Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
1984. június 30., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK PETÖSMALOM A századforduló tájén a Petösma- lom valóságos vízimalmot jelentett a Rinya patak földrajzilag jelölt pontján, a Miké, Nagyikorpád és Lábod által bezárt, képzeteiben háromszög kötetre eső harmadában. Nevét az egykori uradalom molnárjától kapta, s ez megfelelő helyzetismeret birtokában kissé meghökkentő (hogy kenui ide egy molnár?), ha csak nem vesszük komolyan, hogy a Rinya, a történés kezdete óta kiépített halastavak láncoltában mint sajátos búvópatak ma is létezik. Sorsdöntő szerepe van á környék vízellátásában, és csak azért jelenik meg itt-att magamutogató önállóságában a tavak között, hogy a régi időkre s a névhagyó molnárra emlékeztessen. A molnár meghalt, a malmot rég lebontották, s miközben tárgyi emlékeztetőit évtizedeik iszapja emészti, képzetet reprodukálna helye fölött — ilyenkor, a nyári napsütésben — a Patikus-tó tiszteletet parancsoló víztükre fodroz;!k. Természetes hát, hogy az idők múlásával a helységnév jelentéstartalma is megváltozott. Petös-malom ma több száz hektárnyi erdőt és rétet, tucatnyi halastavat, egy vadásziházat és egy halászházat, a zöld birodalmát jelenti. Azóta ennék a területnek nincsenek pontos határai. Sem helyrajzilag, sem a köznyeiv szerint. Általában onnan számítják, ahol más, közismert területek véget érnek. Lábod felöl a régi úton haladva például ott a határ, ahol a nevezetes keresztes fá áll. Nevezetességét a népemlé- kezet a malom idejétől alig egy lépéssel hozza közelebb, és egy szájhagyományhoz kapcsolja. A‘ történet szerint nem is olyan régen élt a falúban egy szegény, de nagyon jóvágású., büszke legény, aki elhatározta, hogy gyöngyvirágot visz a mátkájának. A legjobb gyöngyvirágozó hely Kiskapunál volt, a gróf erdejében, ahova cselédnek, parasztnak tilos volt belépni. A legény azonban hetyke volt és erős, nem törődött a tilalommal. Éppen szedte a gyöngyvirágot, amikor jött az erdős, és el akarta kergetni. A legény nem hagyta magát; szó szót követett, mire az erdős agyonlőtte. A szálerdő legszélső fájába, az öreg út mellett akkor vésett keresztet az az öreg halász a közösen elfogyasztott ebéd után. Az utak második fele mindig hosszabb, és mii még csak a gyertyános zöld alagútjában járunk. Az erdő mindkét Oldalon messze terül, aljnövényzet sincs, madár alig szól, a hangulat szinte teátrális. Végre az út kanyarulatában ritkulni kezd az árnyék, és egy újabb kanyar után napfény önt él mindent. Hunyorogva megyünk tovább, egymást váltó tölgy-, fenyő-, majd égererdőik között, hogy végre kitá- rullkozzék előttünk a petösmalmi civilizáció. Jolbbna nékiinfc mutatott sárga farával a vadásZház. Egyszintes, nyeregtetős épület, zöld spalettálkkal, gémeslkúitftall1. Akármelyik dél-somogyi kisközségiben megjelenhetne. Köztünk és a ház között tekintélyes méretű kukoricaíöld, feltehetően a vadák számára. Az udvarit nyírfaíkerítés futja körbe, néha el-elilesve, egészen a téliek túlsó sarkáig. A ház mögötti nyírfa- ligetben szabadtéri sütőhelyek és alkalmatosságok vannak. Mozgás nincs és a kennel is üres: a vadászék tehát nincsenek itthon. Balra tőlünk, a keserű illatú bodzabokrokon, a nyílt tekintetű nagy halastavon és a telelők fehér műtárgyain is túl ott van a halászház. — Már vártuk — fogad a kisajtóiban Annus néni, a halász felesége, és tessékel befelé a hosszú, gyepes udvaron át. Horváth György hallászmeslter — régi jó ismerősöm — a ház elő- kertjében vár. Nem látszik rajita, hogy 58 éves. Az a fajta inas, osztó vér ember, amilyen a hajdani somogyi parasztok többsége volt. Magámban a gyertyáidéhoz hasonlítom, de nem mondom kd mindjárt, hiszen nem ülik ajtóstul1 rontani a házba. Csak később jön ez szóiba köztünk. — Keménynek lehet, hogy kémény vagyok, mirit körülöttem minden, de a napot nem takarom el senkii elől, mint a gyertyán... Nézze meg az asszonyt: láthatja, hogy az én árnyékamban virul az aljnövényzet. Annus néninek erről egészen más a véHeménye, de a halász csak hátratOllja a kalapját, és mosolyog. — Azt mondják, régi ember a szakmában. — Szó ami szó, öreg csont vagyok. 1948-ban kezdtem a halászmesterséget, ötvenkettőben lettem szákmunkás. Még ékkor kineveztek hálászmestemék, és a maii napig az vagyok. Tarony tíz, Siiroon- gát három év, meg huszonöt itt. Harmincnyolc éve vagyok a tavaik mellett, és ha minden jói megy, még két évig. Feltűnő keménységgel megragadja a zöld literes üveg nyakát, mjlnitha az ellensége volna, s alkkor veszem észre először, hogy ha az a két év szóba jön, a halásznak elterelő csélékvésfcónyszere támad, így hát egészséigünk újabb pohárnyi garanciával gyarapodva tovább folytatjuk a beszélgetésit. Tizennégy hallastó hetvenhat hektár vízterülete és a hozzá tartozó építmények jelentik mindennapi mozgásterét. Legfontosabb teendője a halastavak vízeHáJtásániak szabályozása, az ivadékok telepítése, a halállomány etetése, védelme, a halászat szervezése és irányítása. Nem kis fáradsággal, évente műitrá- gyázza a tavaikat, és segítséggel ugyan, de mintaszerűen rendben tartja környéküket. Ha „minden bejön”, akkor évente ezer-ezer kétszáz mázsa „halat terem az ember munkája meg a természet”. — Tudja, nekem a munka az életem. Nem aizt mondom, hogy más nem szerezhet örömet, de hogy a legmaradandóbibait és a lég- többet az hozza, az biztos. Kár, hogy az elején nemigien hisszük el. Persze az sem mindegy, hogy milyen az a munka, meg hozzá va- ló-e maga az ember. Amit én csináltok, az mtkem való, tehát elégedett vágyói:. — Van, amit különösen szeret benne? — Több is van ilyen. Például a harcsák ívaitása. Egyszerű az egész — mondja, és újabb cigarettára gyújt. — Áprilisiban a hat kilón felüli harcsáikat különválasztom neegyüttórzés. Petösmalom keresztes határáig a falu szélső házadtól gyalogosan alig félórányi az út. A távolság második fele emberemlékezet óta legelő, melynek váratlan fordulókkal cifrázott szekérútján virágzó, méz- illatú akácok, s térdig vízben álló égeríigetek szegődnek útltársul. Abban az időben, a keresztes fa mögött hatalmas erdő állt, s a legelőből minden átmenet nélkül erdővé vált területen széles, halványlila díszöviként virágzott az őszi kikerics. Az erdőt azóta kivágták, a fa magányos őrként áll a helyén, és a gyalogos csak újabb tíz perc után jut a perzselő napfényből az öreg erdő higgadt árnyékába. Nincs utas, aki ne időzne itt egy kicsit. A hőmérséklet hat-hét fokkal alacsonyabb, mint eddig, s az út belátható további szakaszát hús, kékes-zöld árnyék tölti be. — Tudja, a gyertyánfa teszi ezt. Temérdek levéltől sűrű lombja nem hagy utat a napfénynek, legföljebb itt-ott egy kis résnyire. Azért olyan szép ilyen helyen a beszökő napsugár — magyarázta mefc szerint, és élőlkiásizítók egy telelőit az ívásra. Először fertőtlení- tem a fenekét mésszét, utána fészkekét csinálok bele borowicáka- • vagy lúcfenyőágialkbóll. AimUkor elkészülök velük, akkor kunyhó formán leállítom őket a telelő fene- ; kére, és elárasztom jó méterbú- szas magasságú vízzel. Ezután párosával kerülnek bele a harcsák. Az ívás után’ füvét kaszálok, ráhintem a víz színére, és megszórom l'ótrágyávall. Alatta növekszenek a kis harcsák, amíg el nem érik a 2 cm-es hosszúságot. Akkor megnyitom a telelő kifolyóját, és a víz áramával kisodródó ivadékokat felfogom egy műanyag! kosárban. Aztán beleöntöm a tavakba. Ennyi az egész — mondja, kicámylő kézmozdulat kíséretében. Kökben föl sem tűnt, hogy Annus néni egy időre magunkra hagyott bennünket, és most, ünneplő ruhában az asztali mellett termétt — Akkor elmegyek a csibékért, papa. Üzenték, hogy megjött a szállítmány a faluiba. — Jól van, osiak menj —mondja a halász. — De ne félejts el1 negyvennel többet hozná, mint amennyi kell! Leolvassa arcomról az értetlenséget, felém fordul, és megmagyarázza: minden évben több barom- fűt nevelnek, mint amennyi nékl-c kéül, hogy jusson az öJiyveknek, a rókáknak és más ragadozóknak is. Így igyekszenek hozzájárulni „a petösmalmi egyensúlyhoz”. De ne higgyem, hogy pusztán emberségből, inkább azért, mert ez Itt egy közösség: mindannyian .egymásból élnek.- Ö maga például rendszeresen ellátja értéktelen hallal azt a három feketególya családot, amelyek a telelők mögötti fenyőfákon fészkelnek, mert úgy érzi, hogy hozzájuk tartóznák, hasznot hoznak. Meg aztán Ő az erősebb .. . A cigaretták csendben füstölögnek. Nem nyúlunk a pohárhoz sem, és elkerüljük egymás tekintetét. A nagy zsilip vízének monoton zúgása betölti a konyhát. — „Hej, kedves Marx Károly, ugye, milyen egyszerű lenne minden” — gondolom, de látom, hogy az öreg halász a szeme sarkából figyel1. — Tehát nem magányos, ahogy sokan- hiszik? — De az vagyok, ahogyan a magányosságról a faluban Vagy annál is messzebb véliekszenék. Ha műveltebb ember lennék, jobbam meg tudnám magyarázni, mire gondolok. így érje be annyival, hogy szerintem nem attól magányos valaki, hogy nyOlc kiiltométerre van tőle egy nagyobb település vagy mert ritkán lát embert. Az a magányos, aki csak az embereikre hagyatkozik, azok meg egyszeresek elánnak mellőle. Az emberek között sok a -képmutató, a rosszakaratú- Körülöttem nincs ilyen, s ez az ételt kiszámítható, meg Lehet bízni benne. Vagy hallott olyat, hogy a gyertyámfia egyszeresek cseresznyét terem? Ugye, nem? No, hát nem is iát... Érti már, hogy miért félek a nyugdíjtól? Van egy szép házunk Lábadon, a fliatmékkal. együtt épültük', de tartok a civilizációtól. Ügy tudom, az ember az egyetlen élőlény, átai annál éhesébb, minél többet evett... Kifogy a második zöld üveg is, és útnak váltok. Frissen kaszált böntöfcön, zöldelő nádszegély Lándzsás őrfiála közöltt jutok a birodalom határúiig. A nap már narancsszínű párafátyoOlban. úszik. Még egy pillantás hátra. „Végy negyvennel több csirkét ...” — lüktet bennem ez a megdöbbentően egyszerű, tiszteletre méltó emberi hitvallás. Szabó István
