Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Lírai finomság, tökéletes forma Tóth-Máthé Mikiéi Á színészházban Schaár Erzsébet művészete A tehetségekben bővelkedő magyar szobrászat élvonalába tartozott, Schaár Erzsébet, aki most lenne 75 éves, ha a kiteljesedés évtizedeit megérté volna. JSQ3, július 27-én született. A Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanítványa volt, majd Párizsban folytatta tanulmányait, ahol Despiau hatása aiá került. A felszabadulás előtt és röviddel utána is különösen a portré és kisplasztika műfajában jeleskedett. Érzékeny mintázatú szobrai, fejei meLankolikusak, elmélyültek. Az ötvenes évek végétől az absztrakciós törekvések hatottak rá, elsősorban Giacometti műveivel állnak rokonságban különféle anyagból készült, kis méretű .figurái, amelyék teljesen személytelenek, .piszkafaszerűen vékonyak \ lélkiáüapotükat csupán, mozdulataikkal jélléfbez- te a ' művész. A hatvanas években a szürrealizmus és a pop-art művészeti áramlata termékenyítette meg művészetét. Egy újonnan fölfedezett „antiplasztikus világot” teremtett magának, apró természetrészletek galvanoplasz- tikus levonataival. Virágok, levelek, csigák, szitakötők ja- pónos könnyedségig negatív, vagy a felületbe alig bemélyülő vonalrajzai teszik sejtelmesen líraivá kis méretű műveit. 1064-ben kezdte meg késői, monumentális műveinek formáiba öntését, melyek Ablakok és falak Liszt portréja Ajtóban álló lány (a székesfehérvári szoborkertben) egyedülállók a kortárs magyar szobrászatban. Anyaguk a könnyen sérülő hungarocell, amelyet gipszöntvénnyel párosított, mint 1967-es Ablakban című szobrán. A pop-artból kölcsönzött eszköztár — a kócból és csövekből képzett, színezett, parókaszerű hajfürtökkel, a gipszöntvény fejekkel, kezekkel, kifestett szemekkel, szájakkal — elriasztó pantomimjelenethez hasonló műveket eredményez, amelyekkel a művész a tér és az ember új kapcsolatát tárta fel. Az életnagyságú vagy azon felüli méretű fal előtt álló, a fal mögül kitekintő, az ablakból kinéző, az ajtóból kilépő figurák teljesen elsze- mély te lened ettek, befelé fordultak. Kísérteties magányuk a modem nagyvárosi ember életidegenségének, kapcsolatteremtési hiányának, érzelemnélküliségének ad hangot. A szorongás döbbeneté hatja át legnagyobb alkotását, a székesfehérvári 1974-es utca című művét, amely monumentális törekvéseinek ösz- szeföglalása. Néhány szobra, mint a tihanyi Tudósok, a szabad természetben is kifejti egyedülálló hatását. Üvegplasztikáin is a terek és az ember új kapcsolatait kutatta. A lírai finomság és a tökéletes formai megoldás ezeket a kis műveket is a modern magyar szobrászat maradandó értékeivé avatja Alkotásainak időtálló anyagba való megformálását alig engedte meg számára a sors. Munkái 1975-ben bekövetkezett halála után váltak világhírűekké. B. I. Győri László Anya Árutermelő kispolgár, ez leszögezhető, mivel aprócska és szolgál mint árutermelő. Rab és egyszemélyben foglár, fogoly és őriző, hisz a kispolgár mint osztály így összegezhető. Magát zsákmányolja, aztán hiába piácol, mutatja mérlege tisztán, hogy más vele kitol. Nem az emészti, kispolgár: a jó, o rossz idő. Csak a ház körül piszmog már, agondja szűkülő. Szirmay Endre Nyár Gyöngyöző szenvedéllyel arcunkra hulló perzseléssel sápadt felhők surrogásával készülődéssel, nekiszánással a fák menekülő árnyékaival duruzsoló vizek hullámaival zizegő, begyes búzakalásszal lustán köröző vadmadárral vigyázza napjainkat a nyár tétova mozgással szinte kábulatban zsong, izzik a határ. — Figyelj csak! — mondta fülét hegyezve « farkas. — Valaki kopog! — Kérlek, senkit ne engedj be! — riadt meg az anyafarkas, miközben ö is fölemelte a fejét. — Miért? — Rosszat álmodtam az imént. — Ostobaság! Mi, farkasok, nem vagyunk babonásak. A farkas felugrott, és határozott léptekkel a bejárat felé indult. Az anyafarkas akaratlanul is követte. Ahogy ajtót nyitottak, a küszöbön egy átfázott, fáradt fiúcska állt előttük. — Csakhogy végre megtaláltalak benneteket! — kiáltott fel örvendezve. A farkas fenyegetően vicsorgott rá. — Egy emberkölyök! — ordította vadul, ugrásra készen. De a kisfiú megelőzte: — Mi ketten egy vérből vagyunk, te meg én! — Ezt vajon honnan tudja? — csodálkozott el az anyafarluis. — Tudja azt minden gye- -ek! — jcicit az apróság. — Es persze Mauglinak hívnak, ugye? — mormogta elégedetlenül a farkas, de már megnyugodott, és nyakán a szőr már nem merede- zett oly fenyegetően. — Igen. Vagyis igazából Petya vagyok, de most már Maugli. — Szent Isten! — sóhajtott fel a gyereket szemlélőé- tő anya far kas. — Mar megint Ármen Szárkiszor egy! Hát mit akarsz, Petya? — Kérlek, ne szólítsatok így. Örökre szeretném elfelejteni a múltamat, hogy itt élhessek veletek. — De hisz ez lehetetlen! — hőkölt vissza egyszerre a két far lias. — Megvan a saját falkád, amit ti, emberek, családnak neveztek. Eredj oda! Itt nincs semmi keresnivalód. — De nekem egyáltalán nincs családom! — s a fiúcska csodálkozva széttárta a karját. — Az nem lehet. Otthon vár az anyukád meg az apukád. Már késő van, biztosan idegeskednek. Siess haza! — De ha egyszer nincsenek szüleim! És soha nem is voltak. — Ide figyelj, fiacskám! Tudom, nem éppen bölcs dolog a részemről, de meg kell mondjam: valahogyan mégiscsak világra jöttél. Még sose gondoltál erre? Az anyafarkas homlokát ráncolta, és dühödien szólt közbe: — Hagyd abba! — Miért, mi van abban? — nézett rá értetlenül a farkas. — Engem a káposzta közi találtak. — Ezt *>*9 homrutn neszed? \ szinésuháa olyan hely, ahol mindent. lelhet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb ösz- szegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek, és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót. Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve tén- fereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész életéber. füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetnek rigolyái, elterjed, rossz fényt vet rá ... stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semmit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azit is észrevettem, hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutorjait. Nem éppen erős tulajdonsága a tehetség, így azzal pótolja, ami inkább megadatott neki. Udvariassággal például. Ilyen udvarias emberrel még nem találkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nem lehet . .. egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet, még, hogy Csutorjai legalább egyszer kizökkenjen az udvariasságból. Ha nekimegy egy széknek, még attól is bocsánatot kér, megköveti az almát, mielőtt be! leharap, szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a színészvilágot, az tudja, hogy ebből, ha nem is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek —. és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsát, és feLköltötte, mert — Egy bácsi mondta, aki egyszer bejött a szobámba megkeresni az újságját. — Miféle újságot? — Azt akarta megtudni, megnyerte-e a bajnokságot a Szpartak. — Ide figyelj, kedves gyermekem! Tudd meg: az a bácsi, aki az újságot kereste — az apád! — Nem igazi — Hidd el! A kicsi hitetlenkedve ingatta a fejét: — De az a bácsi csak esténként jón, hogy egyen és aludjon! — És ki eteti? — kérdezte az anyafarkas óvatosan. — Egy néni. Munka után mindig jön, és megfőzi a vacsorát. Olyankor én is essem. — És miért csinálja ezt? — Egyszer én is megkérdeztem tőle, mire ingerülten rágyújtott, és azt mondta; azt ő is szeretné tudni. — Szegénykém! Hát senki sem törődik veled? — Néha a tévében Mária néni mesét mond nekem Maugliról is. Epy pillanatra felélénkült a fiúcska, de rögtön hozzátette szomorúan: — De ez csak o ksvebe-» mn! nem hogy horkolt, de szirénázott — Ne haragudj — motyogta félálomban —, igazán nem akarattal ___ É s jellemző Csutorjai udvariasságára, hogy a tizedik felrázás után is elnézést kért Tóföldi ettől annyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjai! Egyébként is — mint később kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik színészhá- zi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapkodása már megszokottá vált, egy-egy alkalmi „házaspár” cívódása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelvvel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizanygatása — már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngi- csélő méhekről álmodik. — Atombomba vagyok a sőrétek között! — üvölti egy hang, történetesen a Ló- nyaié, és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégis csak begyalogol a színházi világ halhatatlanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik meg ennyivel. Saját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy baletttáncos? Az aljas! Már régen bíróság el« keiiett volna állítani! Mert aki ilyet merészel mondani egy Lónyai ra, az lliliomtipró, betörő, gyilkos! Ide nézzetek, hogy mozgok?! Na ezt figyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csattan, üvegcsörömpöiés. —. Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil az a holdljóros, beteg lelked — így ismét a A farkasok mélyen elgondolkoztak, végül a családfő szólalt meg: — Mit tegyünk? Talán mégis befogadhatnánk ... Az anyafarkas hirtelen megdúhödótt: — Mit játszod itt a jóságost? Rám. is gondolhatnál! Míg te naphosszat vadasz- gatsz, az én nyakamba szakad az egész háztartás gondja. A farkas bűntudatosan lesütötte a szemét. — Mégis sajnálom szegénykét! — En talán nem? össze fa- csarodik a szivem. Ordítani szeretnék. — Elvész nélkülünk! — Elég bajom van a saját kölykeimmel is — dühöngött az anya. — Mit hallgatsz? — csillapodott le végül, •— De a másik csak hallgatott. Na, mondj már valamit! Az ordasatya azonban most sem. felelt. — Nem bánom, maradjon! — egyezett bele váratlanul az anya. — Bocsáss meg! — Férje hálásan dugta oda hoz zá fejét. Boldogok voltak. — Nehéz dolgunk lesz — szólt az anyafarkas meg-' a.dóan, majd kedvesen odahívta új kölykét: — Ejnye, Maugli! Gyere már ide! Majd én embert faragok belőled. Legelőször is mutasd azt a kis bozontos fejedet, hadd nyalogassam le rendesen! (yecrástetia: GtsUmms Sib»r) Maugli karikás hang —, ne éjjel jusson eszedbe a szakm^ hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek. napszakok — vomt újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress magadnak egy lakatlan szigetet De mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötvenesem! Tóföldi magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és ami világéletében utált, számolni kezd. De hát mit ér az a semmi párna, a színészház csak morf; kezd élni. Valahonnan he- gedűszó. „Hej, deládé, delá- dé..Kurjongatótok, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon táncol, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman, nagyokat reccsen, nyög belé. És ebben a „lag- ziban” még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő egetverő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szendergéss talán álom is, sziklákat görgető elefántokkal ... — De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol. Öszszehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és megpróbál visszatérni a sziklákat görgető elefántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? — nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázo- gatja — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög, majd * füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarszt?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai — csak imitálod az alvást Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret,, kinyitja az ajtót, kidugja. c — Fogd ... — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim! — hörgi Tó- földi, aztán valami eszébe jut. — Sercegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi ? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. A láb Lónyaival együtt elmegy, Tóföldi bezárja az ajtót, visszatániorog az ágyba. Amíg Sercegi megérteti Lónyaival, hogy nem kapott csomagot, addig majd csak reggel lesz. És reggel sokkal elviselhetőbb a színészházban. akkor már íélájultan alszik mindenki. Konczek /ózsef m w Önmaga Mintha előzmények, szóval, okok nélkül - Ahogyan csak isten ■ lehetséges, visszamenőleg, hogy a kitalálóját is teremthette légyen. Kellene, hogy kitaláljon engem is az életem. Ne csak önmagát. Mert az, amit ő él, olyan illegálisan vagyok, hogy meneküljek bármikor, Olyan önzőén éli magát. Eszébe se jut, hogy megkérdezne néha- Önmagát tölti be önmagával. Bencze József Elérett a mák és szeder Elérett a mák és szeder, szerelemhez farkas nem kell, Gyertek erre nyáron lányok nefelejcsszívű zsiványok.
