Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
Lehetőségek, vágyak - párhuzamban Kovács Gábor tizenhárom éves, hetedik osztályos tabi tanuló. Pápes László negyvennyolc éves lullai lakos, a tabi termelőszövetkezet in- szeminátora. Idősb Kopeczki János nyolcvanegy éves, a tabi tsz nyugdíjasa. Paraszti generációk képviselői. Generációké, amelyek különböző módon indultak, s merőben eltérő lehetőségek és körülmények szabtak határt sorsuk alakulásának. Beszélj a vágyaidról, és megmondom ki vagy! Mellette megjelenik a kor is, amely szárnyat ad vagy gúzsba köti álmaidat. .. Még sok mindent nem tud, nem ért, de már tiszta, kék tekintettel, nagy érdeklődéssel figyeli a világot. Őszinte gyermeki kíváncsisággal mozaikokat keres, hogy felismerje az összefüggéseket. — Tavaly is az idén is dolgozatot írtál és nyertél a tabi szövetkezét pályázatán. Miért érdekel diákként is a mező- gazdaság? ■ Elpirul, zavarban van, a szavak nehezen állnak mondatokká. — A nagyszüleim Bábony- ban laknak, sok mindent hallottam tőlük, meg az alföldi rokonoktól is. S egészen más, amit ma lát az ember... Aztán elgondolkodtatott, hogy régebben olyanokat hallottam: baj lesz, kiürül a falu, most meg — ezt meg is írtam — azt mesélte egy ismerős néni, semmi pénzért nem- menne el a mezőgazdaságból. Meg is értem. — Miért? — Hát, mert modern eszközök vannak, nem olyan nehéz a munka, mint régen. Ez a névtelen levél elég gyakran a kezembe kerül. Persze, én tehetek róla: olyan helyen van a fiókomban, hogy vagy szemembe ötlik minduntalan, vagy az uj- jaim botlanak bele, miközben az irományok között turkálok. Ilyenkor újra átfutom, s töröm rajta a fejem, mit kezdjek vele. Mivel névtelen, nem tudok válaszolni rá, pedig legszívesebben ezt tenném. A végen ott áll ugyan az X meg az Y. de hát ez a két betű aligha tekinthető bárki monogramjának. Pedig izgatnak a dülöngélő betűkkel írt mondatokból és a sorok közül ki- scjlő gondolatok. A szerző — ezt biztosra veszem — valamelyik somogyi termelőszövetkezetnek az elnöke lehetett még egy-két évtizeddel ezelőtt. Személyesen ismerte azt a szövetkezeti vezetőt, akiről egy. korábbi írásom szólt, s aki ma már nincs az élők sorában. „Én ismertem öt, sorstársam, sőt barátom volt” —■ írja, és sorolja az említett elnök érdemeit: „Szebb életet akart, és hitt is abban, amit tett; ö már akkor ötven forintot osztott egy-egy munkaegységre, amikor mások csak huszat-hu- szonötöt.” Vagy még annyit sem — s ezt már én teszem hozzá az egyébként igaz meg- •• kp'fáshoz, Hsdd f az idézetet a levélnek még néhány sorával. „Hány jobb sorsra érdemes termelőszövetkezeti vezető hullott el, mennyi szenved a hőskorban szerzett gyógyíthatatlan betegségben! Ki gondol rájuk? Pedig amit a régi elnökök, mezőgazdászok, párttitkárok tettek, az ma már történelem .. Hát ezek azok a kijelentések. kérdések — és még jó- néhány megállapítása a levélnek —, melyek nem hagynak békén. Meg aztán, Tabon is itt van a tsz-klub. Nemcsak a felnőtteknek, nekünk is jó szórakozási lehetőség. Van színes tévé, vannak társasjátékok. — Te mi szeretnél lenni? — A legnagyobb vágyam a gépkocsivezetés. Édesapám is az. De anyukám azt szeretné, hogy agronómus legyek vagy valmi ilyesmi. Még nem tudom, csak azt, hogy le akarok érettségizni. Aztán majd meglátom. Rajtam áll, hogyan döntök. Kovács Gábor a most kapott ezerkétszáz forintos pályadíjat takarékba tette. A tavalyi ezerötszáz forintból Valamit megtartott, a többit felajánlotta az osztálynak, közös kirándulásra mentek. — Szeretek utazni, sokfelé jártam már az országban; voltam Romániában. Az idén nyáron- lehet, hogy a tengerpartra megyünk ... — Nem sok felé fordultunk még meg — mondja Pápes László, aki 1936-ban született. — Eddig az élet azzal Arról a szövetkezeti elnökről, akiről néhány hónapja ji-tam, tudni kell, hogy — a levélíró állításával ellentétben — nem a megaláztatás, az éretlenség, a régebbi os- talan meghurcoltatás vitte sírba. Környezete — faluja népe, sőt a közeli községek lakosságának jelentős része is — tisztelte és megbecsülte azt az embert, s úgy tudom, elégedett volt azzal a tekintéllyel, melyet szövetkezetében elnökként, majd az egyesült gazdaságban nem első számú gazdasági vezetőként, de felelősséggel járó beosztásában a mindenkori munkájával szerzett. Szerettem volna,bővebben írni róla nem sokkal halála előtt, de nem állt kötélnek — ezt is megemlítettem a szóban forgó cikkben. S most a levélíró azt liérdezi: miért csodálkozom azon, hogy nem nyilatkozott, hiszen majdnem negyedszázada „meghurcolták, a vádlottak padjára ültették”, vajon mi mondanivalója lett volna ezek után? Nos, hogy az egykori elnök miért nem nyilatkozott, ahhoz egyáltalán nem ez szolgáltatott okot, hanem egy csaknem harminc évvel ezelőtti eset... Az ötvenes évek elején történt, hogy egy újságíró meglátogatta elnökünket, s kérte, mutassa meg neki a mai gazdaságok „léptékével” mérve mini szövetkezetnek számító üzemet. Megnéztek mindent, s végül leültek amolyan összegező beszélgetésre az elnök lakásán. Előkerült a bor is, és az elnök a vendéglátó gazdára jellemző szívélyességgel kínálta saját termésű bórát az újságírónak, amit az el is fogadott: S a megjelent cikkben az állt. hogy az elnök a közösség kontójára igyekezett az újságírót borral „meggyőzni” arról, hogy a szövetkezetről csupa jót írjon ... Előkerestem akkori újságokat, s meggyőződtem róla, tényleg ez olvasható a riportban. S hiába volt köztünk akkor már nehány évtizedes ismeretség, igazán jó kapcsolat, hajthatelt el, hogy mindent megteremtsünk. A tizenegy évvel ezelőtt épült lullai családi ház modern, minden kényelemmel berendezve. A gazdasági épületben három bika áll; tavaly hatot adott le, s évente 'huszonegy-huszonkét hízót értékesít. ■ — Elment a bika, elment a disznó, jött a pénz. Mindent a két kezünk munkájával teremtettünk meg. Nem egy műszakban kellett ezért dolgozni. Volt egy anyakocám, egymaga „megtermelte” az igali villát. A ház előtt Trabant áll, az udvaron motor. Az a fiáé. Az egyik Bogláron a szakiskolában tanul, a másik kereskedőnek készül, de újabban számítástechnikai szakkörre jár. Érdekli. — Mondtam'nekik mindig: tanuljatok, ne legyetek úgy, mint én. Nekem nem sikerült, de nem voltam boldogtalan, mert szeretem a földet, a jószágot, és persze a lovakat. ■ Elneveti magát. — Lehet, hogy furcsa, de az a vágyam, ha egyszer nyugdíjba megyek, veszek magamnak egy lovat. Most már tulajdonképpen mindent megteremtettünk Mondtam is a feleségemnek — ő is a téeszben dolgozik — lassan vissza kéne fogni' ezt a sok műszakot, aztán kicsit menni, utazni. Megtehetjük. Tabon az Arany János utca legszélső házában idősb Kopeczki János szabadkozik. — Szerény ez a kis hajlék, de erre már nem érdemes költeni. Mindegyik gyereknek megvan a szép, modern otthona, nekik már úgysem kell ez. Mi meg ketten a mamával eidédelgetjük itt egymást. Szikár, ma is jó kiállású ember. Mindenre figyelő, minden után érdeklődő. A szövetkezet elnöke azt mondta, „János bácsi minden hópapban megjelenik személyesen; elszámoltat, hogy mi újság a gazdaságban, s mindig van véleménye, amire oda kell figyelni.” — Szerettem volna tanulni. De ki gondolhatott akkor arra? Apám odalett az első világháborúba’, heten voltunk testvérek, győzködtünk az öregekkel a földdel. Nemhogy szóban, még gondolatban sem merte az ember akkor megfogalmazni: jó lenne iskolába^ járni, többet tudni a világról! Elgondolom sokszor, micsoda erőt kellett kifejteni ahhoz, hogy az a kis búza, a zsákba kerüljön. Most meg? Szinte emberi kéz érintése nélkül jut oda. — Gondolta volna ezt valamikor? Kézlegyintése mindent elmond. — Meg kell érteni, hogy nem volt könnyű a tsz-ala- kulás. Az a parasztember, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy is mondhatott volna le könnyen a földről. De azt hiszem, még azok sem hitték, hogy ez lesz belőle, akik akkor lelkesen agitáltak a belépés mellett. Nem tudom, akad-e még valaki, aki ugyanott dolgozik, ahol fölcseperedett. Az üzemvezető ahányszor kimegy az irodából, mindig látja egykori cselédházukat. Igaz, hogy nádtető helyett cserepes. és ma már üresen áll. Le lehet lépni a távolságot onnan az irodáig, ő azonban „történelmi változásokban” mér. — Amikor szétnézek odalent, mindig vetek egy pillantást arrafelé ... Itt gyere- keskedtem, itt betvárkodtam, itt születtek a testvéreim. Édesanyám nyolcvankét éves, vele is gyakran fölemlegetjük a régi időket. — Nem lehet elfelejteni a múltat, ugye? — Persze, hogy nem. Ha valaki azt mondja akkor nekem, amikor még ott éltem — Barka József odamutat a cselédházra —, hogy egyszer itt gyár lesz, amelyik orvosi berendezéseket szállít kü1- földre, s annak én leszek a vezetője, egész bizonyos, hogy kinevetem. Egyébként jómagam is cselédséggel kezdtem 1944-ben. Lovászgyerekként. Olyan tökmag voltam, hogy nem tudtam föltenni a nyerget a lóra. Nagy volt a család, csak az édesapám keresett, a bátyám a frontom volt, így aztán kellett a pénz. Amikor hívtak, még kanászkod- tam is. A felszabadulás után néhány héttel kovácsinasnak állt a tapsonyi Borssanies Lajoshoz. — Hát az krucifixes ember volt... Minden héten felpofozott. összeszoritottam a fogamat, s azt mondtam magamban. hogy akkor sem hagyom abba! Fél évvel előbb szabadultam ... Hat évig a fővárosban dolgozott, aztán 1954-ben hazament Tapsonvba, s véglegesen odakötötte az életét a gépállomáshoz. Traktorossegédként kezdte, természetesen körmösöe. AztaA fei« ói — Merre járt az országban? Megbékélt lemondással mosolyog. — A kapun kívül nem sok felé voltam. Pedig sok szép látnivaló van a mi hazánké ban! Csak a futballcsapattal utazom; a múlt vasárnap Kapolyon voltam velük. Szenvedélyes drukker vagyok. — Féltem is, nehogy megfázzon, valami baja legyen —■ szól közbe csendesen Ilonka néni. — Aztán meg arra gondolok: csak menjen, mert ez az jelenti, még jól bírja magát. — Pedig hát, de jó lett volna sok mindent látni, aminek létezéséről most már csak a tévéből, a rádióból, az újságokból tudok! Ez a rendszer egy kicsit későn jött nekem. Paraszti generációk. Lehetőségeik, álmaik párhuzamba állítva a korról vallanak. Vörös Márta áll... fokra előrelépett a szerelői, a különféle vezetői pályán. Ötvenkettőtől tagja volt a pártnak, ötvenötben elküldték háromhónapos pártiskolára. — Utána én lettem a DISZ- titkár. Odakint a fák egy részét mée pii teteit'.. lók, a többit persze a későbbi nemzedék. Még az ellen- forradalom után is ezt a tisztet töltöttem be, majd Mer- gancz Sándor követett, a váltótársam. A politikai munkát mindig szerettem; csaknem két évtizede tagja vagyok a pártvezetőségnek, huszonhat évig voltam munkásőr. A cégtábla sokszor változott. A gépállomásból gépszerelő, Mezőgép-telep lett/ 1975 óta pedig a Medicor üzeme. Barka József 1977 óta üzemvezető. — 1962-ben elhatáoztam, hogy tanulni fogok. Elvégeztem az általánost, a technikumot, az esti egyetemet, a szakosítót, megszereztem a főiskolai végzettséget. Ez az elszánásom ugyanolyan fontos volt, mint amikor elszegődtem kovácsinasnak. Körbejártuk az üzemet, megnéztük az exportra készülő röntgenberendezéseket. Nagyot szívtunk a tiszta levegőből, amikor kiléptünk az egyik üzemrészből. Barka József megmutatta merre voltak egykor a cselédkertek, majd mosolyogva megjegyezte: — Ebben az üzemben még az „örökségem” is benne van ... Azon a két hold földön ál! az üzemépület, amelyet az édesapám kapott földosztáskor. Persze nemcsak ez köt ide, hanem egész élet- utain. Sohasem lehet kitörölni belőle a gépállomási múltat. Sokszor voltunk elsők a tsz-szervezéstől a munkásőrség megalapításáig. Ugye nem szerenyteienség, ha büszke vagyok rá? Lajos Cica» TÖRTENELEMCS1NALOK A cselédház ma Is tatlan maradt, és én — egyebek melett — ezt a hajtha- tatlanságot is tiszteltem benne ... Ügy igaz, ahogy azt a levélíró kijelenti: amit a régi szövetkezeti vezetők negyedszázada vagy azt megelőzően csináltak, ma már történelem. Abban viszont nincs igaza, hogy ezekre az emberekre — egykori elnökökre, mezőgazdászokra, párttitkárokra — napjainkban már senki sem gondol. Ezt annak ellenére mondom, hogy néha magam is berzenkedem, amikor itt-ott látom, hogy a zárszámadó közgyűlésről és más ünnepi összejövetelekről hiányzik a nyugdíjba vonult vezető, s ilyenkor érdeklődöm, él-e még, s ha igen. egyáltalán meghívták-e az illetőt. Van, ahol akkor se megy, ha hívják, máshol viszont hetente, havonta megfordul az irodában, a majorban, és látogatásait mindig szívesen veszik. Tehát: gondolunk rájuk, csak az a kérdés, hogy elégszer-e és hogy ennyi elegendő-e. Történeiemcsinálók . . . Emlékszem, a hatvanas évek elején még több mint kétszáz termelőszövetkezet gazdálkodott Somogybán. Voltak köztük kiválóak és voltak bukdácsolók. A vezetők legtöbbje emelt fejjel vált meg ^ később a tisztségétől, másokat a korábban megelőlegezett bizalomra érdemtelennek tartott a tagság. De sokan is voltak, akik ..szebb életet akartak és hittek is abban, amit tettek”. Ez a meggyőződésük olyan erős volt, hogy képesek voltak a gazdák százait magukkal ragadni, megnyerni a közös ügynek! S hogy ez így volt, erre nem a névtelen levélíró hívta föl a figyelmemet. Aki anak idején a megyét járta, s beszélgetett ezekkel a magukat naponta holtfáradtra hajszoló emberekkel, tapasztalatból ismerheti e történelemcsináiásnak egy-egy fejezetét... Megérdemlik, hogy tisztelettel adózzunk nelük. Herncsz Ferenc i Volt egyszer egy gépállomás Tapsonyban. Ma már csak a hírét emlegetik, hol a nyugdíjasok, amikor találkozóra hívják őket, Hol az az egykori néhány traktoros, aki még ott dolgozik a Medicor üzemében, természetesen más beosztásban. Az alapozás szilárd volt. az egykori gépállomás politikai pályára nevelő erejét így minden túlzás nélkül dicsérhetik még évtizedek múlva is. Két fiatalember hosszú ideig egymás váltótársaként dolgozott. Még az ifjúsági vezetői poszton is egymásnak adták a stafétabotot. Barka József ma is ott van a „régi” helyen, társa azonban messze került. Mergancz Sándorra • akkor figyeltek föl, amikor kitűnően vezette a KlSZ-szerve- zetet, fölvették a pártba. Alapító tag volt a munkásőrségben. Nemsokára bekerült a járási KISZ-bizottságra, ő volt a titkár 1958-tól 1964ig. Tizennyolcadik éve az Állami Termékgazdálkodási Igazgatóság Közraktározási Központja mesztegnyői telepének vezetője. — Szívesen emlékszem vissza a gépállomásra. Műidig volt feladat bőven. Hogy mást ne mondjak, az ellen- forradalom idején a megijedt traktorosok szanaszét - hagyták a gépeket. Néhányan. fiatalok azt a megbízást kaptuk, hogy egy Sz—lüO-as lánctalpas traktorral húzas- suk be a boronákat, erőgépeket a gépállomásra. Még három Hofherrt is utánaakasztottunk az új lánctalpasnak... Nem lehet elfelejteni ezt! Sokat adott a gépállomás a fiataloknak. Ott tanultunk meg politizálni is. Mergancz Sáiiüor tehát elment, Barka József, a váltótársa azonban maradt. Hét éve a Medicor tapsonyi üzennének vezetője.
