Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
5 AVAR SÍROK ZAMÁRDI ALATT Lovak, övék, griffes indák „A temető keleti részét veszélyeztető nagyközépnyomású gázvezeték fektetése miatt régészeti megfigyelés, illetve leletmentés lesz szükséges. Ennek időpontja a munkálatok megkezdésétől függ." (Részlet a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának 1984. évi munkatervéből.) A színhely Zamárdi határa. Nehezen jutunk el a „vezérkari” sátorig, a feszítő madzagok, az árkok és a régészeti tábor kiszuperált katonasátrai között. A biztosításra szükség is van: hiszen nemrég érkezett a hír, hogy a július eleji vihar a somogy- vári ásatásnál mindent földúlt, súlyos károkat okozott a régésztáborban. Az ebédfőzés nemrég kezdődött el, általában tíz személyre mérik az adagokat. Most azonban vendégeket is várnak: a nyugatnémet Giessen egyetem húsz régész szakos hallgatóját, ők tíznapos Pannóniái tanulmányútjuk része, ként érkeznek ide. Fánkkal várják őket a somogyi régészek. Bárdos Edit a leleteket rendezgeti. — Ebben az évben százezer forintot kaptunk: ebből kell gazdálkodnunk. A temető — amelynek leletmentése a feladatunk — olyan nagy, hogy csak a töredékét tudjuk föltárni. Ahhoz azonban, hogy a mostani leletek már publikálhatók legyenek, — az anyagból helytálló szakmai következtetéseket tudjunk levonni — legalább a temető negyedrészét ismernünk kellene. Erőnket ez ebben a pillanatban meghaladja. Sorra kerülnek elő a jellegzetes darabok. A griffes- indás díszítésű tárgyak, a nomád öv, amely tipikus avar lelet; ezt a rajta látható fo- gazás bizonyítja, amely soha nem volt a germánoknál. A sírok csaknem kilencvenöt százalékát már kirabolták. Itt-ott fordul elő csak eredeti sír, azokban viszont olyan szegény a leletanyag, hogy csak azért érdekesek a régészek számára, mert arra lehet következtetni belőlük, hogy a sírrablások közvetlenül a temetkezés utáni időkben történtek. A fosztogatók ugyanis előre tudták, hogy hol nem számíthatnak nagyobb zsákmányra. A német csoport vezetője dr. Manfred Menke profesz- szor, a giesseni egyetem régészeti tanszékének vezetője: — Húszán érkeztünk, a hallgatók négy évfolyamot képviselnek. A fiatalok saját költségükön töltenek tíz napot itt. A régésznek — éljen bárhol is — szakmai kötelessége, hogy figyelemmel kísérje a legújabb tudományos eredményeket. A német régésznek is szüksége van arra, hogy ismerje a Kárpát-medencében folyó ásatásokat, az itt születő szakirodalmat, és ha mód van rá — mint az ELTE régészeti tanszékének esetében is — személyes kapcsolatot alakítson ki. Nagyon fontosak számunkra az új szakmai hírek: a zamárdi ásatásokat is nagy figyelemmel kísérjük, hiszen jelentős anyaghoz jutunk az avar és germán kapcsolatokat illetően. Jó lenne, ha ezek a nagyon intenzív kapcsolatok a közeljövőben egy nemzetközi tudományos tanácskozás alapját is jelentenék. Nálunk nagy az érdek-' lődés a magyar avarkutatás iránt, mert a germán kronológiához értékes adatokkal szolgál. A hallgatók pedig itt a helyszínen bizonyosodhatnak meg igazán arról, hogy — látva a bajorokéhoz na- -gyon sokban hasonlító fegyvereket, íjakat, páncélzatot, és elsősorban ezek ornamentikáját —, részletesen kell ismerni az avar régészetet. A német csoport magyar kalauza dr. Bóna István professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszékének vezetője. A zamárdi ásatásokat kezdettől nagy figyelemmel kíséri, és a munkálatokba be is kapcsolódott. — Az itteni ásatások jelentősége az, hogy bebizonyosodott: már az úgynevezett első avarkorban, a VI. század végén, a VII. század elején is sűrű lakosság élt itt. A tudományosan második germán állatstílusként jelzett időszakból az egész országban összesen nincs annyi emlék, mint amennyi Zamárdi- ban már eddig előkerült. A feltárt szelvényekben napbarnított lányok és fiúk sűrűn kínálgatják beszélgetésünk alatt a vendégeket. Aztán autóbuszra szállnak a diákok, másnap már Tác- Gorsium várta őket. A táborban pedig megkezdődik a rendrakás, takarítás. Sietni kell, hamarosan alko- nyodik. Varga István 1984. július 21., szombat RÁDIŐSZEMLÉ A LENGYEL KULTÚRA HETE Nem jelezte — sajnos — az adássorozatot beharangozó cikk a rádióújságban, s az elmúlt években volt szokással ellentétben most állandó „felcímet” sem kapott a műsorszéria, mégis örvendetes, hogy a szerkesztők ezúttal sem feledkeztek meg Lengyelország nemzeti ünnepéről. Vasárnap lesz ugyanis negyven esztendeje, hogy a baloldali erők a Lublinban nyilvánosságra hozott kiáltványnyal a szocialista társadalom építésére szólították fel a földig rombolt ország népét. Ez adott alkalmat a rádiónak arra, hogy a héten tucatnyi műsorban nyújtson ízelítőt a lengyel kultúra színéből-javából. E rovat gazdája csupán az adások kétharmadából mazsolázhat, hiszen a sorozat vasárnap estig tart, ám az addig hallott műsorok is bizonyították : a válogatást a gondosság, a körültekintés jellemzi. A zenekedvelők például nemcsak ismert Chopin-, Moniv.s2.ko- vagy Szymanowski- szerzeményeket élvezhették, hamm a két kortárs óriás, Penderecki és Lutoslawski műveiből is hallhattak néhányat, szerepeltek a programban lengyel művészek operafelvételei, egy kitűnő varsói jazzband produkciói a szép hangú Wieslaw Och- man klasszikus operettrészleteket énekelt — ám a további felsorolás helyett hadd szóljak a lengyel kultúra hetének igazi meglepetéseiről, Jerzy Janicki hangjátékairól! Szerdán a Vándormozi, csütörtökön Az igazi karácsonyfa című rádiódrámát hallottuk, mindkettőt Fejér Irén ötletes fordításában, az előbbit Magos György, az utóbbit Gosztonyi János sokféle szellemes hangeffektussal megtűzdelt, pergő és izgalmas rendezésében, Szakácsi Sándor és Inke László, illetve Kern András és Körmendi János árnyalatokban gazdag, ihletett főszereplésével. Ők, s a helyszűke miatt itt fel nem sorolható szereplők egyaránt markáns jellemeket formáltak hangszínük és haiig- hordozásuk ezernyi finomságával, ami bizony nem lehetett könnyű, hiszen Janicki nem a külsőséges ér- zelemnyiivámtások, hanem az illékony kis hangulatok nagymestere. Amint hazánkban összehasonlíthatatlanul ismertebb írótársa. Tadeusz Nowak, ő is a falu és a város, a romlatlan- ság és a civilizációs jellem- fertőzöttség konfliktusát állítja darabjai középpontjába. A Vándormozi címűben alig történik más, mint az, hogy Vibrálós, a félig- meddig rokkant fafűrészelő — a vidéki erények képviselője — vigasztalja és bírja rá ismét a gyógyító munkára a szerelmében csalódott mozigépészt. Az igazi karácsonyfa című hangjátékban ismét Vibrálós tűnik fel, ezúttal egy varsói asszony által elbo- londított főerdész ’ falusias életszemléletének védőangyalaként. így az első pillantásra talán kissé avíttnak tetszhetnek az ábrázolt helyzetek, némelyest vad- romantikusnak az olyan hangulatteremtő elemek, mint például az éjszakai Vihar a Vándormoziban, túlzónak a határőr, illetve a rendőr félelmetes figurája, mindez azonban alig csorbítja Janicki hangjátékainak erényeit; a lelkiállapotokba és helyzetekbe való beleélés képességét, a vidéki életmód tökéletes ismeretét, a jellemábrázolás és a stílus árnyaltságát. A lengyel barátaink nem zeti ünnepét megelőző n; - pókban jobbára csak olya ' klasszikusok alkotásait tű. te a műsorára a rádió r elmúlt években, mint Mi - kiewicz. Slbwacki, Zeromt; - ki. Külön öröm, hogy mór" a kortárs lengyel irodaion nak egy hazánkban jószr révei ismeretlen kiválóságé mutatták be. Hangulaté hangjátékainak szövegét re mélhetően kötetben is olvashatjuk hamarosan. L. A. MEGGYPEZSGŐ ÉS GERBERA Esküvőt is szervez a népművelő A korábbiaknál változatosabb ezen a nyáron a fonyó- di művelődési ház programja. A Volán — az új menetrendben — megszüntette az esti helyközi járatokat, a késői rendezvényeken ezért csak a helybeli nyaralókra számíthatnak. Ritkán telik meg a ház, ha a jegyek 60— 70 százaléka elfogy, örülnek már. Az idei szezon eddigi legsikeresebb műsora az Állami Operaház A próba című rockbalettje volt. Mind a két előadáson zsúfolásig megtelt a sportcsarnok ezerszemélyes nézőtere. Ezernél több nézőt vonzott az autórodeó bemutató is, melyet szintén kétszer rendeztek meg. A nyári szezonban hat előadást tart itt és Balatonfenyvesen az apróságok számára az Állami Bábszínház. A fiatalok szórakozását rock-koncertekkel, keddenként diszkó-hajóval, Fenyvesen pedig rendszeres diszkóval biztosítják. Április óta a művelődési ház vállalta magára a társadalmi ünnepségek kulturális szolgáltatásainak megrendezését. — Égető szükség volt erre. A nagyközségi közös tanács vb. kért föl minket erre a % munkára — mondja Kefeiné Kovács Ilona, a ház népművelője. — Nagyobb településeken főállású dolgozók végzik ezt: itt én látom el ezt a feladatot, hiszen ez is része a közművelődésnek. Van egy listánk, amelyről a házasulandó ifjú pár, illetve a névadóra készülő szülők kiválaszthatják, hogy mit kérnek. Elintézzük például a csokor-, a fodrász-, kozmetikus-, taxi- és buszrendelést, kérésre megszervezzük a nászutat. Sok szolgáltatásunk van, melyek ünnepélyesebbé teszik az eseményt. Lehet kérni gyertyafényes esküvőt, pezsgés pohárköszöntőt — és természetesen kulturális műsort, verset, énekszámot, hangszeres zenét. Ezekben a gimnázium diákjai, illetve a zeneiskola tanárai és növendékei működnek közre. — Különleges kívánságokra is felkészültek? — A listán kívül mást is lehet kérni. A zene és a műsor kiválasztásában azonban igyekszünk irányítani az igénylők ízlését. Vannak, akik modern zenei aláfestést kérnek, ezt is szívesen teljesítjük. Volt például egy ifjú pár, akik a meggypezsgőt szerették, napokig talpaltam, de megszereztem. — Megéri a sok fáradság? — Anyagilag nem, de nem is ezért csinálom. Április óta már majdnem húsz esküvőt rendeztünk, és híre van már ezeknek az ünnepségeknek. Sokan kedvet kapnak hozzá, akik egyszer látták, azok visszajönnek, maguk is ilyent kérnek. Tersztyánszky Krisztina Szapudi András A r~j T\ 7 A T^v TTJ1 T/ kisregényeiről r\ /j I V r\ I 3 Wj IV. A díszlet ugyanaz, mint a szerző korábbi két kisregénykötetében: a gazdagon termő, szépséges Kisalföld és a vizektől szabdalt, vadregényességétől jó két évtizede megszabadított Hanság. Mégis, azokat, akik A szél torkában és a Nyárfakórus című kötetek alapján most is krúdysan részletező tájleírásokat, szemlélődő költőiséget, meglehetősen letompított drámai konfliktusokat vártak Szapudi Andrástól, lapunk főmunkatársától, vaskos meglepetés éri a Szépirodalmi Kiadó gondozásában a napokban közrebocsátott új kötet olvastán. Az eddig jobbára lírikus alkatú, a pillanatok hangulatába belefeledkezni mindig hajlamos író ezúttal — fejlődésének vitathatatlan jeleként — olyan társadalmi konfliktusok ábrázolásával hökkentette meg olvasóit, amilyenekről egy szószátyárabb, vagy a téma analizálását és végiggondolását merészebben vállaló szerző talán nagyregényt faraghatott volna. Amint Szapudi korábbi alkotásaiban, e két kisregényben is a jelen és a félmúlt egymással összefüggő élményei keverednek, elgyítésükhöz, kölcsönhatásaik bemutatásához az idősíkok válta- koztatásának technikáját, a hétköznapi valóság és az álom motívumainak cserélgetését használja eszközül a szerző, mesterhez illő biztonsággal, kiváltképpen a kötet címadó írásában. A hősök sem holmi papírmaséból készültek: cselekedeteiket, gondolataikat az író finom lélektani megfigyelései hitelesítik, s gyaníthatóan a több mint két évtizedes újságírói élményanyag. A fúkuszba állított fiatalember, Kiss Benjámin már- már gyógyíthatatlannak tetsző kisebbrendűségi érzése ugyancsak indokolt és gazdagön motivált: apa nélkül nőtt fel, nagyszüleit az ötvenes években igazságtalanul kulákoknak nyilvánították, a fiúcskának megaláztatások sorát kellett elviselnie, az utcán, az iskolában, a fövenyen. A cselekményvázra húst is aggat Szapudi bőségesen: olykor abszurd, olykor szinte horrorszerűen félelmetes —de valóságízű! — történeteket a kis nyugat-magyarországi faluban élet és halál urának számító „fekete rendőrről”, a padlássöprésekről, a Saulusból Paulássá — és vissza — bármikor vedleni kész lelki törpékről, s ötvenhat őszének eseményeiről. Minden egyes mozzanata hiteles ennek a társadalomrajznak, s éppoly hiteles a főhős lassú ocsúdásának ábrázolása is. Kár, hogy Szapudi időnként — elnézést a bizarr hasonlatért — ugyanazt a hibát követi el, amelyet labdarúgóink oly gyakran: a jó helyzetnél még jobbat keres, közvetlenül a kapu előtt. A hős önbizalomhiányának tényét már magával a neveltetés körülményeivel, a család huszonöt-harminc évvel korábbi hányattatásaival is bizonyíthatta volna, ám ő „megfejelte” a szituációt a fiú — illetve a fiatalember — viszonylagos testi csököttségével, ami kétségtelenül nérrA édeskés mellékízt ad az egyébként remek húsételnek. Ugyanez vonatkozik a kisregény utolsó harmadában leírt, kissé rrj^lodramatikus szerelmi történetre. A szakítással végződő katonaszerelem — konvencionális mivolta ellenére — hálás novellatéma lehetett volna, csakhogy itt úgy fest, mint egy olcsó anyagból készített folt a minőségi angolszöveten. Amitől persze maga a szövet nem lesz silányabb. A gyermekkor és az ifjúság emlékei, az újságírói tevékenység során összegyűlt tapasztalatok és az eredeti képzettsége szerint történelemtanár szerző múltfaggatásának eredményei összegződtek a második, riportszerűen formált kisregényben, a Csontjaink esőben címűben. Lenyűgöző tényismerettel, a lassacskán elnéptelenedő Hanság miatt érzett aggodalommal és felelősségérzettel, szociográfikus töltéssel vall itt Szapudi a szívéhez nőtt tájról. Felkiáltójel ez a kisregény, tiltakozás egy annak idején elhibázott településpolitika ellen, tiltakozás annak ellenére, hogy stilári- san inkább -a rezignáltság uralkodik benne, s nem az indulat. Meg-megjele- nik ugyan egy-egy pillanatra egy biza- kpdást sugárzó alak — az értelmiségi például, aki a könyvtár bővítésén fáradozik egy megszállott lelkesedésével — a társadalmi modellre mégis inkább annak a fiatalembernek az alakjából kell következtetnünk, aki négyszobás lakást szeretne építeni, — de nem a falujában, hanem a megyeszékhelyen. A költőiség és a drámaiság megtalált egyensúlya jellemzi tehát Szapudi András két, újonnan megjelent kisregényét. Nem az Önmaga ízlését feltétlenül mértéknek tekintő recenzens, hanem a kolléga és a jóbarát reménye, hogy ez az egyensúly hamarosan ismét felborul — de most már a drámaiság oldalára. Lengyel András
