Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-07 / 132. szám
4 Somogyi Néplap 1984. június 7., csütörtök Tisztaság — fél egészség Hadgyakorlat Kiskapuk és kis A kaposvári kórház több mint száz éve nyitotta meg kapuit. Pavilon-rendszerű intézmény. E tagoltság nagy nehézségeket olkoz a kórház minden munkaterületén, köztük különösen sokat a takarítónőknek. — A kórházi gyógyító munka elképzelhetetlen alapos és rendszeres takarítás nélkül — mondta Csóka Ilona intézeti vezető főnővér- helyettes. — Ä kórház-rendelőintézeti egységben 199 •takarítónőt foglalkoztatunk. Mindig hiány van belőlük, jelenleg is legalább tíz állás betöltetlen. Közöttük a legnagyobb a fluktuáció is; oka ennek maga a munkakör, a folyamatos műszak, a nehéz fizikai munka. Az egészségügy jellegéből adódóan pszichés megterhelés is van — a vér látványa például —, ezt nem mindenki képes elviselni. Az objektív nehézségek közé sorolható a bérezés is. Bár tettek intézkedéseket, például januártól a .korábbi 200 forint munkahelyi pótlék négyszázra emelkedett, s ötödik éve már. hogy kétezer forint kezdőfizetés alatt nem alkalmazhatnak takarítónőt. Lényeges javulás azonban még ezektől az intézkedésektől sem várható. Az újságok — Állást kínál — rovatában naponta jelennek meg a hirdetések. Vállalatok, üzemek keresnek embereket a munkaikor betöltésére, fizetési föltételeik magasabbak, vonzóbbak, mint amit a kórház nyújtani tud, s a munkakörülmények is jobbak. — Talán nem is jobbak, de mások — mondja Biczó Ven- delné, aki ma már mint nyugdíjas dolgozik a szájsebészeten. — Annak idején nyolcszáz forintos kezdőfizetéssel a szülészeten kezdtem Kórházban csak az vállaljon munkát, aki az átlagnál jobban szereti az embereket, s alkalmazkodni tud az itteni körülményeikhez. Takarításhoz mi fertőtlenítőszereket használunk, nem elég naponta egyszer felmosni, sok külön 1 eges követelményin ék kell eleget tennünk. Nekem nincs okom panaszra. Talán a fizetés lehetne több, a szeretetet, megbecsülést mindig éreztem. Tavaly miniszteri dicséretet kaptam. A dombtetőn állt, nézte a tavat mélázva, nem gondolt senkire és semmire — élvezte a csendet, a nyugalmat. Tudta', hogy a háta mögött zajlik az élet, az esti bulira készülnek a filmesek, csupa nyüzsgés, rohanás minden, valaki olaszul énekel hangosan és hamisan; amikor ide indult sokáig kísérte a dal, de most már elhalkult, minden elmaradt mögötte, egyedül volt a fákkal és az éggel. — Hát ennek is vége — gondolta nem nagy szomorúsággal, ebben a munkában nem talált semmi örömet, amúgy is csak megtűrt vendég volt a forgatásnál, figyelte, hogyan rontják el a gondolatait, hogyan csavarják ki a témát önmagából, és adnak teljesen más formát neki. Már az ötödik forgató- könyvét írta, már nem izgatta a dolog. Szeretett volna mielőbb otthon lenni, a lakásában, az ismert bútordarabok, könyvek között. Elindult volna, de a rendecö kérte, maradjon még ezen áz estén. — Bizonyos formaságokra •adni keli — mondta a híres rendező, Bükki Imre. akit külföldön is elismernek. Amikor ezt mondta, jóindulatúan megveregette a vállárt;. Volt ebben a mozdulatban valami lenézés. Az új jelentkezők közül sokan, amikor megtudják, mi lenne a feladatuk, nem vállalják. Főleg a fiatalók azok, akiik azt mondják: akkor inkább elmegyek kézbesítőnek. ott sem több a fizetés, de ugye, mégis másképp hangzik. — Sok a bejáró a környező falvakból, ennek ellenére, hogy a közlekedés csapnivalóan rossz. A kórházi műszak a betegekhez alkalmazkodik, a Volán és a MÁV a vállalatok munkaidejéhez — mondja Tóth Istvánná, a belosztályok vezető főnővére. — Van olyan bejárónk aki a délutános műszak letelte után — este 8 órakor — három órát várakozik az állomáson, mert nem tud élőbb hazatérni. Bogdán Pálné huszonhat éves. Somodorról jár be. Felajánlották neki, végezze el a kórház által szeptemberben kezdődő úgynevezett technikai-minimum tanfolyamot, magasabb fizetési kategóriába kerülhetne. Nemigen fűlik a foga hozzá. — Nem lesz abból nékem semmi hasznom. Igaz, jobb ez a munka,* mintha kapálnék, de ha már tanulok, akkor inkább ápolónőnek, a szakiskolában. Előfordult már, hogy k:- segítői munkakörből ápolónőnek tanultak a kórházban. Az osztályvezető főnővérek ilyen esetekben gyakran nem tudják, melyik ujjúkat harapják meg, hogy ne fájjon, Kevés az ápolónő, s kevés a takarítónő. De ha valaki vállalja a továbbtanulással járó terheket, a gyakorlat szerint kitűnő középkáder válik belőle. Belülről ismeri már a kórházi világot, s pontosan fél tudja mérni, mire vállalkozik. A gyerekosztály a kórház egyik legnagyobb osztálya. Átal Sándorné osztályvezető főnővér állandó íétszámh’- ánnyai küzd, mégis az az álláspontja, hogy inkább így legyen, minthogy „gyüvő- menő” ember kerüljön az osztályra. — Ennek ellenére előfordul ilyesmi is. Nálunk szigorúbbak a követelmények, ezért kezdetben mindig 1-2 hónapos szerződéssel alkalmazzuk dolgozóinkat. Ez aiatt az idő alatt kiderül, tudnak-e együtt dolgozni — ha Ha az a formaság, hogy isznak, üzöltöznek, s később szeretkeznek a bokrok tövében — nos erre igazán semmi szüksége. Heves vágyat érzett, hogy azonnal beüljön a kocsijába, de tudta, hogy a rendezőre még szüksége van. S hogy a rendező sok jót és sok rosszat tehet vele. Pillanatnyilag ebből a rendezőből élt, ebből vásárolta a garzonját, a bútorait. tehát ezt a formaságnak nevezett valamit végig kell csinálnia. Kiáltozást hall, a nevét kiáltják, megfordul, egy zömök, kockás inges férfi bukdácsol felfelé, és széles mozdulatokkal integet, hívja. Csoda, hogy valakinek eszébe jutott, a stáb bizonyos lenézéssel kezeli a szerzőket, feleslegesnék tartják őket, isten tudja miért, nem szeretik, ha asszisztálnak a forgatásnál. A kockásinges Vida. aki még segédrendező, de rövidesen avanzsálni fog, valahogy ragaszkodik hozzá, nem tudni miért; ö is int neki, kissé lemondóan, aztán elindul visszafelé. Vida arca fényes. verejtékben úszik, már felhajtott néhány pohárral. *— öregem — mondja ragyogva —. ez az utolsó film. amiben segédkezem, aztán jön az igazi élet. Irigyli és sajnálja Vidát, nem. búcsút veszünk egymástól. Egyáltalán nem biztos, hogy aki itt nem felelt meg. más osztályon nem állhatja meg a helyét. Domokos Jánosné 51 éves. Kézszoritása szárazon forró. A sok fertőtlenítőtől állandóan hámlik a keze, a bőr tönkremegy. — Éppen vasaltam — mondja. — Volt egy félórányi. szünet, így került idő a kisingekre. Ritkaság. Voltak „boldog idők”, amikor megvolt a létszám, de mostanában? Ma is egyedül vagyok, kezdődnek a szabadságok, hol egyikünk, hol másikunk hiányzik. Az asszonyok nagy része egy-.két naponként, elaprózva kéri kd szabadságát. Munkát vállalnák ugyan, deszá mukra ez amolyan „háttér- tevékenység”. valójában a kiskert, a háztáji az, ami a megélhetéshez pénzt ad. — Nem is tudom, mi lesz néhány esztendő múlva, amikor kiöregszik ez a generáció, s azok, akik — nem lévén szakmájuk — más eshetőség híján erre a munkaterületre jöttek dolgozni. Nálunk nincsenek fiatalok, ha mégis akad egykét jelentkező, hamarosan odébbáll, jobb lehetőségeket kutatva — összegzi gondjait Csóka Ilona. — Igyekszünk nagyon megbecsülni dolgozóinkat, de ezzel korántsem oldjuk meg a ma még talán nem annyira égető, de hamarosan azzá váló problémát. Egyszereűn nem lesz vállalkozó, akit fölvehetnénk. Most még módunkban áll úgy-áhogy' válogatni, ilegaláhbis ezen a munkaterületen, de félek, óhatatlanul bekövetkezik az az időszak, amikor többé már nem lehet. Akkor majd fel kdll vennünk azokat is, akiket éppen nem megfelelő társadalmi magatartásuk miatt utasítunk most el. A kórházak takarítása tehát most sem felhőtlen, később méginkább nem lesz az; Már most el kell gondolkozni azon, mi a kínálkozó megoldás, hiszen ez a munkaterület elengedhetetlenül szükséges a gyógyító-megelőző munkában. Klie Ágnes aki alig néhány esztendővel fiatalabb nála, harmincon túl járnak mind a ketten, kettőjük közül — úgy érzi — ő a szerencsésebb, mégiscsak önálló a maga módján. Megnézi a karóráját, ha minden jól megy, nyolckor hazaindulhat. A tisztáson már ott áll a máglya, a szokásos, a rendező gyújtja meg, s amiikor fellobognak a lángok, indián- tánccal járják körül a filmesek-. Ezután laponként máglyára dobják a forgató- !könyv másolatát. — Hullámverés — ez lesz a film címe, írnak majd róla a kritikusok szokás szerint jót és rosszat. A Kálvária domb mögötti tisztás rövidesen fényben úszott. A filmesek átszellemülten ha- jigálták a tűzre a papírlapokat, aztán amikor valameny- nyit elnyelték a lángok, V;- da elrohant, és egy dobozzal tért vissza. — Hadd menjen ez is — vihogott, és tűzbe vágta a csomagot. Csak később, órák múlva derült ki, hogy Vida a segédoperatőr féltve őrzött fényképfelvételeit hozta el tűzrevalónak. Szikszai nőket fényképezett, idegeneket, nagy buzgalommal és ambícióval. Ha vendégeket fogadott, megmutatta őket, s főúri mozdulattal ajánlotta: — Válassz ... ! — Legalább száz nő — A Magyar Néphadsereg kijelölt törzsei és csapatai az éves kiképzési tervnek megfelelően — tartalékos hadkötelesek bevonásával — harcászati gyakorlatot hajtanak végre. (MTI Fotó: Friedmann Endre felvétele — KS) Két esztendeje néhány lelkes fiatal új színeket akart vinni a segesdi búcsú forgatagába. Meghívták a berZen- cei népi együttest is, ám annak vezetői az utolsó pillanatban lemondták a szereplést, mert nem volt, aki fizesse a szállítás költségeit. Nem ez volt az egyetlen, hogy a berzenceiek nem jutottak el oda, ahová hívták őket. Évente három-négy szereplést is vissza kell mondaniuk, mert a szállítás, az étkeztetés ugyancsak sokba kerül, nekik pedig gyakran egyetlen fillérjük sincsen. Éppen ezért interpellált a tavasszal a megyei tanácstagjuk, Balogh Lászlóné a megyei tanács ülésén. Kaptak is egyszeri juttatásként harmincezer forintot, ám bármilyen soknak is tűnik ez az összeg, csupán csak egy csepp a tengerben. Az morgott másnap Szikszai, de nem akart ujjat húzni a segédrendezővel, reménykedett, hogy Vida előléptetése neki is jelent valamit. Minderről Mohai Tibor, a Hullámverés és más közepesen sikerült fii lm forgató- könyvírója már semmit sem tudott. Észrevétlenül tűnt el, senki nem kereste. Amikor a bordó Zsiguli kigördült a faluból, csak a kutyák ugattak utána, s egy motor berregett valahol a sötétben. A telefon körülbelül harminc másodpercig csengett, ennyi idő kellett, amíg a könnyű takaróba burkolód- zó, s az előző este elfogyasztott, maglehetősen nagy mennyiségű konyaktól mélyen alvó férfi megértette, hogy jaem a szomszéd ébresztőórája cseng, hanem a saját telefonja, amit annak idején, éppen az ilyen hajnali ébresztések miatt, kelletlenül engedett beszerelni. Cseng a telefon, s ha cseng, akkor azt fel is kell venni. A szobában már félhomály van, a Vastag függöny felfogja a fényt. A szomszéd Közért előtt zörögnek a ládákkal, tehát hat óra körül járhat. Mindez pillanatok alatt cikázik az agyában, már emeli a kagylót, beleszól álomittas, cigarettafüsttől rekedt hangon, s egészen friss, majdnem jókedvű hang válaszol, fiatalemberhang, egy kötelességtudó fiatalemberé, aki tudja, hogy most ugyan kellemetlen, de egyben fontos feladatot teljesít. (Folytatjuk.) Próbák albérletben együttes tagjai közül ketten a falu életének • irányítói; Rákóczi Jenő, a községi tanács elnöke, Kakrik János, a tanács vb-titkára. Rajtuk kji- vül Mester József, a nem létező művelődési ház vezetője és Szőke József, a népi együttes vezetője, a csurgói városi jogú nagyközségi tanács közművelődési felügyelője mondott véleményt. — A hatvanas években kezdődött a hagyományok feldolgozása — mondja Rákóczi Jenő —, aztán a hetvenes években megalakult a Páva-kör, a tánccsoport és a citerazenekar, majd 1979-ben ezeknek a csoportoknak az egyesüléséből megalakítottuk a berzencei népi együttest, amelynek ma férfi és női kórusa, hagyományőrző csoportja, citerazenekara és népi zenekara van. Átlag hat- vanöt-hetven tagot számlálunk. Van köztük tanácsi dolgozó, orvos, iskolaigazgató, munkás és diák. Felsorolni is nehéz lenne a díjakat és minősítéseket. Csak a legfontosabbat: kiérdemeltük a kiváló együttes címet... — A népszerűség bizonyítéka, hogy egyre több meghívást kapnak. Szőke József: — Részt veszünk a kistelepülések műsorellátásában, szinte minden művészeti szemlén ott vagyunk, már másodszor szerepeltünk a budapesti tavaszi fesztivál alkalmából meghirdetett utazás-kiállításon. — Ha már a szereplésekről esett szó, ne hallgassuk el azt sem: sok előadást lemondtak. — A szereplések költségesek, ha azt a meghívó fél nem állja, akkor nem tudunk menni, mert nincs pénzünk. Az együttes tagjai többnyire saját ruhájukban lépnek fel, s ma — például — egy csizma 1800—1900 forintba kerül... — Ki segíti anyagilag jaz együttest? — 1979-től közös fenntartási szerződésünk van a mjű- velődési otthonnal, így csur- ran, cseppen valami. Rákóczi Jenő; — Az áfésztól évente huszonöt, a téesztől pedig harmincezer forintot kapunk,] a korábbi években segítséget kaptunk a takarékszövetkezettől és a csurgói Napsugártól is, de ezek a csatornák sajnos elapadtak. Bármilyen furcsán is hangzik, sajnos kiskapukat kell keresnünk. Pályázatokból, verlépések senydíjakból tengődünk. Ha úgy adódik, termelőszövetkezeti csoport vagyunk, mert a TOT adhat valamit, vagy éppen áfész együttesként szerepelünk, mert a Szövosz ígért támogatást. Próbálni is albérletbe járnak. Hol az általános iskola aulájában, tornatermében vagy a téesz éttermében gyakorolnak, de az sem ritka, hogy lakásokon gyűlnek ösz- sze. Esztendeje a volt műve- lődésiház-vezető, Zsir Mária úgy fogalmazott: a művelődési ház hiánya kihathat az együttes jövőjére is ... Kakrik János: — Az emberek azt mondják, hogy mi már bizonyítottunk, tessék tenni valamit értünk is. Valóban kellene Berzencére egy művelődési ház, nemcsak az együttes miatt. Volt már egy elképzelésünk. Megvettük hozzá az univáz szerkezetet, megcsináltattuk a terveket kétszázhatvanezer forintért,- vállaltuk, hogy három millió forintot előteremtünk az építkezéshez, s társadalmi munkát szervezünk, mégsem kaptunk pénzt a megépítésére. A tervekre kiadott pénzt mintha az ablakon dobtuk volna ki... Rákóczi Jenő: — Pedig nemcsak művelődési házat akartunk, hanem egy több célú hasznost-• tásra alkalmas épületet az iskolápál, melyben délelőtt tanítani lehetett volna, délután a napközisek vehették volna birtokukba, míg esténként a közművelődésnek adhattunk volna helyet. Az igazi az lenne, ha negyvenöt millióért építhetnénk egy önálló művelődési házat, de ez jelenleg csak ábránd lehet ... Kakrik János: — Most úgy tűnik, hogy lenne egy megoldás. Az ötvenes években a tanács könyvjóváírással átadott egy épületet az erdészetnek: most, hogy megszűnt a berzencei erdészet, visszakértük az épületet. Nem ingyen, fizettünk volna, csakhogy ők olyan összegre értékelték fel, hogy azt nem tudjuk kifizetni... — így le is mondtak róla? — Nem. Bízunk abban, hogy lesz megoldás, egyezségre jutunk. Egyelőre keresik a lehetőségeket az illetékesek. Ha megkapnánk az épületet, odavihetnénk a könyvtárat, helyet adhatnánk a különböző szakköröknek, s az együttesünknek is lenne hol próbálni. A berzenceiek már bizonyítottak, illendő lenne már a gondjaikra is odafigyelni. Nagy Jenő
