Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
1984. május 26.. szombat Somogyi Néplap 3 ELISMERÉS EGY ÉLEI MUHKRláÉRT Bensőséges hangulatú állemányi ülésen barátai és fegyvertársai köszöntötték tegnap Zsák Ferenc munkásőr ezre- dest, a munkásőrség megyei parancsnokát, akinek nyugalomba vonulása alkalmából a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Szocialista Magyarországért Érdemrendet, a Munkásőrség Országos Parancsnoka pedig 27 évi áldozatos szolgálat elismeréseként a Munkásőr Emlékérmet adományozta. A Kaposvári Városi Pártbizottság nagytermében tartott ünnepség során mindkét kitüntetést Borbély Sándor vezérőrnagy, a munkásőrség országos parancsnoka adta át. Az eseményen jelen volt Klenovics Imre, a megyei pártbizottság első titkára, valamint Sugár Imre, a megyei tanács élnöke is. Az állományi ülésen ismertették az országos parancsnok parancsát. A munkásőrség új megyei parancsnokává Deák Ferenc munkásőr mérnök alezredest nevezték ki. Ezután Borbély Sándor, Klenovics Imre, dr. Böröcz István rendőr vezérőmogy, majd a munkásőrség parancsnoki állományának több képviselője méltatta Zsák Ferenc érdemeit, és köszöntötte új beosztásában Deák Ferencet. , 18 Búcsú és visszapillantás — Nem szívesen beszélek magamról. Talán nem is igen érdekli az olvasót. Az ilyen vallomásokban többnyire harcos elkötelezettségről, szilárd helytállásról esik szó, vagy arról, hogy milyen nehéz volt régen. A mondatok gyakran visszaköszönnek, megkopnak. Ennek az lehet az oka, hogy a munkásőrökről például rendszerint akkor esik szó, amikor kitüntetést kapnak, s nem mikor teszik a dolgu- kát. Az embereknek élőbb képük alakulhatna ki a testület tevékenységéről, ha egy riport például a gyakorlat végén sáros-fáradt munkásőrről szólna, arról, aki éjszakáját áldozta, s akinek másnap a munkahelyén is helyt kell állnia. Magamról mit is mondhatnék? Erdélyben, Hunyad megyében születtem. Gyerekként végigéltem a székelyek hányattatásait, a meneküléseket és a kitelepítéseket. Közben keménységet és becsületet tanultam. Csodálattal emlékezem nagyszüleim ösztönös pedagógiai érzékére. A történelem forgószelei, a szegénység űzték a családokat. 1941-ben — mi csak így mondtuk — hazajöttünk. Apám egy angyalföldi gyárban kapott munkát. Azután gyalog vándoroltunk Zalába, majd a felszabadulást követően Tolnába, ahol 16 évesen egy megrokkant malom molnára, mindenese lettem. Ma is fáj a derekam, ha a sötétedésig tartó zsákolásra gondolok. E tekervényes utat bejárva 1947-ben nem volt kétségem afelől, hogy a kommunista pártban a helyem. Tiszti iskolára küldtek, s 1950-ben politikai tiszt lettem. Húszéves voltam, s akkoriban senki sem tanakodott azon, hogy a fiatalok képesek-e vezetni. A tisztképzőben Devecse- ri Gábor volt az egyik parancsnokom, aki olyan világot villantott föl előttem, amelyről addig semmit sem tudtam. A tőle és Imre István festőművésztől kapott élmények máig is szép emlékeim. 1952-ben Marcaliba vezényeltek — ott nősültem meg —, majd alakulatom Kaposvárra jött. A sokat vitatott ötvenes évekről csak annyit: amit tettünk, még ha sok hibát követtünk is el, hittel tettük. Nem volt kitaposott ösvény, magunknak kellett megtalálnunk az utat. Vállalom ezt az időszakot is. 1957-ben a párt újjászervezésében vettem részt. Akkor kaptam megbízást: legyek az alakuló munkásőr ség kaposvári zászlóaljának parancsnoka. Meg kellett szervezni a munkásőrséget. 1957. március elsején Latinca Sándor özvegyétől vettem át az új egység zászlaját. Nyolc évig voltam a Latinca zászlóalj parancsnoka, Életem egyik legnehezebb, mégis legszebb időszaka volt ez. Sok volt még akkoráiban az éles akció, az éjszakák és a nappalok sokszor egybemosódtak. Aligha állhattam volna helyt feleségeim .megértő támogatása nélkül. Kezdetben furcsa volt, hogy a hozzám beosztott emberek nem katonák, nem is civilek. Hamar megszerettem azonban ezeket az áldozatkész férfiakat. Sokfélék voltak, de mindannyian tudták, hogy miért fogtag fegyvert. Nehezemre esett a búcsú, amikor 1965- ben a megyei parancsnoki teendőkkel bíztak meg. A testület célja azóta sem változott, a körülmények azonban igen. A fegyveres szolgálat mellett előtérbe került a nevelő munka. Különö- sen fontosnak tartom a munkásőrség összekovácsoló erejét ma amikor a közösségi kapcsolatok helyenként lazulnak. A mai, fiatal munkásőrök bizonyára helytálltak volna a kezdeti években is. Nem tagadom, hogy elfogult vagyok velük. Meggyőződésem, aki vállalja a munkásőr hivatást, az ma is példát ad elkötelezettségből, áldozatvállalásból és hazafi- ságból. A testületben három nemzedék él együtt, és ne gondolja senki, hogy csak a fiatalok tanulhatnak az idősebbektől. Vannak, akik úgy érzik: nem kellő a munkásőrök társadalmi megbecsülése. Vitatom ezt még akkor is, ha egyes munkahelyeken nem veszik elég komolyan a többlet erőfeszítést. A megbecsülést azonban mindenki maga szerezheti meg. Igaz ez azokra a sértődött, idősebb elvtársakra is, akik felpanaszolják, hogy a nyugdíjazást követően „leírják őket”. Most, hogy én is nyugdíjas leszek, nem várom, hogy hívjanak. Ha mondanivalóm lesz, vagy ha tenni, segíteni tudok, magam jelentkezem. A napokban egy ismerősöm megkérdezte: igaz, hogy nyugdíjba mész? Igaz, válaszoltam. Küldenek? — kérdezte. Értetlenül nézett rám, amikor megmondtam, hogy nem. Magam is érzem: csak addig szabad vállalni, amíg az ember képes maximumot nyújtani, s ameddig kinevelte az utánpótlást. Jó szívvel adom át a fegyvert. Elmondta: Zsók Ferenc Lejegyezte: Bíró Ferenc Színes úttörőavatások ' Honismereti vetélkedő Május utolsó vasárnapja nemzetközi gyermeknap. Nemcsak az apróságok készülnek erne lázas izgalommal, hanem azok a felnőttek is, akik a pogramokal szervezik. Az idei gyermeknap a béke, barátság és szolidaritás jegyében télik el. A gyerekek tavasszal már bebizonyították, hogy Se is tehetnek valamit az ügyért: használt játékaikat gyűjtötték össze,, s ezeket elküldték nicairagiuaá kis társaiknak. Most minden iskolában lesz szolidaritási bazár, ahol a tanulók által készített tárgyaikat árulják. Az összegyűlt pénz szintén a latin- amerikai ország segélyezését szolgálja. Nagy, látványos megyei rendezvény nem lesz az idén, az úttörőcsapatok mindenütt maguk szervezik meg a programokat. Az a cél, hogy ne csak egy nap legyen a gyerekeké, hanem egész hetet kapjanak az ünneplésre, játékra, vidámságra. Szeretnék bevonni a szervezésbe a szülőket és a társadalmi segítőiket, s a gyermekihét záróeseménye a kisdobos- és úttörőavatás lesz. Több iskolában erre az időre esik a névadó hete is. Néhány példa a megye- székhely iskoláiból, mit is terveznek a gyermekhétre? A Tóth Lajos Általános Iskolában lesz közlekedési verseny, politikai fórum, szülők és gyerekek sportvetélkedője, csapatparlament, Tóth Lajos-est és majális. A Zrínyi általános iskolában honismereti kiállítás és vetélkedő, nyílt tanítási órák, kamarakórusök városi találkozója és madarak, fák napja. Május 27-én, vasárnap a város minden apróságát szívesen látják a szolgálitató- ház előtti, parkolóban az aszfaltrajzversenyen, majd délután Gyermektükör címmel a képző- és iparművészeti pályázat megnyitója lesz az ifjúsági házban. A gyermeknap alkalmából kitüntetéseket is osztanak: a megyei úttörőelnökség öt csapatnak ad dicsérő oklevelet1, két csapat kiváló úttörőmunkáért kitüntetést kap, a karádi általános iskolát a KISZ KB vörös selyemzászló csillagával, a lá- bodi általános iskolát a KISZ KB vörös selyemzászló szalagjával jutalmazzák. Szigeti Katalin mechanikai műszerész FIATALOK MUNKAHELYE Meghatározó a légkör Azt hallani a fiatalabb nemzedékről, hogy kevésbé lelkesek, szakmai felkészültségük elmarad elődeikétől, nincs kitartásuk, hiányzik belőlük a küzdőszellem. Beszélgetőpartnereim cáfolják ezeket az általánosító megjegyzéseket. Szigeti Katalin mechanikai műszerész hét éve dolgozik a Finommechanikai Vállalatnál. Nehezen kezdődik a beszélgetés. — Már többen megkérdezték, hogy hol dolgozom, mert olyan halkan beszélek. Szerencsére itt nem kell túlkiábálni a gépeket. Nekem az is fontos, hogy milyen környezetben dolgozom. Nincs összehasonlítási alapom más vállalatokkal, nekem ugyanis ez az első munkahelyem: de az fontos, hogy itt nagyon jól érzem magam. Lány létemre választottam a műszerész szákmát, édesapámtól ragadt rám a szakmai szeretet«. Tanulónak 14 évesen kerültem ide. Azóta régen túl vagyok a szakmunkásvizsgán, és ebben az évben érettségizni fogok. Szeretném a technikusi m'nősí- tést is megszerezni. Nem akarok ezután sem mást csinálni, de azt gondolom, hogy alaposabb és bővebb ismeretekkel jobban el tudom végezni a rám bízott feladatokat. Huszonegy éves vagyok, a szüleimmel lakom, a fizetésem 4000 forint: ez több mint hasonló korú ismerőseimé. Szigeti Katalin az idén megkapta a Szakma Ifjú Mestere címet. Mórocz Lajos, találkozásunkkor nem titkolt büsz- keséggel mesélte, kislánya született. — Ez a második lány. Titkon fiút vártam. A kollégái sorra gratuláltak, vele örülnek. Még csak 25 éves, de tíz éve doLgozik már ebben a gyárban, mindenki ismeri. Amikor befejezte az általános iskolát, apja —. aki egyetlen munkahelyen, a vasúton dolgozott nyugdíjas koráig — azt mondta: szép az esztergályos szakma, annak adlak. Így lett esztangályos, és egy cseppet sem bánija. — El sem tudom képzelni, hogy másít is csinálhatnék. Nemcsak a szakmám köt ehhez a vállalathoz, hanem az is, hogy itt ismertem meg a feleségem, aki marós a vállalatnál, és már a második gyerek megszületése előtt azt latolgatta, mikor ltud visszajönni dolgozni: nem akar lemaradni a többiektől, meg aztán hiányzunk is néki. Nem mondom, hogy nincsenek a gyárban problémák, de nagyon sok a fiatal és jó a kapcsolatunk a vezetőséggel : mindenre találunk megoldást. Mórocz Lajos nemcsak szereti, hanem érti is a szakmáját. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt három évben kétszer kapta meg a Szakma Ifjú Mestere címet. Nagy Zsóka (Folytatjuk.) Mórocz Lajos esztergályos
