Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
T984. május 12., szombat Somogyi Népiap ?*** ?'***'?. wmwiMUjWWWi «* >..«.. .\ .ft Sí'.-í,' . <í i í ...íM ... » Vú ^r*r. rrr •• rr rrr IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KOZMUVELODES rr ' —■'■ÍV.'--—......-.....•—«.............■ V i déki kiszállásról au. tóznak haza. Az igazgató divatos kis nyári vászonkalapjával legyez- geti magát, és hol a meleget szidja, hol a vidéki részleg munkáját. — Csigatelep — mondja —, csigatelep ... Legszívesebben leváltanám az egész vezetőséget, de utóvégre én sem vagyok Isten. Nem nézhetek utána mindennek, nem lehetek örökké a sarkukban, hogy rugdossam őket... Nem igaz? Pohánka az ülés sarkába tapadva helyesel. A könyökét igyekszik még jobban a hasa alá csavarni, hogy ezzel is több teret engedjen a főnökének, aki vaskos bukta testét ringatva percenként nekiütődik. „Bocsánat ...” mondja ilyenkor Pohánka. „Nem tesz semmit ...” — morogja a főnök, és tovább kavargatja kalapjával a levegőt. De úgy tetszik, ez inkább fárasztja, mint frissíti. — Józsi — böki hátba a sofőrt —, ott látok valami «■dót, kanyarodjon oda; kicsit kiszállunk. Egészen átizzadtam. A sofőr az akácerdő mellé kormányozza az autót, és megáll egy árnyékos helyen. Az igazgató kikászálódik, utána araszol Pohánka, majd a sofőr is kilép, és a kocsinak dőlve rágyújt egy cigarettára. A főnök besétál a fák közé, nyújtózkodik, nagyokat lélegez, szemmel láthatóan kezdi jobban érezni magát. Aztán visszagorobolyítja a beszéd fonalát a vidéki részlegre, de már a szellőtől és árnyéktól kicsit enyhültebben. — Nem mondom, vannak eredményeik, de azok még messze ei maradnak a vára- kőzastól. Valahogy nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, de ezen nem is csodálkozom. A vezetés tudományát nem lehet megtanulni, ahhoz érzék kell. Szimat! A jó vezetőnek illik mindenhez értenie, sokszor még olyan tárgykörben is, ami nem függ össze szorosan a szakmájával, de esetleg szükséges az emberek meggyőzéséhez. Nincs igazam? — Igen, igen, nagyonis így van... — mondja Pohánka —; a vezetés a meggyőzés titkát is magában rejti, de ezt igazán csak a jó vezető birtokolhatja ... — Pontosan — néz rá elégedetten a főnök, majd odakiált a sofőrnek: — Józsi! Józsikám! Hozza már idea termoszt, muszáj egy kis hűtött teát innom, a nyelvem mintha kétszer akkora lenne. A fene egye meg ezt az átkozott hőséget! A sofőr odaviszi a tér- moszt, az igazgató, miközben lecsavarja a kupakot, viccesen megjegyzi, hogy sok embernek így kellene a fejét is lecsavarni és kicserélni egy jobb minőségűre. — Nagyon jó ... — nevetgél Pohánka —, nagyon jó... — Mert higgyék el — kortyolgatja a teáját a főnök —, «ok. még a bazaltfejű ember, ezért vagyunk elmaradva a világ élvonalától. Ezek a bazaltfejűek egyszerűen nem tudják megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és csak tolatnak a bazaltfejűek után. Látni kell, nemcsak nézni! Látni! — Úgy igaz — mondja Pohánka —, látni kell, nemcsak nézni __ — No, de ne itt oldjuk meg a problémákat — pillant az órájára az igazgató —; szálljunk most már visz- sza. Józsikám, kinyitotta a kocsiajtókat, szellőztetett? — Kinyitottam — mondja a sofőr. Az igazgató eHndtd, és ahogy kiér az akácerdőbőí észrevesz egy csomó legelésző ökröt. Lehet úgy kétszáz méterre a nagy fehér csorda, körülötte sebesen guruló fekete rongylabdáknak látszanak a pulik. — Ez igen! — kiált fel az igazgató. — Jól menő téesz vagy gazdaság lehet, ahol ilyen szép a tehénállomány. Kíváncsi lennék az évi tej- hozamukra. — Azok ott ökrök, igazlátja a tőgyüket? Irigylem a szemét. — Éppen az, hogy nem látom — mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is látnám, hogy azok ott tehenek. — Maga most vitatkozni akar, Józsikám — bámul rá vörösre színeződött arccal az igazgató —, vagy komolyan azt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt a két állatot?! Ha álmomból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Nézze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy tempósan csapkodják a legyeket a farkukkal... A tőgyük ilyen messziről nem látszik. Az kizárt dolog! A maga szemébe talán messzelátót ültettek be? TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS ÁLLATTAN gató kartárs... — szakad ki meggondolatlanul Pohánkából, de ahogy a főnökre néz, már meg is bánja az elhamarkodott kijelentést, és hogy valamit szelídítsen rajta, gyorsan hozzáteszi: — Azt hiszem legalábbis ... — Azt hiszi.. „ azt hiszi... — ingatja a fejét a főnök —; itt nem hinni kell barátom, hanem tudni! Nem szégyen az, ha valamit nem tudunk, de akkor ne is akarjuk mindjárt az ellenkezőjét állítani. Azok ott, kartársam, tehenek. — Márpedig azok ökrök — szólal meg a sofőr is, aztán néhány lépést előbbre megy, mintha még jobban meg szeretne győződni állítása igazáról. — Megbocsásson, igazgató kartárs, de azoknak annyi közük van a tehénhez, mint kappannak a tyúkhoz. — Nem értem... — mered rájuk az igazgató. — Maguknak az agyukra ment a hőség? Nem képesek megkülönböztetni a tehenet az ökörtől ? Műszaki ember vagyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisuj- jamból is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől lennének azok ökrök? — Mitől? — A sofőr arcán alig észrevehető mosoly szaladgál. — Hát sokmindentől igazgató kartárs. Teszem azt például attól is, hogy nincsen tőgyük... — Tőgyük? Maga innen (zvoiszky Zita illusztrációja) — Nem ültettek abba bele semmit — mondja a sofőr —, csak éppen tudom, hogy a tehén az tenén, az ökör meg ökör. Már ne is haragudjon, igazgató kartárs, de csak erről van itt szó. — Jó! — Az igazgató ingerülten szorongatja a termoszt, mintha igaza bizoi.yí- táSául a teát szeretné kifejni belőle. — Akkor most eldöntjük a vitát. Ha maga, Józsikám, ennyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát keresi, aki egy kicsit hátrább somfordáit a beszélgetés alatt. — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egy nagy szívességet, és menjen közelebb ahhoz a csordához. Állapítsa mag, hogy teheneik-e vagy ökrök! — Igenis, igazgató kar- társ ... — mondja Pohánka, és sietve inai a csorda felé. „Éreztem — gondolja közben —, hogy ez lesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akikor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egészet. De nem, neki ellenkeznie kellett Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a sofőr szemében válók nevetségessé.! Ha azt mondom, ökrök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban .. Izzadtam érkezik a csordához. Megáll, és kétségbeesett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldást, a csodát, hogy hirtelen átváltoznak tehenekké vagy szétfolynak délibábbá, csak kimentsék ebből a megalázóan szorongató helyzetből. — Buuú! — bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, h<-gy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságát, gúnyolódik vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra ...? — kérdezi türelmei! an kíváncsisággal a főnök, amikor a beosztott mér ismét ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? „Bikák — fut át Pohánka agyán —, azt kéne mondanom, hogy bikák." — No, mi az? Megkukuűt? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazgató kartárs, azt is. hogy nagyon kicsi a tS&yiifc — — No persze — veregeti vállon barátságosam a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges, hogy most ilyem apró tógyű tehenekkel kísérleteznek. De hát ez már az állattenyésztők gondja, nem a miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szót, vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert ne feledjék el, barátaim, egy jó vezetőnek sok mindenhez értenie kell, különben elveszti a tekintélyét! E légedetten nyomja be magát a kocsiba, mellépréselődik Pohánka is. „Bocsánat...” — mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütődik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit” ... ....A I fjH TUTAJOSOK. Józsa SáiTflor festménye (A budapesti Munkásmozgalmi Múzeumban rendezett kiállítás anyagából) SZIRMAY ENDRE MÁJ U S FA májusban fehér füzéreket virítanak a felhők és ígéretet dudorász a szél virág a gond virág az útszéli bodza s ha tavak vizét kócos szél fodrozza szemed tükrében reménység zenél májusban minden tört ablak kinyink és minden kéz lobogó zászló sugár az út sugár a futó évek szivárványa s ami tegnapról megmaradt mára csupa gyöngyöző, biztató varázsszó májusban puha ölelés a játszó messzeség esupa selyem, muzsika, igézet a világ ragyogás a hajnal ragyogás minden harmatok fénye minden arc bukdosó vágyaink reménye bízó mosolyunk le nem hulló virág. SZEPESI ATTH.A Berdát idéző Mesterek Fancsali Ottó nem csoda hogy romlásban a boltod változtass nevet és kedvünk visszamevet elfut a romlás cégéred nem lesz soha rozsdás lásd hogy fúr-kalapál boltjában Deli Pál PÁKOLITZ ISTVÁN VISSZÁ S Szépen magyarul — szépen emberül Arany János aranyai A botfülű kéretlen intőnél Fejest ugrik az úszni nem tudó A zsivány közerkölcsről cseverész Szüzet játszik a kopottas kokott Ahogy az angoloknál Shakespeare, a németeknél Luther és Goethe, az oroszoknál Puskin és Lev Tolsztoj a nemzeti nyelv klasszikusa, nálunk Petőfi és Arany. Ha szépen-emberül akarunk élni nyelvünkkel, hozzájuk még ma is bízvlást fordulhatunk. Arany Jánosról azt írta Kosztolányi: „Ö az, aki csodát művelt anyanyelvemmel. Úgyszólván minden lehetőséget kihozott belőle, mely benne szunnyadt, úgyszólván mindenre alkalmassá tette . . . Valahányszor egy szót használ, az más szint, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájt, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sí<c felé, s ez az a boszorkányság, amely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta, ö maga a magyar nyelv.” Szókincse neki is fejedelmi, akárcsak Jókainak, de azt is jól tudta, hogy a nyelv gazdagsága, eredetisége nemcsak szókincsében rejlik: ..sajnálattal vesszük észre, hogy csaknem minden figyelem, érdek, szenvedély, törekvés, kutatási szomj a szavak teste körül forog;ami azoknak, s így a nyelveknek is, szelleme volna, a szavakkal élés, igaz magyarosság a kifejezésekben, a helyes, az ékes syntaxis. aránylag mellőzöttnek, művelés nélkül hagyottnak mondható... Nem kisebbítem aszónyomozók érdemeit, de fájdalom ... míg egyes halvány gyökök elhangzott értelmének földerítésén izzadunk, nem szentelünk hasonló buzgalmat mindazon árnyalatok összegyűjtésére, melyeket az élőnyelv a szavakhoz kapcsol”. Ö nem sajnálta a gyűjtő buzgalmat! Azt, hogy beváltotta a szavát, így fejezi ki a Jóira ördögében: „Ura lett azonban szavának az ördög”. Na, de hát idézhetnénk garmadával egyéni leleményeit is! Maga alkotása az ugrálbó] az ugrándi: „Összedugott kézzel a falakon nézik / S nevetik Lajosnak ugrándi vitézit”. Arisztophanész- fordításábna az úrhatnám mintájára igét alkot a madár főnévből: „Madárhat- nám, röpdöshetném, nagyon . ..” Sokszor nehéz is külön választanunk: mi az, ami a költő alkotása, s mi az, ami a köznyelvé. Mart igaza van Schillernek: sokszor a nyelv maga költ (Die Sprache selbst dichtet), de Kosztolányinak is; Arany János maga a magyar nyelv — s ők ketten együtt költenek. Sokat füstölgött magában azon a nyelvészkedésen, amely mintha csak a magyar nemzet műveletlensé- gét, „barbárság”-át hangoztató bécsi köröket akarta volna igazolni sanda szókifejtéseivel. Válaszul összeállított egy szellemes jegyzéket a magyar nyelv „német” jövevényszavaiból. (Például: „Haj ném. Heu (,széna’). A fű, melyből a széna lesz, a mező haja, innen vitték át az ember-főre”.) Keserédes öniróniával írta szülőfalujáról, nyelvi gazdagsága forrásáról: „Disz- nairól hajdanonta, Konya fülű nyájról: De ma híres Nagy-Szolanla Az ,ő Alanyáról”. S igaza volt, csak abban tévedett, hogy nemcsak Sza- lonta, az egész ország, az egész magyarság büszke az ő Aranyára, nyelve aranyfedezetére: Arany János soha meg nem homályosaié aranyaira. Szilágyi Fcren«
