Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-16 / 140. szám

1984. június 16., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS F rnand a gyeplőt mé­lyen a hasa alá húz­ta, s bőszen „ho-hó”- zott a lejtőn zötykölődő ekhós szekér bakján. Szikár, barna arcán magabiztos vo­nások ültek. Jacqueline vilá­gos, lengő ruhában a szekér után kötött, kimustrált gu­miabroncson himbálózott — ő volt a fék. Hosszúkás ar­cán szőke tincsek ugrándoz­tak, köztük-vidám vadgesz­tenye szempár fénylett. Bar- buche, a g.yér szakállú kecs­ke, békésen baktatott az árokszélen, ostoba fejét meg­megrántotta a szekér orrá­hoz erősített pányva. A ko­csi alján húzódó deszkapolc hálója mögött csirkék forgo­lódtak. És a slampos-zömök igásló még valakit húzott: a másfél éves Benjámint, aki a napszítta pony­va alatt békésen aludt. A vándormutat­ványos család be- zötyögött St. Michelbe, s han­gos „hé-hó”-val megállapodtak a falucska szűk fő­terén. Az őszibarac­kosból teli furgo­nokkal hazapöfögő parasztok mogor­va arcráncaiba mélyen belevilágított a na­rancstónusú délutáni nap. öt perc sem telt el, s a csöpp faluban már minden­ki tudott a fura jövevények­ről. Fernand kifogta a lovat, és a polgármesterlak felé in­dult. Hamarosan elégedetten baktatott vissza: — Megvan ■ az engedély. Gyerünk, hamar; este ját­szunk! Csak megnézte, cigá­nyok vagyunk-e ... Jacqueline szó nélkül sür­gölődni keadett; . pontosan tudta a dolgát. Legelőször a színes vászonplakát került föl az útszéli öles tölgyfa kérgére: „Fernand és Jacque­line, az ezer trükkű illúzio- nista pár itt ma este nyolc­kor mindenkit szeretettel vár!” Majd nyomatékül Fer­nand egy özönvíz előtti do­bot vett elő, s élesen meg­pergetve négyszer-ötször ki­kiáltotta ugyanezt. A szemközti szatócsüzlet pultja mögül a boltosné kí­váncsian dugta ki bozontos fejét. A kis teret körülfogó kőcsipkés házak naphevítet­te spalettái nyikorogva tá­rultak föl, s az ablakokban töppedt anyókák apró szem­bogara fénylett tompán. A térre szállingózni kezd­tek a gyerekek, és lesték Fernand fürge mozdulatait, ahogy a félkör alakú, négy­szintes nézőpadsor meg a pi­ros paravános, hevenyészett színpad lassan összeállt. Színes, virágmintás ruhá­ban zilált, marionett-mozgá­sú lány kacsázott a plakát elé, s csonka hangokat gur- gulázva, boldog vigvorral ta­pogatni kezdte. „A falu bolondja" — látta rajta rögtön Jacqueline, és néhány barátságos szót szólt hogzá. A jámbor lélek ezt- azt motyogva otthonosan el­helyezkedett a kocsirúd tö­vében, s halkan dudorászni kezdett. Az út közepén sánta, fol­tos szőrű eb tűnt föl. Meg­állt kicsit, fáradtan körbe lesett, majd a szekér alá vonszolta magát, s mancsá­ra hajtva fejét félrecsüngő nyelvvel lihegett. Fernand fogta megint a dobot, megpergette kemé­nyen, és kiáltott: — Fernand és Jacqueline, az ezer trükkű illúzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár! Aztán enni adott az álla- toknak, majd a kocsirúdra akasztott tükre elé ült, s ne­kiállt kifesteni az arcát. A kirajzolódó fehér-fekete-pi- ros színek láttán a félke­gyelmű lány éles hahotázás- ba tört ki, de hirtelen el­csendesedett, és sétálgatott megint tovább ernyedt tag­lejtéssel. — Gyülekeznek már? — kiáltott ki Jacqueline a sze­kérből, és óvatosan letette a jólakottságtól kipirult Benjá­mint. — A csirkéket be kel­lene hajtani! — Jó, de úgy látom, még várhatunk; nem sietik el ezek a st.micheliek ... Közben a két sarokkal odébb levő kiskocsma meg­telt vacsorájukat elégedetten fel-felbüfögő férfiakkal. Be­szédtémát nem kellett keres­niük: — Na, mit szólsz? — kezdte egy rezes képű, püf­feteg figura. — Megint cigá­nyok jöttek a nyakunkra ... Csak ezek kóborolnak még ilyen ványadt kordákon Cit­roen helyett. — Pedig a nő szőke; igaz, a bőre elég fekete — foly­tatta alig nyelve le borát egy laskagombafejű alak. — Tán nem láttál még pingált hajú cigányasszonyt? — krákogott közbe egy ke­fenyakú, köpcös emberke. — Ismerem ezeket jól; nem kell ezeket védeni. És hogy csinnadrattáznak! Fernand épp megint meg­pergette a dobot, mondóká- jához hozgátéve: „Aki jön, aki nem — még tíz perc, és kezdjük szenzációs produk­ciónkat! Csak szaporán, sza­porán, foglalja el mindenki a helyét, amíg van!” Az utolsó mondatot csupán fa­nyar gúnyból tette hozzá, mert érezte; a házak’ előtti kispadokon fejüket összedu­gó asszonyságok semmi jót nem susmutolnak róluk. Igen, ott is ugyanazok a gyűlölködő vércsehangok csattogtak, mint a kocsmá­ban. A nézőknek felállított pad­soron négy-öt gyerek fészke- lődött izgatottan. Meg a' jámbor félkegyelmű kupor­gott még a fölső soron, bo­kájánál szorosan összekúl- csolt kézzel. — Hagyjuk a fenébe! Sze­reljünk le, és együnk! — vágott .öklével a kocsi pony­vájára Jacqueline. — Ma­radt még egy borunk a múlt hétről . . . — Csodás egy népség! — merengett el keserédes bo­hócarccal Fernand, majd fölpattant, levágta a kezében agy ongy ű rögete 11 festékes vattát, s fölcsattant. — Ma nem szerelünk le, azért is játszunk! Fogta a dobot, vadul megpergette és kiáltott; — Mélyen tisz­telt publikum! Kezdődik a ferge­teges produkció! A gyerekek arca kigyúlt, abbamaradt a nyüzsgölődés. Ekkor asszonyok trappol- tak a térre, magabiztos lép­tekkel, s lerángatták a pád­ról síró, toporzékoló cseme­téiket. Aztán kopogó sarkok­kal eltűntek a kapualjakban, döngve csapódtak be utánuk a tölgyfaajtók. Csak a félke­gyelmű lány gubbasztott to­vább, s mosolygott bárgyún. Fernandék csak egy szá­mot adtak elő, amit a füg­gönyök mögül leselkedő né­pek meredt szemekkel fi­gyeltek: a parasztnak öltö­zött Jacqueline furkósbottal kergeti a pipacsarcú bohó­cot, és mindahányszor le akar rá sújtani, a bot el­rántja, s inaga vágódik hasra. Fernandéfk abbahagyták, és csendesen leszerelték a színpadot. Fernand letörülte arcáról a festéket, s a szek­rényből egy csálé kis asztalt penderített elő. Három fa­rönköt állított mellé. Kenye­ret, bort, érett kecskesajtot tett az asztalra, majd intett a bolond lánynak. Az ottho­nosan letelepedett, arca suta mosolyra rándult, s békésen falatozni kezdett. R eggel Fernand friss „hé-hó”-jára ingva, zötyögve megindult a szekér. Jacqueline hátul, az aszfalton sustorgó gumikeré­ken állt. Kinyújtott kezével a szekér vasába kapaszko­dott, a másikkal meg inte­getett hátrafelé. A félkegyel­mű lány vállára kókadó fej­jel ült 'az útszélen, s nézte, nézte a lassan távolodó ko­csit. GRABÓCZ GABOR Frankföldi mutatványosok Mészáros Mihály szobrai A Vigadó Galériában rendezett kiállítás anyagából Moldován Stefánia Nelly Táncosnő RAGTIME Mózes Lajos A napi murika után, ha megtérünk ideiglenesnek szánt, de a környék albér­leteihez képest még mindig olcsónak számító szállásunk­ra, rakjunk fel pár könnyű daralbot. Választhatunk a „ J uharfailevél” és a „Kü­lönc” között. Áradjon a zongora hangja, csörömpöl­jön, pattogjon, kanyarogjon, legyen kitartó, mint a hul­lámverés, lebegjen, mint porszem a napfényben, tölt­se ki a nehezen múló időt. Idézzen, fel vadnyugati ivót, kemény öklű fickók tanyá­ját vagy füstös-tükrös belvá­rosi lébújt, ahol minden arc krimihőst idéz. Legyen szenvtélenül érzelmes. So- katmondóan szófukar. Férfi­as. Vegyük tekintetbe, renge­teg időnk van. .Kártyázzunk égyet az emelete^ vaságyak fedezéké be p! H us zon ­egyezzünk, ultizzunk, snap- szerozzunk. Zsírozhatunk is, bár hangulatilag a póker a legmegfelelőbb. Illik a reg- tájmhoz. Ne nyerjük el egy­más pénzét, de gondoljunk rá. milyen lehet az! Takar­juk a lapokat, mintha egész vagyonok sorsa dőlne el. Csapjuk a lapokat kemé­nyen ! Vagy lökjük oda a győztes unott mosolyával. Aztán véssük be a bunkót. Ha szőrösre sikeredett, il­lusztráljuk megfelelő kéz- és csípőmozdulatokkal. Gra­tuláljunk és cukkolódjunk. Adjuk meg mindenkinek, ami jár neki! t" Állapítsuk meg; ma külö­nösen nehezen múlik az idő. Még sok időnk van. Ké­szítsünk addig ikonosztázt nehéz pénzen szerzett szex- újságokból. Világbajnok- csípők, hátak, mellek és fe­nekek ingerlő montázsát. Ke­ressünk hosszan egy igazán nekünk szóló, személyes mo­solyt. Egy pont olyan leikim tetet.- Ne csüggedjóink, ha fejre jó, de alakra nem, és akkor sem. ha alakra jó, fej­re nem. Vágjuk össze, és rajzszögezzü'k a falra! Talán nem szedi le a gondnok, amíg munkában- vagyunk. Tudjuk, hogy nincs joga rá, de meg szokta tenni. „A de­korálás szigorúan tilos!” Dí­szítsük körül a tiltó felira­tot. Legyünk bátrak. Sok munkásszálló van, és renge­teg szoba. Ahány munkás- szálló. annyi gondnok. Te­hát mi többségben va­gyunk. Gondoljunk az erőnlétre! Főzzünk vacsorát a közös (konyhában. Pirítsunk hagy­mát, üssünk hozzá tojást, vágjunk vastag szelet ke­nyeret. Közben meséljünk hállomáslból ismert, különös nevű ételekről. Esetleg pa- rasztlakodalmakról, ahol két disznó, száz csirke és ötven láda sör fogyott el, nem is beszélve a süteményekről, a tortákról és a töményről. Közben együk meg, amit főztünk, egyenesen a lábas­ból. Mosogassuk el! Ne fe­lejtetik kint, mert akkor so­ha nam látjuk többé. Még van időnk, de már kevesebb. Moshatunk is,' van szennyesünk éppen elég. Te­regessük ki aprólékos gond­dal. Közben becsülgessük, míilyen lesz a mai esti fel­hozatal. Erősítsük meg egy­mást arról, hogy nekik is fontos, ók is erről beszélget­nék. Bár lehetséges, hogy ők már túl vannak a tere- getésen, sőt már a fésülkö- désen is. Talán nekik nem úgy fontos. Kételyeinket palástoljuk gömbölyű történetekkel. Mi­nél gömbölyűbb, annál na­gyobb sikere lehet. Borotvál­kozzunk, és fürkésszünk pat­tanások . után. Kövessük a felgyorsult időt! Pucoljunk cipőt, válogassunk trikók között, vasaljunk nadrágot, keféljünk zakót. Sürögjünk, forogjunk, próbáljunk. Fésülködjünk. Csináljunk afrohajat, bubifrizurát, le­zser sörényt, borotvahajvá­gást. Szerkesszük meg mai álarcunkat. Kevés az idő. Szürkül odakint a táj. Le­het, hogy már- késésben va­gyunk. ' Egyre több nevetés, ajtó- csapkodás, lökdösődés • 'és cukkolódás közben állapít­suk meg, ma tényleg jól né­zünk ki, ma tényleg sike­rünk lehet. Bánjuk meg hogy kártyázással, vacsora főzéssel töltöttük el a drága időt. Kapkodjunk és kiabál­junk. Csináljunk zűrzavart! Csúfo.lód junk azokkal a kishitűekkel. akik pizsamát készítenek elő vagy a tévé­szoba felé óvakodnak. Ajánl­junk kárörvendö mosollyal kamaszkorból ismert mód­szereket, esetleg közös meg­oldási kísérleteket. Térjünk ki a felénk hajított papucs, cipő elől. Mutassunk ujjal a könyvespolcon felhalmozott szakirodalomra és a falon díszelgő montázsra! Engedé­lyezzük a kettő együttes használatát. Még egyszer, alaposan te­kintsünk a tükörbe. Szemlél­jük meg ugyanazt profilból is. Cseréljünk lemezt. A ragtime helyett ritmusos rockzenét vagy andalító slá­gereket. Besötétedett. Ka- rády Katalin is megfelel. Gyülekezzünk a folyosón Várjunk egymásra. Ciga­rettázzunk, zsebre vágott kézzel, a falnak dőlve. Kia­bálj un k, hogy nem várunk senkire sem. Minden pevc érték. Minden parcnek kü­lön jelentése van. Robogjunk le a lépcsőn. Sarkunkkal verjünk ki gyors ütemet. Folyamatos robajjal közeledjünk a kapu felé. Ne köszönjünk az ott ácsorgó, savanyú képű ren­désznek. Várjuk be egymást. Tóduljunk ki az utcára. Tel­jesen besötétedett. Láthatjuk, a szomszédos női szálló ne­onfényes bejárata előtt már állnak, érkeznek, nyüzsögnek a lányok. Kátai Mihály tűzzománcképe Wolfgang Ebert Össznemzeti ébresztő á la Strauss Franz-Joseph Strauss végt re megértette, miért lép föl lényegesen több ember a Pershing 2-k telepítése ellen, mint mellette, noha — az ő véleménye szerint — egészé­ben véve a rakéták híveinek száma nagyobb. „Ez egy hallgatag többség, amely megbocsáthatatlanul csupán téli álmát alussza” — ezt a fölfedezést tette a CSU el­nöke. Valóban: a rakéták mellett síkraszálló polgárok miért heverésznek ágyaik­ban, amikor a béke hívei már kora reggel talpon van­nak, és „emberi láncokat ' képeznek? Strauss valamennyi haza­fit felszólított, hogy ébred­jenek föl, dobják sutba háló­sipkájukat, nyíltan juttassák kifejezésre a rakéták iránti elkötelezettségüket, és álta­lában, ahogy mondani szo­kás, ibontsák ki a zászlót. El­lenkező esetben, figyelmez­tette a polgárokat, azok ke­rekednek. felül, „akik a sem­legesség örvényébe akarják taszítani az európaiakat, is utat akarnak nyitni a har­madik világháború apokalip- szisa előtt”. Elhatároztuk, hogy segí­tünk Straussnak kimozdítani a fáradt harcosokat a letar­gikus állapotból, és össznem­zeti ébresztőkampányt hir­dettünk meg a. „Tízezer éj­szaka a békéért” jelszóvá'.. Részt vehet benne bármely állampolgár, akinek olyan is­merősei vannak, akik a Per­shing 2-kben ideális altatót látnak. A kampány aktivis­táinak alapvető feladata. hogy az ilyen embereket az éjszaka kellős közepén föl­ébresszék. Éjfélkor feltárcsázzuk Bernd barátunk telefonszá­mát. — Halló, halló! Ki beszél? Mi tetszik? — morog fél- álomban. Bemutatkozunk. — Mit akarsz tőlem éjnek évadján? — morog elége­detlenül Bernd. — Csák meggyőződni ar­ról, hogy alszol. — Hát most ;már nem al­szom, mert fölébresztettél! — Nagyon sajnálom, de kötelességem volt megtenni. A parancs, hogy fölébressze­lek, felülről jött. — Megőrültél? Ki ad ilyen hülye parancsokat?! — Bajorország miniszter­elnöke, saját személyében. — No, most már vissza- fekhetek? — íkérdezte Bernd mélyet sóhajtva. — ,Nem. Először meg kell mondanod, hogy viszonyulsz az amerikai rakétákhoz. — Nagyon elfáradtam. Mi kell még? — A zászlót is ki kell bontani! Bernd hangja elgyengült. — Mire jó mindez? — kérdezte. — Meg kell mutatnunk Moszkvának, hogy a néme­tek állandóan ébren vannak és nem hagyják, hogy az oroszok kardot rántsanak ... Halló! Bernd! Halló, megvagy még?! . — Egyelőre még megva­gyok ... — Bernd hangját szapora búgás váltotta föl. Persze, ez az első kísérle­tünk nem sikerült teljes mértékben. Ám a Pershing —2 rakéták első kipróbálása sem ment olyan simán. Zahemszky László fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom