Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
A Történelem és művészet Történeti ihletésű művészet és történettudomány között nincsen semmiféle „rangkülönbség”. Egyik sem szolgája, egyik sem alárendeltje a másiknak. Amint azt Lukács György megállapítása óta gyakran hangoztatjuk: Tolsztoj adott olyan hiteles történelmi képet a múlt század első negyedének Oroszországáról, mint az e korszakkal foglalkozó tudományos művek. Wallensteinről és a harmincéves háborúról többen kaptak képet Schiller drámatrilógiájának olvastán, mintha szintén Schiller háromkötetes tudományos művét lapozgatták volna. Móricz Erdélye mond annyit a tizenöt éves háború körüli — és későbbi — idők magyar világáról, mint az ugyané korról írott tudományos munkák. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a sikeres műalkotások hatása sokszorosan nagyobb, mint a legkiválóbb tudós munkáké, s így a művészek íeielössége óriási. A magyar XVI. századról^ három nemzedék alkotott magának ki- törülhetetlen képet Gárdonyi Géza regénye nyomán; a reformkort, a negyvennyolcas forradalmat és a szabadságharcot a mai napig Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből képzeli el az olvasók milliós tömege; a Mohács körüli időkről nem a kor tudományosságának legjavát viszonylagos tárgyilagossággal nyújtani igyekvő Mohács-emlékkönyv nyomán alakult ki kép az ellenforradalmi korszak közvéleményében, hanem Gulá- csy Irén regénye alapján (Fekete vőlegények); az első világháború előtti „békeévek” bonyolult ellentmondásosságát, nagy eredményeit és katasztrofális hibáit, ezt az egész érdekes és különösen tegnapelőttöt — számos jeles munka ellenére — a tömegek tudatában még mindig egy daljáték, a Csárdáskirálynő képviseli felülmúlhatatlan hatással. (Félreértések és a nagyképűség látszatának elkerülése végett le kell szögezni azt is, hogy Kálmán Imre daljátéka, Gábor Andor szövegére, a maga műfajában valóban jelentős alkotás, mely oly sikerrel fejezte ki a kor emberének dallam- és érzelemvilágát, hogy a háborús viszonyok ellenére — (az első világháború kellős közepén keletkezett) — egy év alatt bejárta a világot, s 1919-ben még a magyar Vörös Hadsereg katonáit is szórakoztatta.) Arra sem árt azonban gondolnunk, zenéről szólván, hogy a magyar középkort, végeredményben az egész magyar történelmi múltat Erkel Ferenc zenéje képviseli mindannyiunk érzelemvilágában, mégpedig mind a mai napig egyetlen más zeneszerző által felülmúlni nem tudott hatással, s e dallamvilág szavakba nehezen önthető, de mégis bennünk kavargó, végeredményben romantikus tudatformáló ereje már gyermekkorunkban kitörölhetetlenül meghatározta egész történetfelfogásunkat, s minden későbbi mag. lett légyen az igaz vagy hamis történeti tanítás, ebben a talajban csírázott ki. Bár művészet és történet- írás kapcsolatát, e kapcsolat történetét az irodalom vonatkozásában vizsgáltuk, hiszen a történelmet is az emberi beszéd, a szó segítségével írjuk, az irodalomról vannak a legrégibb emlékeink és forrásaink; az irodalomnak volt hosszú időn át a legnagyobb tömeghatása — ideértve a zenével kísért (Tinódi) vagy színpadon előadott irodalmat is — s így ehhez képest például a képzőművészet és történetírás kapcsolata áttételesebb: de épp ezért most, amikor a műalkotások tömeghatásáról, mégpedig elsősorban érzelmi hatásáról szólunk, röviden ki kell térnünk egyéb művészetekre is. A képzőművészet tudatformáló érzelmi erejéről a középkori templomok bibliaillusztrációi, a reneszánsz mesterek biblikus képei — melyek közvetve vagy közvetlenül milliók tudatában alakítottak ki képet a sokáig az emberiség őstörténeteként kezelt ótestamentumi szövegekről — éppúgy tanúskodnak, mint Madarász Viktornak, Székely Bertalannak, Benczúr Gyulának, sőt Fesz- ty Árpádnak képei, amelyeket nemzedékek nézegettek áhítattal tanítóik vezetésével. Külön tanulmány tárgya lehet, milyen összefüggésben volt e festőművészek történetfelfogása a maguk korának kutatási eredményeivel. Madarász például mérhetetlenül haladóbb felfogást képviselt, mint — mondjuk — Benczúr; Benczúrban a múlt század második felének önelégült uralkodó osztálya vetítette visz- sza saját dicsfényét a pompás múltba; Madarász viszont a negyvennyolcas szabadságharc ifjú katonája, Lili 7-ben egy Dózsa-íest- ménnyel jelentkezik, s egyéb müve* is a magyar forradalmi múltat idézik. Ugyanakkor további kérdés lehetne, hogy az a Madarász, aki a haladni vágyó Ferdinand Waldmüllernei tanult, később a német középkort romantikusan (és részben nacionalistán) eszményítő német iskolák hatására képezve magát tovább a legmegfelelőbb, a legkorszerűbb formát találta-e meg mondanivalójához. Feltétlenül érintenünk kell a filmnek minden korábbit felülmúlóan széles tömeghatását és mítoszteremtő erejét. A szovjet filmművészet forradalomban nevelkedett ifjú rendezői a húszas években megalkották az alig tíz évvel korábban lezajlott forradalom mozgófényképekkel előadott történetét. Ezek a filmek: az Október (Eizen- stein), a Szentpétervár végnapjai (Pudovkin), A fegyvergyár (Dovzsenko) mint műalkotások remekművek; mozgósító erejük éppúgy kétségbevonhatatlan, mint érzelmi hatásuk: történelmileg végső fokon és a lényegét tekintve hitelesek, éppúgy összegezik az ábrázolt kort, mint Tolsztoj vagy mint Balzac regényei, ugyanakkor azonban filmhíradó- szerű hitelességet hasztalan keresnénk bennük; mint kútfők, mint források használhatatlanok. A szentpétervári cári palotát nem ügy rohamozták meg a forradalom katonái, amint azt az Októberben láthatjuk, képsorai azonban a művészi szintézis szempontjából mégis hitelesek, olyannyira, hogy napilapok, sőt történelmi képeskönyvek is gyakran hiteles fényképként közölnek belőle részleteket. (Ez persze félrevezető, de mint jelenség figyelemre méltó.) Tény tehát, hogy a történelmi tárgyú műalkotások tömeghatása nem csupán óriási, hanem a közfelfogást, nagy közösségek történelmi tudatát oly mértékben befolyásolhatja, hogy ezáltal visszahathat magára a történettudományra is. Máig érvényesnek mondhatjuk Eötvös József célkitűzéseit, aki feltétlen adatbeli hűséget követelt szépíró önmagától. Tudományosan elfogadott ténynek, következtetésnek, egyszóval a történettudomány eredményeinek ismerete kötelező a történeti széppróza nevelője számára. Ezen belül azonban a művésznek tág mozgási tere van. Cselekvésköre voltaképpen nem más, mint egyrészt az adatszerűén hiányzó láncszemek kikövetkeztetáse és behelyettesítése, másrészt pedig az ábrázolt eseményekből levonható következtetések szabadabb kezelése. A történeti széppróza művelője voltaképpen magyarázza, értelmezi a történelmet. Erre a művészi cselekvéskörre tanulságos példa Friedrich Schiller drámaköltői működése. Nyilvánvaló, hogy Wallenstein, Don Carlos, Fü- löp király, Piccolomini és mások nem azt mondták, nem úgy, nem akkor, amint az a drámákban elhangzik; de egyrészt: mondhatták volna— lásd Arisztotelész tanítását, hogy tudniillik a költő olyan eseményeket mond el, amelyek megtörténhetnének — másrészt pedig Schiller úgy képzelte, hogy azt kellett mondaniuk. S ez utóbbi már egy újabb mozzanathoz vezet: a művésznek a maga és kora eszményeihez igazított véleményéhez, ahhoz az erkölcsi tanításhoz, amelyet a műalkotásnak adnia kell, a tudomány pedig nem adhat. Nemeskürty István Kiss Attila rajza Lázár Ervin Egy kis játék Télapóval — Apu, te most ideülsz a ládára! — Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!-*■ De amikor játszunk! — Játszunk? Ezt pedig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? — Mert te leszel a szegényember. No persze — gondolom —, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, minthogy a iádán ülnek. — És te mi leszel? — Én a Télapó. Nagyszerű! Igazán rámférne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegény- ember vagyok. Télapó elcrenyújtja a kezét, és vésztjóslóan búg Ügy látszik ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. — Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod — mondom bizakodva. Abbahagyja a bugást, a kezét leereszti. — Milyen puttonyom? — Amiben az ajándékokat hozod. — Ááá — nevet a tudatlan szegényembereknek: kijáró fölénnyel —, én nem az a Télapó vagyok. A másik! — A másik? Melyik? Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja — mit mondja? — sziszegi: — Ebben a zsebemben — a jobb zsebére üt — van a jég meg a hó, — a bal zsebére üt — ebben a hideg, téli szelek, — egyik mellényzseb — ebben van a dér, — másik mellénysseb — ebben meg a zúzma rar.é- ni. Én oktondi! Méghogy búgócsiga ! Nyilván a hideg téli szeleg búgnak a zsebében Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. — Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. Télapó kutyába sem vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyög- nek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerek tenyérnyi, cirmos-zöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. — Látom, szegényember, súlyosan fázol — mondja elégedetten Télapó. — De még milyen súlyoA meggyalázott Aphrodité 1982 nyarán én már csak a megosztott Ciprust láthattam. kettészakított fővárosát, amint „álmatlan hánykolódik (keserű mosollyal és a szabadság kettészakitott) dalával ajkán” — ahogy egyik mai költője, Lefkiosz Zafiriu írja. A sziget kultúrájában — a Kttpraia-eposzban, melyet a hagyomány szerint Szta- szinosz költő adott nászajándékul vejének, Homérosznak ; a gazdag hősének — ciklusokban és népdalokban; a reneszánsz, majd a romantika korának szerelmi, illetve hazafias költeményeiben — tükröződik a terület sajátos helyzete, végvidék jellege, keserves történelme, melynek során újra és újra meg kellett küzdenie a fennmaradásért. És nemcsak a közeli meg a távoli nagyhatalmakkal, hanem a szomszédos kisebbekkel is, akiket a Földközi-tenger medencéjében is sikerült mindig kijátszani egymás ellen. Az idegen törekvések szó szerinti gyújtópontjában lévő Ciprus huszadik századi irodalma elsősorban az aoßoi- és törökellenes küzdelem emlékeit őrzi. Több nyelvre lefordított alkotás pl. Theodó- szisz Pieridisz Ciprust Szimfónia (1955) és Anthisz Per- narisz Hét kín (1974) című poémája, és az anyaországi görög írók műveit is gyakran motiválta a szigeten élő testvéreik sorsa miatt érzett fájdalom, féltés vagy felháborodás. Az 1974-es török invázió szülte külső és belső bizonytalanságok, szorongások ott kísértettek a mindennapi élet apró mozzanataiban csakúgy, mint Patrok- losz Sztavru Kazantzakisz- kutató szavaiban. Ciprus történeti és néprajzi múzeumait járva, miközben. ismerkedtem tárgyi és szellemi emlékekben testet öltött sorsával, miközben — — Paphoszba menet — rövid időre megálltam szemközt a hellyel, ahol a hagyomány szerint a „hab-koszo- rúzta”, valószerűtlenül kék hullámok megszülték Aphroditét, a szépség és a szerelem istennőjét, kinek kultuszával csakúgy összefonódott a sziget kultúrája, mint Árész, a hadisten nevével, egyre kísértett a gondolat, amelynek a legújabb események csak még tragikusabb színezetet adnak: hát itt is hiábavaló a Szépség minden erőfeszítése, a vad Árész csak nem akar domesztiká- lódni, békés nászra lépni Aphroditével — újra meg újra meggyalázzs Arpéá Petrosz Sztilianu Egy félig ledöntött harangtoronyra Csonkán, de áll még — mutatja a világnak golyóütött sebét a Szent György harangtornya. Áll még. Igaz, lezuhant a harangja. De megáll, nem roskad össze — emlékezetünkre támaszkodik. És állni fog mindama percig, melyben szólít minket a szabadság és visszatért harangjával hírül adja völgyeknek és hegyeknek, feltámadásunk pillanatát. Theodoszisz Nikolau Damjcmov festményeire Ezt a már-már meghitt mosolyt ismerem jól — a miénk. Meg-megfeledkeztünk róla rombadóntött napjainkon, ott-ottfeledtük piacon, tereken, a sok küzdelemben, hogy eljussunk idáig, a sok megalkuvásban, megalázkodásban, hogy lecsöndesítsük sorsunk vad kiáltásait. A miénk. És most, hosszú bújdosás után, megtért újból mihozzánk — » gyerekeink arcára rajzolódik. Fivosz Sztavridisz Szénrajzok Hogy megmaradj igaznak a te tdődb«, vesd a kutyáknak a költészetet Csak azokat a szavakat tartsd meg magadnak, melyek a harag határáig élvilágítaHak. És ha azzal vádolnak, hogy elárultad a Szépet, ne félj mindaddig, amíg igvzat szólsz: az, akit fojtogatnak, nem énekei — fcvott! (P*PP üt-pz* lorúthisai) san — motyogom elkékült szájjal —, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom — gondolom —, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: — A kármennyire is a Másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! Tényleg, kezem-lábany mind egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémüle- tes telet. — Na várj — mondja Télapó —, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek valót — Az inge zsebébe nyúl. — Mi az? — Téli csillagok. Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen együtt nézte Télapó és a szegényembe® a téli csillagokat. — Ez nagyon szép tőled. Télapó — vacogom maradék erőmmel —, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet. — Mit is mondtál? Miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál. Rácpácegresen ? — Rozséból s- nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bim- bamjai. — Azt is hoztam! — kiált Télapó. — Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed. — Dede! — mondja büszkén és megfordul. Tényleg. A farzseb. Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogós boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyútja elgémberedett kezét, elpárál- lanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi sarki konyha vöröslő fényben dereng. — Te nem fázol, Télapó? — De egy kicsit én is. — Akkor gyere közelebb. Közelebb jön, leguggol a tűz mellé; ő is a láng felé tartja a kezét. — Jó meleg — mondja. — Ühüin — bólint i gényember. Melegszenek. j
