Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
■ A csillagok már gyuiladoztak a mennybolton, a szemhatárnál úáy sötétült, mintha ott a pokol tornáca kezdődne. Szél hordta a csípős havat, és úgy sivított, mint böjt idején. Ézsiás megigazította a hatalmas tarisznya kötél átalvetőjét, amely vékonyka kabátján keresztül fájdalmasan törte vézna vállát. összébb húzta a posztókabát szárnyait, de így is bebújt, és jegesen járta at testét a hideg. Felnézett a dombtetőn álló kolostorra, megtörölte verejtékező homlokát. Magasan kanyargóit még odáig a jegenyefákkal szegélyezett út, félig befújt lábnyomokkal jelezve, nem régen járhatott Valaki előtte. A degeszre tömött tarisznyát a barátoknak vitte. A gazdáék ráparancsoltak, vinnie kell az ajándékot a szent ünnep alkalmából. Minden évben ilyenkor este ő is jobb falatokat kapott. Még kalácsot is, amit a jászol melletti vackában napokig dugdosott, hogy tovább tartson öröme, nagyobb részét rendesen az örökké motoszkáló egerek ették meg. Néha #gy jóságos arc ötlött eléje, »mit szívében mind halványabban őrzött. Apjáé lehetett, mint mondták, korán meghalt, s anyja talán nem is volt, mert ő még korábban. Kötéldarabokkal átkötözött bocskora elmerült a hóban, még úgy is, hogy erőltetett lépésekkel, a nagy lábnyomokba igyekezett lépni. Míg az erdőn jött keresztül, a farkasoktól félt, fülelve a szél süvöltését. Most az emelkedőn két marokkal kapaszkodott botjába, és káp- rázó szemmel, lihegve ért a nagy sötét tölgykapuhoz. Fagytól égő körmökkel megragadta a nagy vaskarikát, és utolsó erejével az ajtóhoz vágta. A kopogást elnyelte a UJKÉRY CSABA Kitaszítva szél, s ő reménytelenül nézett a besötétedett, holdvilágtól szikrázó tájra. Az ég alján — amott, ahol a pokol tornácát vélte — most rózsaszín csík világított. Egész testét rázta a didergés, verítéke rádermedt homlokára, torkát sírás szorongatta, amikor végre motozást hallott és nyikorgás után megnyílott a kapu kis ablaka. — Ki vagy jótét lélek? Di- cséred-e az Urat? — hallatszott egy mély hang belülről. — Alamizsnával küldtek, atyám — kiáltotta Ézsiás megkönnyebbülten. A kapu kinyílott, s kezében lámpással, egy barna csuhás barát mosolygott. — Gyermekem, ily késő időben ki küldött? — Robozi Ács Máté ura- mék. — Áldassék érte az úr neve! Add már ide azt az átalvetőt. .. Csoda, hogy belé nem szakadtál. Jer, menjünk az apát úrhoz! Ézsiás szaporán szedte lábát az udvaron, föl a kőlépcsőkön, kanyargós folyosón. A fordulókban karikákba tűzött fáklyák égtek, árnyékukat valószínűtlenül rajzolták a falra. Még nem járt a rendházban, csak hallott róla. Fejét forgatta, és csodálkozott, hogy ily hatalmas házat is tudnak építeni. A hosszú folyosó végét lezáró ajtó előtt álltak meg. Belülről csodálatos ének szűrődött ki, valami furcsa, zeng- zetes nyelven. Egy darabig Kondor Lajos rajza Iby András Hát újra itt a tél... Hát újra itt a tél. Léptünk kopog, a fagy a bőrző tó vízén jégtáblához tapad. A nappalok fakók, ólomharang az ég, fekete varjakat hintáznak jegenyék. Bronzszinú alkonyat borul a földre le, tar ágak közt a szél a tél lehelete. Künn zordon úr a tél, de benn szobánk meleg, köröttem játszogat két vidám kisgyerek, a két kis unoka. Őket ölelni jó, kopoghat künn a fagy, és hullhat künn a hó, szivemet csendesen jó meleg járja át, míg féltőn figyelem a két kis unokát. A nagyvilág fagyott, a szivek is kemények, dermed ten hullanak ala a zöld remények, egymásra vicsorogva néznek a fegyverek, míg itt benn játszogat két ártatlan gyerek. S eszembe jut a gyermek, kiről legenda szólt, ki békét hirdetett és halállal lakóit... Szétfoszlott a legenda. Győzött aa értelemft A század szörnyű titka atomhalált terem. Üj év köszönt be lassan. Légy pajzsunk tiszta szó! Békét boríts a földre, tisztát, mint szűzi hó! S míg alszanak a hóban némán a fegyverek, játszogasson tovább csak a sok kicsiny gyerek: fülelt a barát, majd ahogy az ének elhallgatott, halkan lenyomta a kilincset, s a fiút kézen fogva belépett. Ézsiásnak tágra nyílt a szeme. Férfiakat látott lehajtott fejjel térdelni egy csodálatos fenyőfa körül. Az ágakon gyertyácskák égtek, és csillogó-villogó szalagok, színes üveggömbök kápráztatták a szemét. Ilyet ő még nem látott. A fa alatt egy kis jászol volt szalmával bélelve, s benne egy mosolygó kisded, mozdulatlanul. Körötte térdeplő, furcsa ruhájú emberek, kik kisebbek, mint a szomszédék Áronja, aki pedig csak a tavasszal kezdett lábra állni. Látnivaló, hogy festve vannak, s közöttük egy teljesen fekete, fülében fényes karikával. S az állatok is, amelyek a jászol fölött nézik a kisdedet, ugyanolyanok, s mégis, oly gyönyörűséges az egész, hogy könny szökött a szemébe. Egy kéz melegét érezte hó- lucskos fején. Fölnézett. Szakállas, barázdált arc meleg kék szeme tekintett rá. — Mondd meg otthon, rendtársaim nevében is köszönöm az alamizsnát, és imádkozni fogunk érettük! A jóisten nem feledkezik meg az adakozókról. S te fiam, ily késői órán ezen az estén? Hány éves vagy; hogy hívnak ? A fiú, mint aki álmából ébred, nézett az apátra, s felelt: — Ézsiás a nevem, s mint mondják tíz tavaszt értem. — A szüleid küldtek? A fiú megrázta a fejét. — Nekem nincsenek ... — Tudod-é milyen nap vagyon? — Ünnep — felelte bizonytalanul. — Szent karácsony éjszakája, amikor megszületett Krisztus űrünk, a megváltó. Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. Te kaptál-e valamit? A fiú megrázta a fejét, és megszólalt: — Majd kalácsot tán, mint tavaly ... Az apát megsimogatta a gyerek arcát és a fehér abrosszal borított asztalhoz lépett. Fölvett egy egész kalácsot meg egy arasznyi süveget, amely piros papírosba volt göngyölve, s a vége szabadon, fehéren csillogott. — Tedd el — mondta. — Nárcisz atya egy darabon elkísér. Amint betették maguk után az ajtót, a csodálatos ének újra fölzendült. Kiléptek a rendház kapuján. Már elállt a szél. s mintha az idő Is enyhült volna valamit. Nárcisz atya orrán, száján nagy leheletpamacsok gomolyogtak, miközben csodálatos dolgokat mesélt Ézsiásnak a megváltó születéséről. Egészen az erdő túlsó széléig kísérte, ahonnan már közelről hallani lehetett a falu kutyáinak ugatását. Megveregette a fiú vállait búcsúzóul, s a lelkére kötötte, nehogy egyszerre megegye a cukorsüveget, mert megfájdulhat a gyomra. A kutya nem ugatta meg. ismerte lépteit. Hozzászaladt, és felugrálva szimatolt a tarisznyájában őrzött kincsei felé; alig győzte elzavarni magától. A tisztaszoba ablakán fény szűrődött ki. Odalopakodott, s bebámult. A feltornyozott ágy mellett kicsiny fenyőfa állt. Még füstölögtek rajta a gyertyák. A gazdáék fia falovacskákat hajtott az asztallábak körül, színes pántlikás, piros nyelű kis ostorral. A gazda az asztal mellett ült kezében a borospohárral, s a gazdaasszony is ott sürgölődött. Ézsiásnak elhomályosodott a szeme, összefutott előtte a petróleumlámpa világa. Keze a tarisznyájára tévedt, ka- bátujjával megtörölte szemét, aztán a konyha bejáratához ment, s ott hangosan topogott. Hamarosan kinyílt az ajtó. — Na meggyütté? — hallotta a gazdaasszony hangját belülről. — Minden rendben vöt? — Igenis. — Nesze — mondta az asszony, és kezébe nyomoU egy kislábas gőzölgő ételt és egy karéj kenyeret. — Itt a vacsorád, és mert szentkarácsony estéje van, itt van a kalácsod. De reggel el ne aludj ám, mert a barmoknak mindegy a karácsony, önniük kell! Ézsiás lehajtotta a fejét Köszönetfélét mormogott. Zörrenve csukódott be előtte a konyha üvegezett ajtaja, és hallotta a retesz kattanását. Lassan ballagott az istállóbeli vackához, maga után füttyentve a kutyát. Leült a szalmával bélelt derékaljra. A loncsos puli két lábra kapaszkodott, s ölébe fúrta a fejét. Ézsiás keserű szívvel simogatta meg, majd gyors elhatározással eléje lökte a lábast. A kutya mohó csám- esogással látott neki az ételnek. — Egyél csak, Burkus! Hisz szentkarácsony éje van, s az emberek ilyenkor megajándékozzák egymást, mondta az apát úr. Egyél csak ... Az állatokból fölszállő pára kellemes langyossá tette az istállót, s ahogy dermedt tagjai fölengedtek, úgy tört rá a fáradtság. Végigdőlt vackán, s álmában is kezében szorította a színes papírba csomagolt cukorsüveget. Németh Miklós linómetszete Simái Mihály Karácsony éj télben egy fehér h&felhi az éjben egy fehérló-felhő a fehér Hold elé felnő ágaskodó toporzék táltos rázza sörényét kópihe szálldos fújja a fújja • fújja a szél hóba borul a Göneölszekér csillaga esikorog rúdja szakad omlik a fölért hózuhatag hózuha — házaira — zúgja a sze l ezernyi gyerekembe** a hó szíven, ér a hó szíven ér fölpezsdúl a vér csillog szikrádzik Karácsom&fj köszöntünk Karácsony te hó-örömú havazz csak havazz és légy gyönyörű légy szeretet-szikrás béke-fehér villogj Heródes-katonák ha dobognak — ne add ki a jövőt a gyilkosoknak világ életes éje Karácsonyéj hóban imádkozz a gyermekekért! A szegények ünnepe volt Karácsony a költészetben Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom ... Ki ne ismerné ezt az egyszerű kis dalt, s megannyi mást, az ünnephez kapcsolódó sok versikét, rigmust, mondókát? A közszájon forgó karácsonyi énekek általában az ünnep szépségét, az ajándékozás örömét dicsérik, eredetüket tekintve népköltések, vallásos kelet- kezésűek. Minden embert emelkedett hangulattal, meghatottsággal tölt el az ünnep. Olyan gondolatok, érzések ébrednek bennünk, amelyek egy közönséges hétköznapon meg se fordultak volna a fejünkben. Mi az, ami leginkább megragadja a szavak művészét, a költőt? Pontosabban mi az, amit meg akar ragadni? Nyilván az ünnep hangulata, a meghitt pillanatok. Erre legalkalmasabb, ha a gyerekkorba nyúl vissza a versíró, abba az időbe, amikor még mindennek csak a felszínét látta, ezért önfeledt boldogságban telt a karácsony. „Lélek-fehér tájon át sorakozva / a gyerekkorba tartó lábnyomok; / harangzúgás hömpölyögve hozza / a fény gyűrűin ringó templomot’’ — emlékezik például Váci Mihály. Szécsi Margit így idézi fel a gyerekkori ünnepet: „Anyámék mindent ráköltöttek / tornyos, csudás karácsonyfára... S a Boldogságos dús kezétől / ingott a nagy fenyőfa lombja.” Csakhogy a felnőtt rádöbben: a szeretet, a megértés ígérete csupán álom, illúzió. Sok versben zavarja meg a szelíd idillt a kétkedés, az ünnep múlandóságának képzete. „... tűleveleid illegesd, / injekciózd az ország sorsát / valami szépre, ami nincs...” — fohászkodik a fenyőfához Ágh István. Természetes az is, hogy a karácsonyi hangulatban mindenki elgondolkodik sorsán, valamiféle összegezésre, számvetésre kényszerül. Babits Mihály megható Karácsonyi lábadozás című költeményében egy tragikus egyéni élem is kapcsolódik a téli ünnephez: a súlyos betegség. A behavazott világot, au emberei: nyomorát, a külvilág hidegét látva a költő így reménykedik: „s atz gondolom, hogy a világ is meggyógyul, / ha én meggyógyulok.”. Egészen más gondolatokat ébreszt az ünnep Simon Istvánban. Azon a napon, amikor mindenki szerettei felé fordul, ő a kozmoszba tekint A karácsonyi holdvilág nem romantikus képzeteket kelt benne, hanem a tudomány és technika diadalát, az első, a hold körül keringő űrhajósokat dicsőíti. A karácsonyi népszokásokat idéző, betlehemező versek leggyakoribb mondanivalója mégis az: az ünnep nemcsak a gazdagoké, a szegényeknek is joguk van örülni. nekik is részesülniük kell szeretetben, megértésben. Ezt a gondolatot már Babits is megfogalmazta: „Szeress hát minket is, koldusokat!”. Aztán József Attila kedvesen ironikus versében, á Betlehemi királyokban szegények királyának never, az űjwü- iöttet Ezt a gondolatot legszet>- ben, leg emberibben Nagy László önti versbe a Játék karácsonykor ütemesen lüktető soraiban. A vallási legendából földi történetet csinál : Máriából egyszerű sze- gényasszonyt, Jézusból „so- ványkodó” pici babát. A „rongyosok új fiát” a pásztorok szánják meg, de velük szemben feltűnik az ellenség ges, gyilkoló hatalom, Herót des. A végső hang mégis a reményé: a költő bízik as emberség, a jóság diadalában. A gyengéd szeretettel, közvetlen szavakkal megírt időszerű, emberközelbe hozott mítosz emberségével kifejezi, amit a karácsony a modern kor emberének jelent: „Megmenekül, úgy remélem, / a fiú, a fiú; / kívánjuk, hogy sose féljen, / ne legyen szomorú. / Vigadjunk, hogy enni tud a / rongyosok új fia, — / kerekedjék, mint a duda, / orcája dvndira; / döndödi dön, / döndödi dön.” Tersztyánssdcy Krisztin»
