelé jövök a téren át, már messziről látom, ahogy kimagaslik a szürke épület- csoportból. Az én tízemele­tes falum! — S már nem is érzem a karjaimat húzó teli szatyrok súlyát. Meggyorsí­tom lépteim. Egy lakótárs előzékenyen kinyitja előttem a kaput, együtt széliünk a liftbe. Há­nyadikra? — kérdi, s úgy bámul az arcomba, mintha először látna. Negyedikre — hebegem. Ö följebb megy, mondja, de én se tudom, há­nyadikon lakik. Bezzeg a gyöngyöshermáni nagyanyám a falu első házától az alvégig elsorolta a falubeliek nevét: Vidáék, Takácsék, Farkasék, Kondorék és így tovább vagy kétszáz család nevét, összes felmenő, lemenő és oldalági rokonságát. Ha végigment a főutcán, vagy nyáron kiült hűsölni a ház előtti szederfa árnyékába, aki csak arra ment, tisztességgel köszöntöt­te. Téma akadt bőven: mikor lesz a Juli lagzija, !peredik-e Jancsi, Rozika, hát a Pista fiú kitanulta-e már a szak- rpát a városban... Mi meg csak itt állunk, félrefordított fejjel, ebben a repülő dobozban, s zavarunk­ban kismilliomodszor olvas­tál elfogadhatatlan feltétele­ket szabott — például 100 ezer forint évi bérletet kért — kútba esett a dolog. — Miért nem mondtak le róla? — Nekem ez vesszőpari­pám. Érzelmi szálak is fűz­nek oda, nagybátyám gőzeke- főg'épész volt még negyvenöt előtt Inámban, sokszor jár­tam nála. Esterházy Pál her­ceg mintagazdasága volt az; mint mai téeszelnök, gazdál­kodó ember mondom: pará­désan szervezett, a maga ide­jében élenjáró gazdaság mű­ködött itt. A majornak saját villanytelepet, vízvezeték­rendszert építettek ki, még egy kultúrszobája is volt a cselédségnek ... Nemcsak ezért ragaszkodom hozzá. Láttam, hogy a szentbalázsi szövetkezet miként hozta rendbe a gálosfai kastélyt. Ott a jó példa. Ki is hívjuk ide Szabó Tündét, aki az ilyesmi tervezésében profi, és mi is fölsorakozunk a kas­télymentőkhöz. — Bizonyos benne, hogy sikerül megszerezni az épü­letet? Azután még a pénzt is? A helyreállítás bizonyára nem két fillérbe kerül. — Még semmi sem biztos. Bár a tanáccsal fölújított tár­gyalások kedvezőbbek, mint a korábbiak voltak, most már tisztességes választ kaptunk suk a feliratokat: Dohányoz­ni tilos! Ne köpj a padlóra! Ha tekintetünk mégis talál­kozik, kényszeredetten mo­solyra húzódik a szánk, s legfeljebb ennyit mondunk: „Hideg van”. Kattan a lift, s egy „vi­szontlátásra” köszöntéssel a hátam mögött kinn vagyok a folyosón, irány a lakás. Végre megszabadulok cso­magjaimtól, elgyötört ujjaim- mal nehezen tudom kinyitni a konyhaablakot. A korcso­lyapályává változott játszó­térről felhallatszik a gyer- mekzsivaly. Egy pillanatra kihajolok. A tisztára söpört járdán kismamák sétáltatják űrhajós kezeslábasba bújta­tott csemetéiket. Vidáman csevegnek, mint a barátnők. Naponta találkoznak. Hallot­tam a házmestertől, hogy a lakók közül a gyeses fiatal- asszonyok között a legjobb a kapcsolat. Ha kell, orvosért futnak, telefonálnak, vigyáz­nak egymás gyerekeire, míg a másik bevásárol vagy fod­rászhoz megy. Nocsak, az én tízemeletes falumban törőd­nek egymással az emberek? Pedig a múltkori lakógyűlé­sen panaszkodtak az öregek a fiatalokra, hogy közömbö­sek, szívtelenek, nincs ben­nük humánum, mert délutá­nonként bömböltetik a mag­nót, és szombaton meg va­sárnap folyton átrendezik a lakásukat. Az ütvefúrótól majd megreped a dobhártyá­juk, miért nem fúrnak hang­tompítóval? És állatgyűlölők is — állította egy idős test­az ajánlatunkra. De azt már eldöntöttem, lesz ami lesz, ha a téesz, ha más kapja meg az udvarházat, mi a tetőt a jövő héten rendbe­hozzuk, a parkot pedig aratás után megtisztítjuk, felújít­juk. Sokan támogatják ezt az eszmét. Nem bírnánk végig­nézni, hogy romba dőljön az inámi kúria. — És ha végül önök bér­lik ki? — Pénzünk van. Azután keresünk kapcsolatokat NDK-beli és csehszlovákiai termelőszövetkezetekkel cse­reüdültetésre, elképzelhető, hogy valamelyik idegenfor­galmi céggel lovastúra útvo­nalba kapcsoljuk a kastélyt, lehet ott oktatásokat, to­vábbképzéseket is tartani... Nincs még egészen kialakult elképzelésünk, hogy miként volna a legjobb használni. De annyi bizonyos: bármi­lyen hasznos cél szolgálatába állítjuk is a régi intézőházat, azzal megakadályozzuk a pusztulását. És ez a legfon­tosabb. A mérleg nyelve még bil­leg. Ha számít valamit az itt leírt; szó, hát billentse azt a nyelvet a jó irányba: le­gyen a kastély valóban a göl­lei szövetkezeté! Lufhár Péter Fotó: Makai Károly vérpár. A két nővér kedvenc macskája ugyanis szülőszobá­nak vélte a kocsitárolót, s egy nagykerekű gyermekko­csiba kölykezett. A sértett fél, a fiával bölcsődébe igyekvő apa, az „Egy cica, két cica, száz cica haj!” ritmusára sürgősen, kilakoltatta a be­tolakodókat, majd délután becsengetett a házfelügyelő­höz, s követelte, hogy tiltsa­nak ki a házból minden ku­tyát, macskát, madarat, ten­gerimalacot. Szóval, szép ez az együtt­élés, még ellentmondásaival is. Nem én állítom, hanetn az a hetvenéves, kedves idős ember a hatodikról, akivel sötétedés után a háztömb kö­rüli kocogásaimon időnként találkozom. Egyszer majd fellöktem. Gyorsan megnyug­tatott, hogy nem haragszik, inkább örvend a szerencsé­nek, hogy valakivel szót válthat. Fél éve özvegy, el­költözhetne a nyugdíjasok házába, de ott falon kívül rekedt a fiatalság, öt ez a tízemeletes pezsgés élteti, a nagy ház,^210 családjával, hatszáz lakójával — egy kis- községnyi lélekszámával... Este nyolckor már elcsen­desül a ház. A tévék, az ol­vasólámpák derengő fénye még sokéig átsejlik az elsö­tétítő függönyökön. Sokan vagyunk, akik könyvvel fe­jezzük be a napot. Amikor eloltom a villanyt, a sötétben úgy érzem, most az egész ház velem együtt lélegzik. Akárhogy is, összetarto­zunk. Horváth Anita TÍZEMELETES FALUM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom