Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
8 Somogyi N&*lap 1984. július 21:, szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS DÚSA LAJOS Szamosparti szonett A folyó mintha sorsom lenne: benne sodródik minden gondom. A part — hogy szemem fölsebezze — lepkét vergődtek tüskebokron. Meztelen fekszem a kiégett fű közt. Most sárga, nagy aszály van. Szép vagyok így is. De mit érhet létem e lassú pusztulásban? A szükség énrám visszahárul akárhogy nincsen benne bűnöm. Ki megölel — az majd elárul egy új sodrással messzetúnőn. A folyón törött fénydarabok, s nézzük egymást: én és a Szamos. OLÁH JANOS Rejtekhelyen Leülök itt a folyóparton, elrejtőzöm a por függönye mögé, hadd legyek láthatatlan, A hullámok és a nád huhogása átbukik a töltéseken: összecsap fejem fölött az ég. Régi értékek - új könyvekben Szépen magyarul — szépen emberül Ropi és Pattinka Az országhatárainkon túl élő magyarokkal egyre intenzívebb a kapcsolatunk. Az utóbbi 4—5 évben számos kint élő költő, író műve jelent meg hazai könyvkiadóinknál. Cs. Szabó László, Thinsz Géza, Dedinszky Erika s mások művei olvasókat találtak maguknak. Szélpál Árpád nevét csak a legbenfentesebb irodalmárok ismerik, holott a századelő művészeti mozgalmainak egyik jelentős alakja volt; itassák Lajos tanítványa, József Attila jó barátja, a MA című folyóirat munkatársa. A Népszava tudósítójaként érkezett Franciaországba i 939-ben, s küldte haza tudósításait a fordulat évéig, 1948-ig. A Magvető Kiadó most jelentette meg Forró I amu című emlékiratát. A könyv mindenekelőtt tiszteletadás a szülőföldnek, az elvesztett barátoknak, a mesternek, és hiteles vallomás a MA harcairól, 1918—1919 for- , adalmairól, a börtönévekről. Szilágyi András pályája talán még tekervényesebb, elint Szélpál Árpádé. Első önyve, az Űj pásztor, 1930- Lan jelent meg Párizsban, s zilágyi Facseten, a Bánság eS Erdély határán született, s t vegyes lakosságú vidéken megismerte „valamennyi nép lelkét, munkáját, szokásait”. Az Űj pásztor című művét, s másik nagyhatású, és 1931- ben Kolozsvárott megjelent édestestvérét, Az Idő katonáit most egy kötetben adja közre a Szépirodalmi Kiadó Czine Mihály értő utószavával. Kolozsvári Papp László 1940-ben született Kolozsvárott, 1967 óta él Budapesten. 1972 óta jelennek meg rendszeresen elbeszélései, regényei, műfordításai. Most megjelent regényével, a Madarak voltunk cíművel bizonyára tovább szaporítja olvasó híveinek táborát. A regény sze- ■ replői valamennyien jobb sorsra érdemes értelmiségiek, enerváltak, rosszkedvűek, a közösségtől irtózok, a regény mégsem végérvényesen lehangoló. Köntös-Szabó Zoltán a romániai magyar irodalom úgynevezett Forrás-nemzedékének középnemzedékéhez tartozik. 1982 óta Budapesten él. Legújabb kisregényét a Magvető adta ki a Ra-re sorozatban. El Galante pajzán emlékiratai címmel, amelyet a szerelmi örömökben jártas szép emlékű dédanya erotikus botladozásai regényének is nevezhetnénk. Az egyik leggyakoribb szóalkotási mód mind régebbi, mind mai nyelvünkben a szóképzés. Mindenki előtt világos, hogy ekkor a szó jelentése módosul, megváltozik, az eredeti szófaj egy másikkal cserélődik. A kicsinyítő képzőkről tudjuk, hogy csak névszóhoz járulnak. Így például a keresztnevekből (Ferenc) becenevek (Feri) válnak. Köznevek is kaphatnak kicsinyítő képzőt, csakhogy ebben az esetben nem becézésről van szó, hanem a jelentés módosulásáról: könyv — könyvecske (kis könyv), szoba — szobácska (kis szoba). Persze ez nem általános szabály, Hiszen például a cukorka sokkal nagyobb szemű, mint a cukor. Az otthonka egy ruhadarab jelölője, és nem a mennyiségé. Lekicsinylést, lenézést, gúnyt is jelenthet egy-egy kicsinyítő képzős változat: emberke (jelentéktelen ember), diákocska (kezdő diák). Ha melléknevet látunk el kicsinyítő képzővel, akkor a mérték változik meg (az, amit a szó eredetileg kifejez) : aprócska (igen apró), nagyobbacska (elég nagy), de a jelentés is módosulhat: szegényke (sajnálatra méltó). Napjainkban igen gyakorivá vált az i kicsinyítő képző használata. Különösen a gyermeknyelvben (husi = hús, főzi = főzelék) és az iskolai nyelvben (töri = történelem, koli = kollégium). A mindennapi életben is sokszor élünk hasonlóképpen képzett szavakkal: cuki = cukrászda, cigi = cigaretta. Vannak, akik ezeket a szavakat jellegzetesen az ifjúHENRI POURRAI Élt egyszer egy ember meg egy asszony. Volt nekik egy tehenük. A tehén egyszer csak kiadta a lelkét. Elment az ember a városba tehenet vásárolni. Megígérte az asz- szonynak, hogy estére hazatér az új tehénnel. Telt-múlt az idő: négy órára harangoztak, aztán ötre. A jóasz- szony az ablaknál ült. Várta az emberét, aki hazavezeti kötélen az új tehenet. De csak nem látja az embert sehol. Végül észrevett egy embert. Egyedül jött, és nem is az ő ura volt, hanem a szomszéd. Kiment a ház elé. Intett neki. Rosszat sejtett. — Hát, szegény Marion — mondta neki a szomszéd —, nem jó újságot hozok ... Ságnak tulajdonítják. Az igaz, hogy többnyire az ő nyelv- használatukra jellemzők. Mindez rendben is volna — mondjuk —, de az már túlzás, hogy igéket is ellátunk kicsinyítő képzővel. És rögtön itt a példa: ropi. A népszerű sós rudacskának ez a neve azonban nem közvetlenül a ropog igéből származik, hanem ennek továbbképzett változata a ropogós (ti. sós rudacska) melléknév volt az elnevezés alapja. Bizony előfordul, hogy nemcsak melléknévből, hanem melléknévi igenévből, is új szavakat hozunk létre: röfi (röfögő, azaz sertés), pofi (pöfögő, azaz gőz- mozdony), ruginadrág (rug- dalózó nadrág a csecsemők számára), s hogy a múlt idejű melléknévi igenév se maradjon ki: fagyi (fagylalt). Mindössze egyetlen (ha csak a bizalmas használatú, édeskés hangulatú köszönke — köszönöm szót nem számítjuk ide) „becézett” igét találtam, azt is márkanévként: pattinka. Ez is sós rudacska, és elnevezése nyilván összefügg a pattog igével. Ezt megcsonkították, és alighanem a Katinka hatására képzővel látták el. Mindenesetre újszerű szóalkotás, egy darabig használtuk is, de lassacskán kimegy a divatból. Különben is, a ropi már bármilyen márkanévvel (Borsodi sós- rúd, Hegyaljai ropogós) ellátott sós rudacska közös megnevezése. Az esetleges szokatlanság, újszerűség nem jelenti azt, hogy a kicsinyítő képzővel létrejött szavaink magyartalanok. Mizser Lajos ROSSZ — Jaj, istenem! — Bizony! Az ura elindult a tehénnel a vásárból... — És aztán? — Aztán a tehén elszaladt. — Jaj, én boldogtalan! — Várjon csak! Utána futott és megfogta. — Jó, nagyon jó! — Várjon, csak várjon! A tehén huzakodott. Egy pallón álltak, s a tehén beleesett a vízbe... — Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! — Várja ki a végét! Az ura erősen fogta a kötelet.. ;■— Hű, az jó. — Tehenestül beleesett a vízbe. — És aztán? Kihúzták a tehenet? Arágalom természetrajza A megszólás azok közé a szavak közé tartozik, melyeket nem nagyon szoktak leírni az újságban. Nem tudom, miért. A valóságban a „megszólás” viszont nagyon is létezik. Sokszor szinte béklyóba köt embereket. Cselekedeteiket gátolja, magatartásukat eltéríti a normális iránytól, ha attól félnek: megszólják őket. S hozzá kell tennem, hogy ez a fogalom nagyon sokszor pletyka-ízű, legtöbbször alaptalan, és mindenképpen felületes ítéletet közöl. A megszóló magatartás azonban nemcsak hogy létezik, hanem sokszor még történelmi szemléletünket is befolyásolja. Mert mi sem egyszerűbb, mint az, hogy néhány szóval jellemezzünk egy-egy történeti jelenséget vagy éppen történeti személyiséget. A műveletlen kispolgár számára Ady Endre egyszerűen a „vérbajos” költőt jelenti, József Attila az „elmebeteget” stb. De hasonlóképpen járnak a megszólá- sok alapján az ideológusok, a gondolkodók is. S a legriasztóbb jelenségek közé tartozik az, hogyha sokan pontosan elsorolják az előbb említettek bizonyos, vélt vagy valóságos hibáit, csupán azt nem tudják, hogy mégis mi volt az az érdemük, amiért nemzeti vagy nemzetközi jelentőségűvé váltak. Az ilyenfajta címkeragasztást az irodalmi alkotások olykor hihetetlenül szatirikusán tudják ábrázolni. Egy nálunk kevéssé ismert olasz antifasiszta író, Ignazio Silone egyik regénye, a Fontamara, jól tükrözi vissza az ilyen típusú gondolkodást. Fontamara maga egy kis falu. Mikor az olasz fasiszták kiszállnak a faluba, összegyűjtik a lakosságot, és elkezdődik a vallatás. Minden egyes paraszt sorra kerül, s ilyeneket kérdeznek tőlük: ki éljen? A szerencsétlen parasztok megpróbálják kitalálni, hogy vajon kit kell választani. Először azzal próbálkoznak, hogy azt felelik: éljen a király. Ekkor a fasiszták megverik a parasztot, tekintettel arra, hogy a válasza alapján királypárti. Ha viszont azt válaszolja a következő paraszt, hogy éljen a parasztság, máris kiderül, hogy az illető parasztforradalmár. És így megy tovább, szinte a végtelenségig a vallatás, legfeljebb megváltoztatják a kérdést, és így teszik fel: ki pusztuljon? A feleleteket azonban — bármi is — mindig egy-egy jelzővel és veréssel értékelik. A címkeragasztás követelményét, sőt megkövetelését ábrázolta az olasz író. A címkeragasztás legalább olyan könnyű dolog, mint megszólni valakit. A kettő azonban mégsem azonos. CsuÚJSÁG — Igen. Kihúzták mind- kettejüket. Csakhogy, szegény Marion... — Hé, mondja már gyorsabban! Megdöglött a tehén? — Nem. De szegény ura! Mire kihúzták a vízből, elkéstek vele. Meghalt. Majd hazahozzák. — Igen, de a tehén? — A tehén? Azt is hazahozzák. — Eszerint meghalt hát az uram? — Bizony meg. — De a tehénnek semmi bántódása? — Eh,' mondom, hogy semmi. Már itt is a tehén. — Hallja, szomszéd, maga szépen rámijesztett. (Győri László fordítása) pán nagyon hasonlítanak egymásra. A megszólás tipikus esete az a mese, amely az apa, a fiú és a szamár történetét mondja el, amikoris ha az apa ül a szamáron, akkor sajnálják a fiút és elítélik az apát, mivel hagyja a fiát gyalogolni. Ha fordítva ülnek, akkor elítélik a fiút, ha meg mindketten rajta ülnek a szamáron, akkor elítélik mindkettőt, és sajnálják a szamarat. A címkeragasztás valójában olyan állandó jelző aggatása valakire, mintha a homéroszi eposzokban volnánk, csakhogy nem az igazán jellemzőt, hanem az igazán lényegtelent mondja ki, amely általában elítélő. Nem véletlenül említettük, hogy a két fogalom, a meg- szóiás és a címkeragasztás közel esik egymáshoz. Az egyik a pletyka közvetlen megnyilvánulási formája, a másik a társadalmi és történeti pletyka kifejezése. Az egész történelmet sokan címszavakban szeretnék leírni, és még nagyobb baj, hogy címszavakban is szeretnék megérteni. A magyar történelmet eszerint valahogy úgy lehet leírni, hogy Könyves Kálmán királyunk púpos volt, hogy Mária Terézia élete nem volt feddhetetlen, hogy II. József a kalapos király. Hangsúlyozni szeretném, hogy e címkék között akad olyan, amely igaz, de még ha igaz is, messze esik a lényegtől. A történelmi lényeg nem ezekben a címkékben van. Csakhogy a történelmi lényeget meg kellene tanulni és sokkal könnyebb, egyszerűbb — ugyanakkor rosszmáj úbb — címkékkel elintézni a történelmi személyiségeket. Jellegzetes, hogy ez a módszer éppen úgy, mint a megszólás módszere (és a kettő kombinációja) éppen a dogmatikus években terjedt el különösképpen. Ez volt az az időszak, amikor csaknem minden emberről „köztudott volt” valamilyen úgynevezett hibája, valamilyen úgynevezett tévedése, de ezt a hibát vagy tévedést kiszakították valóságos életének összefüggéseiből, elszigetelték az élet egészétől. Így lehetett abban az időben „közismert” egyetemi előadókról, hogy valutát síbolnak, hogy klerikális kapcsolatai vannak, hogy homoszexuális viszonyt folytatott egykori tanárával, de ugyanígy a diákok között is ismeretes volt, hogy egyikük jobboldali' szoedem gyereke, másikuk okirathamisító stb. Közéletünk és egész káder- politikánk túljutott ezen a szemléleten. De érdekes módon viccek, anekdoták még ma is őrzik ennek a szemléletnek létét, újságcikkekben megjelennek — kritikailag — olyan gyanúsítgatások, hogy az illetővel ekkor vagy akkor baj volt, holott kiderült, hogy az említett személy éppen az említett időszakban szerepet játszott ugyan, csakhogy szerepe igen pozitív volt. Rossini Sevillai borbélya nagy komikai erővel és zeneileg rendkívül hatásosan írja le a rágalom-áriában a rágalom hatását. Akik a megszólást "vagy a címkézést használják, minden bizonnyal maguk sem gondolnak árra, hogy a rágalom egyik fajtáját űzik. Akkor is azt, hogyha ténybe- lileg a megszólásnak vagy a címkézésnek van igazságtartalma. Hát még akkor, ha a megszólás alapja pusztán szóbeszéd. S végül azt is meg kell jegyeznünk, hogy az előbb említett formákba öltözött rágalom már csak azért is veszélyes, mert igen hamar, szinte villámcsapásszerűen, közvetlenül társadalmi formát ölthet. S éppen ebben van legfőbb negatívuma. Hermann István égis megindal a munka. Kisfaludi Stróbl Zsigmond szob-
