Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Mindez azonban csupán munkaeszköz — 3 nem a munka végső célja. — Volt-e kutatási területed, elhatározott célod? — 1015-ig, amíg a mezőgazdasági {óiskola világnézeti tanszékére kerültem, csak azt tudtam: La tán-Am erikával akarok foglalkozni. Azután a gazdasági szakemberek „megfertőztek”, amiért ma is hálás vagyok nekik. Ég és föld között lebegő bölcsészleikembe oltottak egy gyakorlatiasabb szemléletmódot, megmutatták, milyen iszonyúan fáradságos munkával jár a mindennapi kenyér, a mindennapi hús, a mindennapi tej és tejtermék előállítása — de tisztelték és becsültek az én humán indíttatásomat, érdeklődésemet is. Így keletkezett a kompromisszum: a gazdaságtörténet mellett horgonyoztam le, gondolván: egy bölcsésznek a pragmatizmus szükségességéről sem szabad megfeledkeznie. A konszenzus eredményes egy doktori értekezés az 1964-től hataLmon volt brazil tábornok-elnökök — Castello Branco, Medici, Costa é Silva — gazdaságpolitikájáról, majd — tavaly — egy nagy visszhangot keltett kandidátusi disszertáció a mexikói gazdaság huszadik századi fejlődéséről, szerkezetének változásairól Pancho Villa és Emiliar.o Zapata nevezetes forradalmától napjainkig. Mindkét munkát komolyan figyelembe vették a K ülügyminisztc-ri umban és a Magyar Külügyi Intézetben, jelentős gazdasági és politikai döntéseket megelőzően. S a fiatal kandidátus több mint negyven — az Agrár- történeti Szemlében, a Világosságban, a Históriában, az Élet és Tudományban és másutt — megjelent írása sem kerülte el a döntésekért felelős államférfiak figyelmét. — Milyen támogatást kaptál kutatásaidhoz az állami szervektől, illetve munkahelyedtől? ( — Nem penasofcodhatom. Ha könyvekre van szükségem, ha folyóiratokra, megkapom őket. A főiskola vezetői jó mecénások, persze ennek fejében jogosan várnak értékes produktumot. Ösztöndíjat két ízben kaptam eddig. Először Kubában tölthettem el három, majd Mexikóban tíz hónapot. Az életrajz kronologikus rendje itt felborul: végeláthatatlan sorban követik egymást az izgalmasabbnál izgalmasabb történetek a latin-amerikai tartózkodásról. Hősünk egypant kevés, s egyébként is, aki Latin-Ameí'ikával szeretne foglalkozni, annak — a forrásmunkák bősége miatt — legalább négy idegen nyelvet keli ismernie. Ha ezt az alap- feltételt teljesítem, menjek vissza, akkor lehet szó a doktori disszertációról — így igazította el a derűlátó ifjoncot. Dacból nekiálltam tanulni. Azt terveztem, fölemelt fővel, büszkén térek vissza: megtanultam a négy nyelvet, s tisztességesen tájékozódtam Latin-Amerika történetében. S amikor vissza- mehetl.em volna — már nem volt kihez visz- s etmtavi lem ... Wittman Tibort negyvenkilenc éves korá- bain a rák akadályozta meg abban, hogy tanúja lehessen az általa elhintett magvak kicsirázásának. A számos külföldi tudományos akadémia tagja, magas homlokú, elegáns, kissé gőgös professzor nem láthatta már. hogyan fejlődik és rendeződik ragyogó szaktudományos „iskolává” az á tucatnyi hallgató, aki az ő ösztönzésére választotta hivatásául a Latin-Amerika-kutatást. — Nem volt könnyű egyedül.:. Egzisztenciális gondjaim is voltak, amikor hetvenben visszajöttem Kaposvárra. Tanítani szerettem volna, végigjártam hát az összes középiskolát — s mindenütt finoman eltanácsoltak, mert állítólag nem volt álláshelyük. Később az élelmiszeripari szakközépiskola kollégiumában helyezkedtem el nevelőtanárként, majd a mezőgazdasági főiskola diákotthonába kerültem. Ugyancsak nevelőtanárként kezdtem, majd igazgatóként fejeztem be ottani pályafutásomat. Tiszteltem, szerettem a diákokat, igyekeztem becsületesen dolgozni, de — mert tudtam, ezt a szakmát nem nekem találták ki — közben rengeteget tanultam. Wittman professzorra gondoltam, s arra, hogy visszavár. Az újságíró-barátnak az elmúlt években módja volt közös ismerősökre lelni, íme tehát néhány „snitt” az akkoriban rögzített emléké/at-filmtekercsekből — a szemtanúk vallomásai alapján! A nevelőtanár a szilen- ciurn idején félhangosan spanyol kifejezéseket biflázik. A nevelőtanár „holtidőbén” föl- alá sétálgat az udvaron, és portugál szólistát memorizál. Az óraadó tanár a szünetekben francia szöveget mormol. A kollégiumi igazgató angol versi.kéket dudorászik. Az eredmény: Horváth Gyula felsőfokon ír, olvas és beszél oroszul, angolul, spanyolul és portugálul, középfokon franciául és — szótárral — német, olasz nyelvű szakirodalmat ia olvas. szer egy hallatlanul felkészült, de a gyakorlati életben járatlan bölcsész, aki, nem tudván, hogy a Karib-tengeri szigetállamban kötelező a tegeződés, „lemagázza” a havannai könyvtárosnőt, s kivívja a sértődöttségről árulkodó kérdést: „Uram, mivel sértettem meg önt?” — Másszor egy sokoldalúan tájékozódó politikus alkat, aki hosszan „sztorizik” arról: Kubában rengeteget tudnak hazánkról, Mexikóban azonban — bár a hatalmas országot a más világnézetek, a általában a másféleség iránti tolerancia is jelJULIO Lehet-e egy régi barátról hiteles arcképvázlatot írni? Érdemes-e egyáltalán a tárgyilagosság követelményeihez ragaszkodni, ha a „riportalanyt” és az újságírót számos közös élmény emléke köti. össze? Vagy becsületesebb eljárás, ha a portréfestő úszik az árral, s vállalja a személyes hangvétel kockázatát, esetleg a „privatizálás” vádját? Aki ismeri Horváth Gyulát, a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola docensét, hazánk egyik legfiatalabb történész kandidátusát, a magas árfolyamon jegyzett Latin-Amerika- kutatót, tudja: csak az utóbbi módszer vezet megoldáshoz. Ez a ma harmincnyolc esztendős, kissé gyors beszédű, mindig elegánsam öltözött, tekintélyes és népszerű tudós ugyanis alig különbözik attól a nyugtalan, szakadatlanul könyvtárakban búvárkodó, de látszatra mindig kiegyensúlyozott harmadéves egyetemi polgártól, akit tizenhét esztendeje, zöldfülű elsőéves hallgatóként, Szegeden ismertem meg. — Talán emlékszel: reggelenként borotválkozás köziben spanyol kifejezéseket zsolozs- máztái a kolesz mosdójában. Aztán a kiadós „operaesték” ... Több kilónyi lemezt hoztál haza a SZU-ból, s bármelyiket tetted föl, pillanatok alatt a szobádban volt a fél kollégium. Csak éppen a személyes vonatkozások maradtak ki a beszélgetéseinkből. Milyen volt a gyerekkorod, a kamaszkarod? — Átlagos kaposvári gyereksors. A Petőfi utcai általános iskolába jártaim — akkoriban afféle kültelki intézményként tartották számom, de én büszke voltam arra, hogy ott tanulhatok, s büszke vagyok ma is. A Táncsicsban érettségiztem hatvannégyben. Egykori tanáraim közül Borka Gézára és Miklós Endrére emlékszem különösen szívesen. Az igazi ösztönzést azonban az egyetemen kaptam, mind a pedagógiai pályához, mind a tudományos kutatáshoz. Wittmantóí. Azaz Wittman Tibortól, a József Attila Tudományegyetem professzorától, aki a németalföldi, a spanyol és a latin-amerikai történelem kutatójaként egyaránt világhírre tett szert. A nyolc idegen nyelven kitűnően beszélő tudós, tudományszervező és tanár valósággal a hallgatók bálványává vált, előadásaira úgy jártak — a nem történelem szakosok is —, mintha tetemes summákat osztogattak volna ösztöndíj-kiegészítés gyanánt. Horváth Gyula azonban már egyetemistaként sem tartozott a bálványimádók közé. — Meglepett, sőt megdöbbentett, milyen felkészületlenül járt be előadásokat tartani a professzor. Csak később tudtam meg: akkor dolgozott Latin-Amerika története című könyvén, nem maradt hát ideje az előadásokat megszerkeszteni. Tudásával, gondolkodásának racionalitásával, szellemességével, fanyar humorával azonban így is lenyűgözött mindannyiunkat. És megrémített... Az egyik kollokviumon elégséges osztályzattal „díjazta” kiselőadásomat, s enyhe gúnnyal megjegyezte; egy potenciális orte nesztől ez top-. lemzd — egyhangú, monolitikus tömbként képzelik el Kelet-Európát. Egyszóval: nem egy Szerb Antal tollára kívánkozó, csupán a könyveket bújó, szikkadt szobatudöß vallomásait kell jegyzetelnie a krónikásnak, hanem egy olyan szakemberei, aki a személyes élményt is a tudományos teljesítmény nélkülözhetetlen alkotórészének tekinti. — Megdöbbentettek Mexikóban a társadalmi egyenlőtlenségek, s megdöbbentett a rettenetes hierarchia. Az egyik oldalon a Mexico-Cityt környező bádogvárosok szörnyű nyomora — az előítéletek eloszlatásáért meg kell jegyeznem: a mexikóiak hallatlanul tisztáik, a legszánalmasabb bádog-, fa- vagy műanyag viskóban is ott a szappan, a spray —, a misikon a multimilliomos, akinek kastélya van, mesterséges tava kacsákkal, földbirtokai, aki állig fölfegyveraett „gorillák” őrizetében demagóg módon hangoztatja a választási kampány idején: én is paraszt vagyok! Sokszor jártam azték, maya, tolték indiánok között — ók alkotják a lakosság egyharmadát —, nyomorúságuknál jóbban csak kedvességükön, vendegszerete- tükön lepődtem meg, s kitartásukon, mellyel identitásukat őrzik. Tanulmányoztam Uxmall városának régi indián építészeti emlékeit, a dzsungelben végzett nagyszabású ásatásokat, a rengeteg piramist és a trockizmusnak, a „permanens forradalom” elve továbbélésének mechanizmusát. Ez utóbbi, tudjuk, fontos eleme Mexikó politikai életének. A La- tin-Amerikára oly jellemző ideológiai ösz- szetettségre mégis egy Kubában történt esetet kell említenem példaként. Egy kis viskóba bekukkantván öreg nénivel találkoztam valahol vidéken. Láthatta arcomon a meghökkenés jeleit, amint a falon egymás mellett pillantottam meg Mária és „Che” Guevara képét, mert így okosított ki: „Mária adta nekünk ”Che”-t, ő pedig adta a kenyeret.” A világnézeteknek ezt a kevertségét s a küldetéstudatot tartom magam is a latin-amerikai népek legkarakterisztikusabb vonásának. És a közvetlenséget. Mindenütt Julio voltam, s nem Horváth úr, Horváth elvtárs. Igaz, a tudományért meg kellett szenvedni — Mexikóban tizennyolc kilót fogytam, borzalmasan szenvedtem a hőségtől, vizet a fertőzésveszély miatt egy kortyot sem ihattam. S az utazgatás sem volt kényelmes — mégis megérte .. . Szívesen el töltenék hasonló körülmények között egy esztendőt Brazíliában is. A hatalmas tudás- és élményanyag s kiváló előadói kvalitásai okán Julio — a főiskolai hallgatók szavazatai alapján — négyszer nyerte ei „az év legnépszerűbb tanára” címet. Egyetemi, kutatóintézeti állásra — bár a sors többször is megkísértette már — nem pályázik. A tudomány helyett a napi politika ügyes-bajos dolgaival foglalatoskodó volt hallgatótárs kételkedő fejcsóválására és ellenvetésére — „de hiszen ez kisváros, innen oly sokan menekültek már el!” — derűs mosollyal felel. — Valóiban kisvárosi Kaposvár. De itt kevés a külsősége« csábítás, a kísértés, a lehetőség a hiábavaló időtöltésre. Itt lehet tanulni, kutatni, írni. Most éppen az akadémiai doktori dolgozatomat tervezgetem. Szeretném megragadni a mexikói, a brazíliai és általában a latin-amerikai populizmus — az osztályellentétek „elsimítására” törekvő, a tömegek egyesítéséért fáradozó magatartás — gyökereit A Wittman-iskola növendéke, a Politikatudományi Társaság alapító tagja azonban nemcsak tudós, nemcsak politikus. Tanár is, akiinek egyik legfontosabb célja: az ifjúsággal megismertetni a hatalmas indián—’spanyol—portugál földrész históriáját. Ott szerepel tehát a tervek között egy kötet — talán a Mám Kiadó Így élt-sorozatában jelenne meg — a két mexikói szabadsághősröl, Pancho Villáiról és Zapat-áról, vagy Simon Bolivárról, a kétszáz esztendeje született „fedseafoadi tóról”, — Változatlanul operalemezek hallgatása Mrihen km és olvasol? —■ Gyakran. Ha spanyol vagy latin-amerikai témával foglalkozom, rendszerint a Carmen ftstwételet teszem föl. Ilyenkor oti(hon) érzem nsagwn* .11 Lengyel Antira'
