Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
1984. május 26., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK FOTOK, FILMEK A kenguruk földjéről érkezett A környezete júdáskodik az emberre. Szentivá- nyi Árpádnak már az ajtaja is, mert rigmussal árulkodik a gazda életmódjának egyik vonására: „Sértődés ne essék, dohányozni ne tessék I” Belül, az Arany János közi lakásban lexikonok, útikönyvek, fotókötetek hada béleli melegebbé a falakat. Hi-fi torony, kazetták, lemezek. Filimorsók, 8-asokká teke- nedő celluloid szalagokkal. Igen, a fiikn — a színes, a feikete-fehér, a dia, a mozgó — megihurkalita házigazdánk életéit... — Négy éve a kenguruk országából tért vissza. De miért vágott neki az útnak huszonnyolc éve Magyarországról? Eltűnődik, mielőtt válaszolna. Nem időnyerésből, inkább hogy pontosabban fogalmazzon. — Gyékényesen nevelkedtem, fönt a szőlőhegyen. Már a nagyapám is vasutas volt, az lettem én is. Háborús időben szolgáltam a Délvidéken, Dárdán rövi- debb, Eszéken hosszabb ideig. Végigjártam a létrát. Kocsifelíró, átmenesztő, közvetítő, vámügyi előadó, mérlegügyi előadó. Azután tiszti tanfolyam. Ezt Pesten végeztem, miután leérettségiztem. Akkor már Pécsen, a vasúitigazgatóságon dolgoztam. Volt jó állásom, jövőm, mégis elindultam 56-ban. Én gyerekkoromban útikönyveken nőttem fel, és mindig az volt bennem: utazni! De az ötvenes évek elején erre nem nyílhatott lehetőségem. Hát így vágtam neki a világnak. Ausztrália partjainál vetett horgonyt a hajója. Melbourn-be került munkanélkülinek. Aztán a General Motorsnál alkalmazták, először műhelymunkára, majd irodán: a műszaki rajzot már itthon elsajátította, az angolt ott. Huszonhárom év után betegséggel nyugdíjazták. Aikkor hazatért. — Utazni vágytam, aztán ahogy megérkeztem Ausztráliába, már fordultam volna vissza, haza. Furcsa dolog ez; van úgy, hogy a beteljesülés fáj... Igaz, beutaztam a fél világot, vonzott a Kelet. Tokió, Taivan, Hongkong, Thaiföld, s már innen hazulról: India, Nyu- gat-Németország. Most Erdélybe készülök. Egy újságcikk kéziratát olvassa fel; az ausztráliai magyar lap szerkesztőségébe küldte. Csupa öröm, hogy hazatért. Ahogy olvassa a vallomást, elcsuiklik a hangja. Itthon van. — Ügy van az odakint, hogy az ember leginkább a fajtáját keresi, noha az irodán együtt dolgoztam japánnal, olasszal, arabbal, mindenféle nemzet fiaival. Mégis, japán a japánnal, olasz az olasszal magyar a magyarral tart kapcsolatot. Lehet, hogy volt rá ellenkező példa, de én sohasem tapasztaltam Olyat, hogy egy angol meghívót volna egy magyart vagy olaszt víkendre. Én is magyar nqt vettem el, született egy lányunk is. A feleségem azonban másfajta életet, vállalkozóit akart élni, így elváltaik útjaink. Mesél a csodálatos tengerpartról, a nem védett kengururól — melyet irtanak, mert úgymond eleszi a juhok elől a füvet —, a védett koaila mackóról, az a 16 féle eukaliptusz közül csak egyel kedvel, ennek levelétől bódul él. ö viszont odakint a magyar ételt kívánta: vásárolta a Glóbus konzerveket, ezekből főzött. Szabiokász litván munkatársa is csak magyar cipőt vett. — Hogyan vált odakint jónevű amatőr fotóssá? — Ez is itthon kezdődött, mint minden. Apám vasutasként a környék fényképésze is volt. Nekem csinált egy kezdetleges síkfilmes gépet, ezen tanultam. Mel- boume-ben tagja lettem az autógyár fotóklubjának, kiállításokon vettünk részit, néha díjaztak is. Hetvenhatban B-kategóriát nyert, így lett A-kategóriás fotós. Amikor hazatelepült rátalált a somogyi fotóklubra; nem volt nehéz, odakint is járt neki a magyar Fotó című haviiiap. — Péter Jánossal jó emberi és fotós viszonyban vagyok, sokat dolgozunk együtt: én a diáimat vetítem az ő kiállításain. Szinte a világ minden táján falon voltak már a képei. Tavaly esernyős aktjával díjat nyert a megyei első fotópályázaton. A Siotour egyik versenyén is eredményes volt, s rendszeresen meghívják az aktkiállífásokra. Az idei aktmappa is tartalmaz Szentiványi-fotót. Mozgófilmje, a Modell Dombóváron, Kaposváron eredménnyel szerepelt fesztiválokon. Amikor tervekről kérdezem, újra a társait említi, akikkel néprajzi filmet készít elő. Készül a Piros balettcipő című filmje vágására is. Menni készülök. Könyvet vesz elő, megajándékoz. A borítóján ez áll: Szentiványi Árpád — 1001 vicc a javából. „Saját gyűjtés” — mondja, Ausztráliában adta ki, s nem csak ezt az egy könyvet. — De tudja, odakint, aki nem magyar, más viccen nevet, mint mi. Leskó László SÉTA A HALOTT HÁZAKNÁL Szerenád Szerenádot adnak a diákok búcsúzván tanáraiktól. Nálunk, a nagy ház tövében is meg-megátl estóiként egy-egy csapat. Bajos, hogy nem tudnak énékelnii. Ha íKodályHmódszerrel tanították volna őket tizenkét évig, akkor tudnának. De hát ezzel a módszerrel Jajpániban tanítják a gyerekeket meg Grönlandiban és még néhány helyen. Amit nálunk használnak, azt is így titulálják, pedig a jó öreg zenetudós néni foglalta alaptételéi közé, hogy heti avagy kétheti egy órában szükséges a nebulókat bevezetni a d'állaimok világába, és különösen jót tesz, h|a a folyamat egy-két évre még meg is szákad. Szóval minden metódusnak fittyet hányva nagy lelkesedéssel és még nagyabb falsakkal kor- nylikálnak a végzős gimnazisták, akik amúgy nagyon kedvesek, tgy csupán a legelvetemültebb gyerekgyűlölők morognák az es- ti-éjszalkai hangok miatt. A többség helyeslőén kandikál ki az ablakon, és nem keres zenei élvezetet az eseményben, helyette "n- kább e szép szokás kellemes oldalaira gondol, némi nosztalgiával. Két füibántó, de lélakmelegítő koncert közben jut eszembe egy régi harmadik. Formaruhás diiák- csapat tért be hazánk együk legjobb akusztikájú székesegyházába a turistáknak kijelölt látogatási időben. Nézelődtek, áhogy a? idegen forog általában. És amikor az idegenvezető befejezte mondókáját, tipegtek-topogtak egy darabig. Nem tudták mitévők legyenek, tanakodtak, végül egyezségre jutottak, s egyszerre vették levegőt. Egy pillanatig mindent elborított a semmi máshoz nem hasonlítható templomi csönd, tz’itán a néhány tucat lélegzetből kiszakadt egy csudás ember-orgona Ihangja .. Finn diákok voltak. Nem énekkar. Egy osztály, LahtibóL. Lent megint egy jókedvű kompánia gyülekezik. Gyertyát gyújt, készülődik. Várok. Még a finn gyerekek énekhangjainak emlékével, rosszat sejtve. És megszólalnak a szerenádozök. Népdalba kezdenek, kísérik magúkat gitárral, síppal-dobbaL-nádlhegedűvel. Nocsak! Ez nem hamis! Visszajött valami a honi becsületből. Éjifelre jár. Ballagok nyugodni. A két gyerek szerencsére nem riadt föl a szokatlan hangokra Az egyik már iskolás. Van is énekórája. Hetenfcint egy. Anyám, amikor szükségben voltunk, eladta a zongorát; kétéves léhettenj akkor... Pedig azt hiszem ének- tanárnak kellett volna mennem Nem úgy történt. De aznap éjjel álmodjam róla. Monstera deliciosa I. Hazája Mexikó és a kontyv.irág- félék közé sorozandó. Ezt egy könyviből tudom. Könny ezőpál- rnának is mondják, de legközönségesebben csak fi loden trónnak hívjuk. Eléggé unalmas szobanövény, minden lakásban van belőle kettő, és ha nagyra növekszik, kiutálják. Ha lába volna és szaladni tudna, legalább annyi kóbor filodentron mászkálna városszerte, ahány kivert macska és eb fcódorog utcáinkon. Unalmas? A minap találkoztam egy tiszteletet parancsoló képviselőjével. Hatalmas példány, vaskos kastélyfalák sarkában, nagy ablak mellett magasodik, csúcsa niégy-öt méterről, a mennyezet közeléből tanulmányozza a lenti világot.. Levelei tepedőnyiek. Más szobákban tucatnyi gyermeke nevelkedik, lassacskán unokák is érkeznek. Hercegi növény. Ahogy álltam és bámultam, nem köszönt Vissza. Leereszkedően, tekintetében csöppnyi lenézéssel megszemlélt, ém hosszasabban nem méltatott figyelmére. De engedte, hogy tüzetesen tanulmányozzam. És meglepett. A fönt karvastag, mit kar-, !n- kább lábszárvastag főágak alant a ládából kibújt kisujjnyi ágacska táplálja. A nostrum földközelben gyermek marad. Ekkor fedeztem csak föl, hogy leveleivel és léggyökereinek sűrűn lógó fonadékával szemérmesen igyekszik eltakarni mankóit; a gondozó áltál odatett tekintélyes tá- masztórud alkat. Micsoda óriás! És miilyen emberi ... Mint a fesztiválzenekar, az új hazai sztáregyüttes, a zene magasságaiban és a hamisan nyi- vólkoló ifjak „idelent”. M. d. II. Köninyezőpálma. Levei csücskén, ha jól ériza magát, apró vízcseppek jelennek meg. Banális hasonlat: örömkönnyek. És nem is találó. Mi csak nagy ritkán sírunk örömünkben, 6 mindig. Csak így tud örülni. Nemrég rátaláltam egy ilyen kivertkutya-növényre. Egy sötét pincében állt tavaly augusztus óta. Négy levele már fehérré fakult, elfonnyadt, az utolsó, az ötödik még világossárga volt. Nem hatott meg különösebben. Akkor még épp untam a sok fi- lodentront. Viszont becsületes, szép, nagy cserépben senyvedett, épp Olyanban, amilyenre szükségem lett volna. De miire elcipeltem a célállo- imásra, addigra megsajn álltam. Szégyellettem volna viszont az érzelgősséget, ezért cselekményeimet szigorúan tudományos alapokra helyezvén beszéltem magamnak, hogy azért öntözgetem. azért adik néki tápsót, azért forgatom óvatosan a fény felé, hogy megfigyeljem, miként lelhet egy felhőit növényi szervezetet életre kelteni. Azzal kezdte, hogy visszazöl- diült. Később levélnyele megduzzadt, néhány nap múlva hajtás- kezdemény jelent meg. És az egyik délután apró vizcseppeket vettem észre a maradiék levélen és a friss hajtás végén. Azóta mindennap örül. Könnyezik. Tulajdoniképpen mindegyik cselekedetemre válaszolt. Most már naponta szakítunk időt egymásra. Beszélgetünk. Vele még lehet. Séta a halott házaknál Csöndes sziget a mindenki kertje a halott házák mögött. Békén megfér itt egymás mellett a gaz és a nemes növény. Kétszeres erővel tourjánzik, mintha sejtené: utolsó tavasza ez. Nemrég még nénikék kandikáltak ki a kerítések mögül, tavasszal mindig besározták, lesi- mították és kékre, sárgára pin- gáitálk a vakolatot ledobó vályog- falakat. Most eső s'imítgatja, szél kerekítgefi a romokat. És megmaradt nekünk ez a nagy kert virágokkal, gyümölcsfákkal, formalevelekkel, újra kelő salátával, zellerrel, giz-gazokkal, csípős csalánnal... Itt sétálgatunk mostanában é>s találkozunk a dzsungelból előbukkanó társaikkal. Né ha beszélgetünk, de nem sokat, mert a halott házak csöndre Intenek. Többben ásóval, kis kosárral, nagy szatyorral, jönnek. Tulipán- és liliomlhagymát mentenék, csil- lagf ü rt-bokrocská t emelnek ki fiöMlaibdástuli, rózsábokor tőkéjét szabdalják, s viszik valahova. A kert kifogyhatatlannak tetszik. S adja ajándékait számolatlanul, felkínálkoZik, boldog örömmel fogad magába iáinkét ásóstul, mindenestül. Ha élmennénk valami mellett, indák tekerednek lábunkra, ágak simáinak hozzánk. Vigyél bennünket is, vigyél valahova, mielőtt ideérnek a lánctalpas munkagépek! Néha visszatér kóbor útjairól az egyik kutya is. ősi ösztönével őrZi ilyenkor néhány óráig megszokott udvarának maradékait. Itthagyták, ö pedig nem szabadulhat értelmetlenné változott kötelességének nyűgétől. A kerítések helye elmosódott már, csak a házőrző tudja,, merre voltak De nem lépi át a határt. Pontosan odáig védi a romokat, ameddig régen is őriznie kellett. A megfelelő vonaltól, mintha akadályba ütközne, visszafordul. És válogat is. Kit odaenged, kit el- zargat, az ő titka, hogy n^d melyik a rendes és melyik a meg- morogni való ember. Üj helyükön, távol a várostól, mind megeredtek a halott házak kertjének nekünk szánt adományai. Eső előtt kerültek oda, az segített. A gyerekek sétáink és ásózásaink óta sokszor kertészt játszanak. Örülök neki. Békességeséhb foglalkozást aligha tudnék találni. Luthár Péter
