Somogyi Néplap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-03 / 53. szám

Mindnyájan több olyan földrajzi nevet ismerünk, amelyikben a sár szó vagy előtagként, vagy utótagként, vagy pedig továbbképzett formájában előfordul. Pél­dául város- és falunevekben: Soroksár, Abasár, Sárvár, Sár szent mihály, Sárhida, il­letőleg Sárospatak, Sárosd; tájegység megnevezésekben: Sárköz, Nagy- és Kis-Sárrét, továbbá itt említhetjük meg a régi Magyarország északi részén elterülő, ma Szlová­kiához tartozó Sáros várme­gyét (a székhelye Eperjes volt); végül pedig folyónév is alakult említett szavunk­kal: a Sárvíz. Vajon mit jelent ezekben a sár szó? Azt, amit ma leg­jobban ismerünk, és amit ér­telmező szótárunk így ír kö­rül: víztől lággyá, híggá, ra­gadóssá vált, főleg esőtől fel- iztatott föld, talaj? Erre a kérdésre határozott nemmel válaszolhatunk. Valójában több típust kell elkülönítenünk. Az elsőben — ezeknek a száma a leg­nagyobb — az ótörök szár­mazású sár szónak az erede­ti jelentése maradt fenn: mocsár, vizenyős terület. So­roksár nevének a kialakulá­sáról például ezt írja a Földrajzi nevek etimológiai szótára: „A ’szöglet’ jelenté­sű sark sarok és a ’mocsár’ jelentésű sár összetétele. Ere­detileg a Csepelszigetet kelet felől határoló Dunaág mellé­kén levő mocsárra vagy a felső hajtás mentén húzódó és keletre is kinyúló mocsár- területre vonatkozhatott, amelyet délkeletről a Gyáli- patak is táplálhatott. A mo­csárnak a Dunára hajló szög­letében, sarkában település keletkezett, s fekvése alap­ján a Soroksár nevet kapta.” A ’mocsár’ jelentésű sár szó található még a felsoroltak közül a következő nevekben: Sárvár, Sárospatak, Sárosd, Nagy- és Kis-Sárrét, Sáros (volt vármegyenév). Ehhez közel áll a szónak mozgás­ban levő vagy folyás mocsár, mocsaras folyó’ értelme, amely a részben csatornázott mezőföldi vízfolyás, a Sárvíz nevében van meg. A Sárvíz mellékére utal továbbá a Sárköz és Sárszentmihály neve, valamint még jó né­hány fel nem sorolt falunév. Más típust képvisel Abasár és Sárhida helynevünk. Ezekben ugyanis a ’sárga, szőke’ jelentésű sár személy­név alakult helynévvé, pon­tosabban a helynév részévé. A Zala megyei Sárhida ne­ve tehát — a Földrajzi ne­vek etimológiai szótára sze­rint — valószínűleg egy Sár nevű személy birtokán épült Válioka-hidra utaL Dr. Szathmárr István J Pécsi Gabriella Tört énelem Valami láthatatlan kertben . íólzeng egy baljós orgonabökor majd-minden éjszaka. A lakótelep süketen villog, pedig mindenki hallja az orgonazengcst. Kiömölnék az autóbuszokból, meg vacsoráznak, meghallgatják az orgonát, aztán a gyerekeket . lekapcsolják. A tv hallgat az orgonáról. A reggeli újságok is. Senki sem kérdezi, miért üvölt az orgona. A lakótelep lakást cserél. Az új lakók értenek orgonául. Milan Kendo Á tudaflan Nagyon korán megtanítot­ták olvasni Amikor más kis­fiák még a képeskönyveket nézegetik — ö már hosszú, igen hosszú meséket olvasott Amikor más gyerekek a me­sékre tértek át — ő már ka­landregényeket habzsolt. Az egyetlen tanuló volt az osztályban, aki elolvasta a klasszikusok valamennyi, otthoni olvasásra ajánlott művét. Azután elsajátította a Mor- se-ábécét, a gyorsírást, és kívülről megtanulta a New­ton-féle binomot. Még a leg­érthetetlenebb kézírást is ki- silabizálta a recepteken, amelyeket a patikába hoztak, ahol gyógyszerészként dolgo­zott. Megtanulta a hieroglifák, az ékírás és a hibás távirat­szövegek megfejtését. A tér­képek és a műszaki doku­mentációk olvasása ártatlan szórakozás volt számára. Csak egy dolgot nem ért fel sohasem ésszel: saját fő­nökei gondolatainak olvasá­sát. És ezért, bármennyire olvasott volt is, munkahe­lyén hatökörnek tartották. Fordította: Gellert György Kass János plasztikája (A Vigadó Galériában rendezett kiállításról.) Egymásnak földijei vagyunk... Grigorij Csuhraj a békéről és háborúról 'T~sLí-F-Fj TÉLEN (Vörös Ferenc tusrajza) G. Nagy ttión Vita Nuova F öl ébredt. A feje mel­lett úgy sorakoztak az üres sörös üvegek, mint egy kivégzőosztag. Ci­garetta után matatott; ide­gesen rágyújtott. — A fene egye meg! Hát mit akarok én? Hunyorgó szemmel nézte a házi küklopszot. A televí­ziót nevezte így. Odaképzel­te az általa legbárgyúbbnak tartott játékmestert, aki ud­variasan, nyájasan kérdez. — Kicsoda ön? — Mit akar egyáltalán? — Miből él? — Szereti önmagát? — Sajnos veszített. A szpíker torzított arccal gyereksírást utánzott. — Tűnj el a fenébe te szemét! — ordított magábo1 kikelve. „Pénzt kell szereznem. Nincs több idő.” Napok óta azon gondolkodott, kit ke­ressen föl. Számba vette ro­konait, ismerőseit, de mind reménytelennek tűntek. Mi­óta elváltak a szülei, az apjával szinte nem is ta1 át­kozott. Csak az utóbbi idő­ben újította fel vele a kap­csolatot. Ha összefutottak az utcán, megállította. Mégis­csak az apja, ha ő erről hosszú ideig meg is feled­kezett. A beszélgetés több­nyire úgy végződött, hogy az öreg meghívta sörözni. Mindketten érezték annak a hiányát, ami régen meg­bomlott közöttük. A fiú az apját hibáztatta. „Egy gye­rek soha nem vétkes. Ki­szolgáltatott és tiszta.” De a régi dolgokról már nem be­szélgettek. „Ha apámtól kér­nék, még azt hinné, ezért volt e nagy közeledés. Pe­dig leróhatna ezzel is vala­mit. Biztos adna.” Hamar elvetette ezt a le­hetőséget. „Legalább az ap­jával szemben legyen tartá­sa az embernek.” Ha a’ édesanyjától kér, kiderül, hogy mennyire nyomorul' Ezt pedig erősen titkolta. Régebben nem törődött vele, ha saját sorsa miatt fájdal­mat okozott; egy ideje azon­ban szépítgette a dolgokat. Nem volt már ereje ahhoz, hogy nézze, miként bánkó­dik kilátástalannak látszó helyzetén. A többi rokon számításba se jöhetett. Nem értették, hogy lehet valaki ennyire hülye. Ha pedig így akarta, akkor vállalja a kö­vetkezményeit. Barátai ugyanabban a bárkában eveztek. — Na, még ezt a kis ap­rót is elittam — mondta, miközben a maradék sört összeöntötte. — Mégis jobb inni mint enni, ha semmije sincs az embernek. K I irtelen eszébe jutott egyik régi cimborá­ja. Valamikor együtt dolgoztak Angyalföldön. „Angyalföld!, Micsoda teli­találat. Olyan sötét volt, mint a pokol. Egy-egy mű­szak után mocskosabb let­tem az ördögnél.” — De hát az élet kellett — mondta magának gúnyo­san. Sokat vitatkoztak akkor a Frangepán utcai munkás- szállón. A társa pénzpárti volt. „A pénz, a pénz! — ezt hajtogatta mindig. Mun­kával sok pénzt nem szerez­hetsz. Meglátod, egyszer ki­lépek ebből az egészből. Ez csak átmeneti állapot. Üzle­telni kell, apám, a többi le van szarva! — Én is mond­tam a magamét, de arra folyvást legyintett. „Elérte, amit akart. Nemrég kocs­mát nyitott. Biztos sok pén­ze van: adni fog.” Egész úton reményteljesen sietett, de bizonytalanul, zavartan lépett be a vendéglőbe. A főnök bent volt. Ott állt a pult mögött, és téliszalámit falatozott. — Mi járatban? Mizújság, művész úr? — kérdezte. A művész urat cinikusan hangsúlyozta; ez volt a ked­venc szavajárása. Először kávét rendelt — nem akart ajtóstól vetődni a házba —, s rögtön kifizette. Próbaté­telnek jól is jött, de a kocs- máros egyből bemarkolta a pénzt. Nem halogatta tovább az ügyet. — Tudod, pénzre lenne szükségem. Megszorultam. — Mennyi kellene? — Kétezer forint. — Mennél valahová? — Nem, nem. — Hát, akkor meg minek? — Gyerekem született. Olyan váratlanul bökte ki. hogy maga is meglepődött. — No, komám?! — vágta rá a kocsmáros lesújtón, mintha a gyermekáldás len­ne a világ legszörnyűbb tra­gédiája. — Sajnos nem tudok ad­ni, épp most buktam bele egy üzletbe Elvörösödött, verejtéke­zett, remegett a lába. He­begve elköszönt, és kiá- molygott az ajtón. Károm­kodott, gyalázkodott, ami­ért ilyen helyzetbe hozta magát. Sírás szorongatta. Otthon az ajtóra tűzve cé­dula várta: „MENJEN AZONNAL, A SZÜLÉS MEGKEZDŐ­DÖTT!” Lihegve állt meg a szülő­szoba előtt. Hallotta, amint odabent jönnek-mennek. Az ablak résnyire nyitva volt. Merengéséből a felesége hosszú sikolya térítette visz- sza. cgdöbbent. Ez a sí koly nem a fájda lom, nem a kín hang­ja volt. Lágynak, forrónak, felszabadító erejűnek vélte. Az ágyban a legnagyobb gyönyörűség csúcsain hal­lotta sokszor. Üjra és újra fölszakadt ez a teremtés előtti hang. Ügy érezte, mintha e pillanatban szeret­kezne a feleségével. Min­dent megértett. Mint aki nagy bűnbánat közepette gyöngyöt érez a szíve helyén, szelíden, le­rogyva sírni kezdett. M' Grigorij Csuhraj, az is­mert Lenin-díjas szovjet filmrendező alkotóművésze­iének egyik sajátossága az, hogy a minden embert ér­zékenyen érintő kérdéseket a személyes sors tükrében, nagy meggyőző erővel ábrá­zolja. Emlékezetes filmje, a Ballada a katonáról művé­szi válasz is: az ifjúkort megrabló háború elítélése. Ismeretes az a filmje is, amelyben nyugati főváro­sokban kérdezte meg az ut­ca emberét, mit jelentett számára a második világhá­ború. A Magyar Televízió is bemutatta ezt a dokumen­tumfilmet Emlékezet címen. Az APN munkatársának, Nonna Zvjaginának adott interjújából közlünk részle­teket. — Grigorij Naumovics, az Ön Emlékezet című filmjé­ben hallhattuk, hogy nyuga­ton az emberek szemléleté­ben szinte csak epizódszerű eseményként él a második világháború. Nálunk a Szov­jetunióban és a szocialista világban ugyanakkor nem­zedékek nőnek fel annak tudatában, hogy a világon a legszörnyűbb dolog a hábo­rú. Mit gondol, miből adó­dik ez a nagy kü­lönbség ? — Az emberek­nek általában rö­vid az emlékeze­tük. De azt még. sem gondoltam, hogy ilyen na­gyon rövid. A stábbal Párizs és London utcá­in meg-megállí- totlunk embere­ket. Sztálingrád.- ról kérdeztük őket. Párizsban van egy tér, a Sztálingrád tér. A legtöbb ember semmit nem tu­dott Sztálingrád­ról, csak azt, hogy van egy ilyen tér, és most éppen azon járnak. Pe­dig ez a film ak­kor készült, ami­kor még nem gyógyultak be tel­jesen a hitler- fasizmus ütötte sebek, s a hábo­rú résztvevői is viszonylag fiatalok voltak még. De nemcsak az emberi emlékezet sajátosságairól van itt szó. A nevelésről is. Hamburgban egy iskolá­ban megkértem az igazga­tót, engedné meg, hogy egy, csak egy kérdést föltegyek az iskola tanulóinak. Szíve­sen megengedte. Bementünk az egyik osztályterembe. Olyan tíz-tizenegy éves fi­Szépen magyarul — szépen emberül Mit jelent a sár szó földrajzi neveinkben? úcskák ülték ott, megkér­deztük őket: — Gyerekek, szerintetek ki kezdte a második világ­háborút? Kedvesen felelték: — Az oroszok. Nem bűnösök ezek a gye­rekek. A felnőttek vezetik félre őket, akik nagyon is jól tudják az igazságot. A világon sok olyan erő létezik, amelyik saját céljai érdekében a történelmet is meghamisítja. Ha egy em­ber emlékezik hamisan, ma­gát fosztja meg a hasonló veszedelem elkerülésének lehetőségétől, ám ha egy egész nép emlékezetéből esik ki az igazság, ez az egész népet megfosztja attól, hogy helyesen ítélhesse meg saját veztőinek tevékenysé­gét. Amikor a Ballada a ka­tonáról című filmemmel Cannes-ban voltam, még a hatvanas években, láttam svéd filmes kollégáim mun­káját, a Hitler élete című dokumentumfilmet. A fil­men, többek között, tehetsé­gesen és lelkesítő erővel mutatták meg a szovjet hadseregnek a fasiszta hor­dákkal vívott küzdelmçit. (Friedmann Endre felvétele — KS) Nem sokkal később aztán az Egyesült Államokban, San-Franciscóban újra lát­tam ezt a filmet. Türelmet­lenül vártam, mikor követ­keznek már a számomra is­merős részek, mert szeret­tem volna, ha látják az amerikaiak. De az általam ismert és várt részletek egy­szerűen nem szerepeltek a filmben. Fogták, és kivág­ták azokat a részeket, ame­lyek a szovjet harcosokról, a Szovjetunió erőfeszítéseiről szólnak. Viszonylag nem régi do­log, hogy az Egyesült Ál­lamokban a televízió egy sokrészes sorozatot adott a második világháborúról. Ez volt a címe: Ismeretlen há­ború. Arról szólt, hogy mi­lyen harcot folytatott né­pünk a fasiszta hódító el­len. Ismeretlen háború? Nos, valóban nem ismerik ezt a háborút. Nyugaton negyven esztendőn át el­hallgatták az igazságot ró­lunk, mivel számukra nein volt kívánatos. — Grigorij Naumovics. Ön már öt esztendeje tagja a Szovjet Védelmi Bizott­ságnak. Mivel foglalkozik olt? — A békéért való erőfe­szítés, tevékenység nem kö­telesség, nem foglalkozás, de azt mondanám, hogy állam- polgári tisztesség kérdése mindenki számára. Mert mindnyájan egymásnak föl­dijei vagyunk. Egy kis Polygon élünk, egy élethez tartozunk, s ezt fenyegeti a háború. Mint művész, estI szeretném tudatosítani, meg» éreztetni mindenkiveL Szirrrçay Endre két verse BENNEM TALÁLOD Most még visszafordulhatsz az úton, a ködöket elfújta a szél, a kövek közt emlékek bukdosnak, a vándor is megnyugvást remél. A madarak elszálltak a csönddel, minden próbát kiálltál — már látod, aki elment, nem jön vissza többé, békességed csak bennem találod. VALAKI MEGGYÚJTOTTA A múlt megrokkant párkányai zuhogva leszakadtak, visszhangzott a várakozás völgye, a csönd nekiveieüe hátát a partnak és figyelt, mert az őrködő hegyek ormain meggyújtotta valaki a tüzet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom