Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

1964. június 30.. s.ombgl___________________________________________SOMOGYI N6»LAP ___________________________________? IRO DALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ACZÉL GABOR: Tessék vigyázni! Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak... Sokadszor, talán miiLio- modszor mondhatta már ezt a miikrofaniha, de először öt­lött fel benne, hogy utána­számol. Ehhez be keltett szo­roznia eddigi munkanap jai- nák számát a napi fordulók, majd ezt az állomások szá­mával, közben persze újra állomás következett, lassított, megállt, várt, indulás előtt isimét közelebb hajolt a mikirof önhöz: — Tessék vigyázni! Az aj­tók csukódnák... És bemondta, hogy melyik állomás következiik. Mire végére jutott a szá­molásnak, kijutott a nap­fényre is, a szerelvény ma­ga mögött hagyta az alag­utat, lassított, megállít, ő meg nyújtózhatott egyet: a végállomáson hosszabb volt a szünet. Az eredmény kisebb szám volt, mint várta, de azért borzasztóan nagy szám volt így is, ezért aztán, mielőtt megkezdte volna az újabb fordulót, a szokott hang­súlytalan figyelmeztetés he­lyett némi ingerültséggel mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! Róges-'.régen, valamikor a kezdet-kezdetén lepte meg a saját hangja ennyire. Hirte­len visszaemlékezett, hogy az idő tájt milyen kínkeserve­sen sikerült a kezdőik bi­zonytalanságán úrrá lennie, hogy mennyi sikertelennek mondható próbálkozás után vált rutinossá a hanghordo­zása, s lett ez a sókezerszer kimondotot felszólítás kellő­en magabiztos, személytelen. Az újabb állomást követően, indítás előtt megpróbálta magában az iménti ingerült- ség-keltette hanglejtést fel­idézni, s a hangsúlyt a tes­sék szó első tagjára helyez­ve mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! Az aj­tók csukódnák... Ezúttal túlságosan agresz- szívnelk tartotta a felszólí­tást, korántsem az elképzelt módon hangzott. Elhatározta, hogy iegíközetebb kettévá­lasztja, s kétféleképpen mondja majd a két monda­tot: az egyikkel felszólít, a másikkal figyelmeztet. Meg­próbálta. — Tessék vigyázni ... —, mondta úgy, mintha valami veszély leselkedne az uta­sokra, s kis szünet után ma- gyarázóan tette hozzá: — Az ajtók csukódnak ... Ez a megoldás sem volt tökéletes. Ezúttal a második mondat ajtó szavának első tagja túlságosain hangsúlyos­ra sikerült, bizonyára a ma­gyarázó szándék emdlbe ki a 'környezetéből,, amiért is kifejezetten nevetségesnek hangzott a figyelmeztetés. Az ajtók csukódnak... Nem bármi más, hanem az aj­tók. Ügy ám! A következő állomásnál megfordította a szórendet: —Tessék vigyázni! Csu­kódnak az ajtók! Ez már jobban hangzott. Végtére is neki a csUkódás- ra kell figyelmeztetnie az utasdkat. Vontaiképpen ugyanilyen alapon a felszólí­tás szórendjét is megfordít­hatná, hiszen a tessék szó kevésbé fontos. — Vigyázni tessék! Csu­kódnák az ajtók! Ennek meg így ... vala­hogy nem volt ritmusa. Meg valami fiaragatflamság is ér­ződött benne, parancsnak hangzott, durva parancsnak. Elhatározta, hogy kérő hang­súllyal igyekszik ugyanezt elmondani. — Vigyázni tessék ... —, mondta tehát kérőn a mik­rofonba, majd egészen rövid szünetet tartva, szinte a mon­dat folytatásaként tette hoz­zá: — Mert becsukódnak az ajtók. Nagyon elégedett volt ma­gával, amiért voltaiképpen ugyanazt a szövetget képes volt olyannyira átváltoztat­ná, hogy a jelentése is meg­változott. Most már játszott. — Tessék vigyázni... —, mondta például úgy, hogy nemcsalk felvitte a hangját, de meg is nyújtotta valame­lyest az utolsó szótagot, s jelentőségteljesen folytat­ta: — Mert az ajtók... — ezúttal itt tartott szünetet — becsukódnak. Később a tessék szót is el­hagyva — vallóban felesle­gesnek, sóit értélmetlennek tűnt a számára — famadal- mi változtatást vitt végbe: — Kérem, vigyázzanak ... — mondta a mikrofonba —, mert becsUkódnák az ajtók! Ezt előbb csak így variál­ta: — Kérem! Vigyázzanak, mert becsukódnak az ajtók! Aztán — legalább tízféle változat után — valósággal megimámorosodiva a ltegkép- tetertebb ötleteit is kivitelez­ve. Előfordult, hogy fenye- gételt: — Vigyázat! Becsukódnak az ajtók! Vagy: — Jó lesz Vigyázni! Tet­szenék tudni, az ajtók ... iEgyszóvaií —; ahogy azt mondani szökés — dliragadta a gépezíj. Egyszer roppant feszültséget színiéivé, félelmet keltőn •suttogott, másszor sejteimes- kedett, egy alkalommal meg kifejezetten ígéretesen búgta béllé a mikrofonba — a fi- gyélmeztetés után —, hogy melyik állomás következik. iMár ott tartott, hogy a fi­gyelmeztetésbe különféle indulatszavakat is beépítve — szinte dramatizálta a szö­vegét, amikor az egyik ál­lomáson beszállt hozzá, a ve­zetőfülkébe valaki. Megmu­tatta az igazolványát, meg­kérdezte a nevét, s beje­gyezte a noteszába. Aztán nem szólt egy szót sem. A végállomáson kiszállt. Am ezután — mielőtt te­hát a szerelvény ismét meg­indult volna — az utasok, -akiknek persze ez a legke­vésbé sem volt meglepő, hi­szen más utasok voltaik, mint az előbbiek, már a megszo­kott, hangsúlytalan felszólí­tást hallották, vagy engedték el a fülluk mellett: — Tessék vigyázni! Az aj­tók csukódnak... Különlegesen jó fül kellett vólna azt meghallani, hogy a hangsúly tudatos hiányá­nak — a hangsúly elhagyá­sának, a hiány alkalmazásá­nak, s az alkalmazkodás kényszerű válilaflatásának je­lentősége van. És más je­lentése, mint a személytélen figyelmeztetésnek általában, amelyekre rendszerint nem­igen figyelünk. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Vettem egy kötvényt a feleségem névnapjára. Igen, ajándékba vettem neki. Azt mondják, hogy a zugpiacon nagyon magas ára van a kötvénynek. A Keleti pálya­udvar mellett ólálkodó kvarcóraárusok például bár­mikor megadnak egy ezerfo­rintos óvodai kötvényért két alig használt, zenélő felnőtt- férfiórát. Ha jól megrázza az ember, még a Für Elise-t is tudja. Üj elemmel meg oda- vissza eljátssza. A mai ár­emelkedés világban ez a leg­jobb befektetés. De fekve nem játssza, mert nincs rá garancia. Szóval hazavittem a köt­vényt, és sugárzó arccal kö­szöntöttem föl életem párját. .0 meg csak állt ott, a szoba közepén, és várt. No — mon­dom —, édes Rozálkám, nem is örülsz? Kötvényt hoztam neked a névnapodra. Igazi szocialista kötvényt, évi nyolc százalékos kamatozá­sút. Tudják, mit mondott erre az én Rozálom? Két uj­Száz éve, 1884. július 1-én Alsóraj kán született Ady, Maillol, Picasso kortársaként. Magyar szobrász lett, magyar szobrász maradt, de forrása a nagyvilág tágas szellemi környezete. Stróbl Alajos mesteriskolá­ja! felemelte, aztán kiejtette a kezéből, mint úri leány a koszos porrongyot. „Papírt hoztál a névnapomra? In- káb vettél volna két szál szegfűt!,..” Nesze neked marxista középiskola!... Pe­dig két évig járta. — No, de egyetlen életem — magyaráztam neki a köz- gazdaságtant —, a szegfű el­hervad, ez meg nyolc szá­zalékot kamatozik. Jobb be­fektetés, mint az OTP-köl­csön! Többet ér, mint két lopott kvarcóra a Keletinél. — Hát ez az — borult sírva az asztalra. — Még egy vacak órát ise tudsz ne­kem venni, bezzeg kötvény­re futja... — Jól van, Rózái — me­redt föl bennem a közgaz­dasági férfi büszkeség. — Most elmegyek, és hozok ne­ked szegfűt is, meg órát is. Legyen meg a te akaratod! De ha fizetik az osztalékot, tudd, hogy bele se szagol­hatsz :.. Kimentem a piacra. A ján tanult, s hozzá hasonló- . an lett a magyar köztéri szobrászat irányadó léptéke. Felkészültségét bizonyítja a reneszánsz eszközöket hasz­náló Dávidja, 1911-ből és a Finálé egyik emlékezetes kis- bronzszobra. Egyenletessége, lengyel lepedőárusok meg a belvárosi őstermelők standja között megtaláltam Tónit, a kötvénybukit. Mondom neki, hogy jártam az óvodai köt­vénnyel. — Ezek ia nők — legyin­tett megadóan —, a lábuk elé teszi az ember a lelkét, ők meg csak átgázolnak raj­ta. Tőlem is elvált az asz- szony, amikor gázkötvényre cseréltem a ítélikabátját... De rajtad azért segítek, paj­tás. Adok az óvodai kötvé­nyedért egy óraiparit meg egy szegfűtermelőt. Igaz, ezek csak hét százalékot ka­matoznak, de kettő van be­lőlük. Ne hidd, hogy kere­sek rajta, nekem is többe van ... Jövőre viszont úgy fölmegy az árfolyamuk, hogy robban. — Biztosan robban? — No, hallod, hasból be­szélek én? — Oké, csapj a tenyerem­be! Ha biztosan fölrobban, adj kettőt, viszek a szom­szédnak is, aki állandóan bő- geti a rádióját. bősége pazar sorozatokat eredményezett éppen a ki­magasló formai tudás révén, mely másokat, egész generá­cióltot sarkallt az elérhető optimumra. Arcmásai lélektani igazsá gokat hordoznak, nemcsak az anatómia pontos, hanem a szellemiség is hiánytalan ábrázolásában. Ez az oka vi­lághírének, mely elsősorban a Bemard Shaiw portréhoz kapcsolódik. A nagy angol író a fogalmazást illetően Kisfaludi Stróbl Zsigmond módszereit Pheididasz és Praxitelesz eszközeihez ha­sonlítja, és a továbbiakban így ír: „Jött egy új szobrász, akinek a nevét soha nem hallottam: a magyar Stróbl, ö mindent megtalált, ami a többinél hiányzott, és egyéb­ként éppen olyan igaz, mint Rodin a fizikai típus megal­kotásában. Az én jobb és bal profilomban megtalálta a fi­lozófust és a komédiást”. Ez a teljesség jellemzi minden arcmását és köztéri szobrát, ez az értéke, üzene­te, melyet örökségül hátra- hagyatt. A szorgalmat, a munkált, a minőségét. Ez a tárgyszerű hiámyltalianság tükröződik nemcsalk az 1919- es Íjászban, az 1952-es Ózdi hengerészben, Sommecset1 Maugham, Szdkelyhidy Ágos­ton, Venezell Béla portréjá­ban, hanem a Kossuth- és a Felszabadulásé Emliéjkimű- bem Budapesten, mély ma­radandóvá tette Kiiisiflaliudi Stróbl Zsigimond pályáját. Losonci Miklós Urbán György: Párizsi hangulat HUNYADI ISTVÁN Nem tudsz becsapni Nem haltál meg, fiam, mi viszünk tovább bennünk fogóznak arcaid, giunyoros, tépelődő, gyakran falbősre vált, akit szeretnek, nem veszhet el végképp nem züillhet porrá-kacaítá. Kit miinap eltemettünk, nem is te voOfbál, szétbomiló anyagod, az örökös bennem él, anyádban, hitvesiedben és el sem engedünk, rossz tréfa volt, hamisság, amit űztél velünk, nem tudsz becsapni álihaláfflal. Hogy elköszöntél tóliünlk akkor este, nem volt valódi búcsú. Álcás. szamfehéred, a kézfogásod sem voflt elbocsátás, igazibb lényed adtad áit, mi el se veszthető; itt jársz közöttünk, mibozzánlk beszélsz, bennünk rezeg a hang, őrzi magnószalag, nincs földi erő, hogy lényedet felcsenné, már be se sző feledésünk moha! Ha mozdul a föld, és véle pusztulunk mi is és ködfait lesz a térben ittlétünk anyaga, velünk veszel te is forgácsait sejtjeinkkel! KÖTVÉNY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom