Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

M ár harmadik napja esett, olyan elkesere­dett erővel záporo­zott az ég, mintha új özön­vizet akart volna küldeni azokra, akik most ott dide­regtek földszagú kunyhóik­ban, lesve, hátha eláll, s akkor megmenthetik még azt a keveset, ami a hosszú szárazság után termett, s ami a szikkasztó szélű ápri­lis és a forró május után úgy nézett ki, mintha gyer­mekek számára vetették vol­na — csenevész, rövid szárú kukorica, szilványi burgo­nya. De nem lehetett kimenni a házból, még a fecskék is csak időnként villantották meg fehér hasukat, pedig itt volt az idejük, más évek­ben ilyenkor már csapatos­tul keringtek a falu fölött, s lent a rótségen, a Somlyókéi patak mellett, csoportokba gyülekeztek a gólyák, de most az eső miatt nyoma sem volt a sürgőlődésnek, csak a szőlőhegy útjain ipar­kodtak az árkok felé a so­sem volt patakok. A föld olyan voLt, mint a csiriz, s a kaszálókon ha­gyott szénaboglyákon látni lehetett, mennyire áztak föl, mert sötétebb volt egy jó méternyi rész, mint az amelyik csak felülről kapta a vizet. A kislány elsárgult lapu könyvet olvasott, hangosan szótagolva a szavakat — Ak kor a hős lél kű táb bor nők me g fúv ata fúvatta a tr trom trombitá­kat — nyekeregte, majd egybeolvasta a mondatot — Akkor a hős lelkű tábornok roegfú vatta a trombitákat. — Légy csendben. Csak egy percig hallgass — szólt rá az anyja. — Valaki jön — mondta a kislány, s arcát az ablak­hoz szorította, hogy jobban láthassa a közeledőt. — Ki jöhet ilyenkor? — kérdezte az asszony, és le­letette a varrást. — Ki jön, kislányom ? — Egy ember. Városi. Nyakkendője van és kalapja. Az asszony is fölállt, néz­te a közeledő férfit, aki olyan ruhát viselt, amilyet edclig még soha nem láttak ebben a falúban. Nagy koc­kás zakót és szürke nadrá­got; széles nyakkendője majdnem takarta ingét, s haja, mely homlokára ta­padt az esőtől, feketén csil­logott, nem látszott kopaszo­dó feje búbja, melyet elta­kart a kalap, csak egyetlen betyárosan lecsüngő tincs ült két szemöldöke között, de az asszonynak ennyi is elég volt, hogy felismerje a közeledőt. Végignézett magán, aztán a kislány foltozott ruháját nézte, s az ajtóhoz lépett, •rátolta a reteszt, s még ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta. — Legyen, aminek lennie kell — mondta, s a kislány csodálkozva nézett rá. — Mi, hogy legyen, anyja? — Semmi — mondta az asszony, én megsimogatta a kislány hollófekete haját. A férfi befordult az ud­varra, az ablakokat kémlel­te, s mert nem látott senkit, a tornác felső gerendáját kezdte tapogatni, mint aki keres valamit, aztán hangos csoszogással törölte cipőjét a fehérre súrolt deszkákon, s lenyomta a kilincset. Az ajtóban megállt, nem mint­ha szoktatnia kellett volna szemét a félhomályhoz, de a moslék, és füstszag mellbe vágta, s erőltetnie kellett magát, hogy belépjen. — Szervusztok — mondta, mintha csak az előbb lépett volna ki a házbóL — Hogy vagytok, Julis? Az asszony magához szo­rította kislányát, mintha va­lami bajtól akarta volna óv­ni, s riadtan nézte a fér fiit. — Mit akarsz? Miért jöt­tél? — Na, e* aztán az igazi fogadjisten. Vagy mostanság így köszönnek itthon? — Minek jöttél? — kér­dezte az asszony, s elenged­te a kislányt — Katikám, menj be «a szobába — mond­ta, de a férfi megfogta a kislány kezét, aki nem is ellenkezett, jobban szeretett volna kint maradni ezzel a városi emberrel, mint bent dideregni a fűtetlen szobá­ban. Vári Attila Megjött a bárka? — Na, nézzelek meg. Még nem is látta! ak — mondta, s fölemelte a kislányt, aki nem tiltakozott, pedig más­kor mindig visongani kez­dett, ha a felnőttek játékból magasra emelték. — Anyá- mék írták volt, hogy meg­lét. — Meg — mondta az asz- szony ellenségesen. — Minek j ölttől ? — Azért, hogy lássalak, meg azért is, mert most már jöhetek. Áj em emerikens. Kocsival jöttem, de a Bük­kös dűlőnél beragadtam a sárba. — Autóval? — kérdezte a kislány, s kíváncsian nézte az idegen kockás kabátját, lila nyakkendőjét, s aprókat szippantva ízlelgette azt az illatot, amely a férfit átjár­ta, mint húsvétkor a szobát a fiúk kölnijének szaga. — Engedd el, Pista. Akarok valamit mondani, nem ne­ki való — fogta könyörgőre az asszony, s a kislány után nyúlt, de a férfi nem enged­te, megfogta az asszony csuklóját, s közelebb húzta magához. Nézte a fölcsillánó szemeket, hajdani hancúro­zásaik emléke lobbant föl abban a pillantásban. A szénaverői elhagyott akol, ahol először csókolóztak, a várhegyi boglyák, ahol oda­adta magát a férfinak. — Most olyat mondj, amit ő is hallhat. A többire lesz még elég időnk — mondta, s a kislányt simogatva kér­dezte. — Hát apukád hol van? Dolgozik? — Az én apukám elment — mondta felcsillanó sze­mekkel a kislány —, és meg fogja ölni a hétfejű sár­kányt, és akkor hazajön, és olyan biciglit vesz, mint amilyen Rózának van, és azt is tudom, hogy elvisz a cirkuszba, és vészén fagy­laltot, ha akarom — mondta a kislány, s fityiszt muta­tott. — A bácsinak ezt vé­szén — és kacagni kezdett. — Gyere ide, Katicám — hívta az anyja, de a kislány tagadólag rázta a fejét. Tandori Dezső Uj Duna-part Az új fasor régi gesztenyefói kipusztulgatnak — mit lehetne várni? Hogy a lombzöld-íves évtizedek évszak tűnt-jöttén megfrissüljenek? Mégis! Ahogy elszámoltuk, tizenkét gesztenyeío már csak fekete törzsét sorakoztatja itt a Duna-parton, és nő a pusztulás esélye folyton. Hiányoznak, és hiányozni fognak, de csak akik tudtak róluk, azoknak, s az lenne a hiány - kimondhatatlan! ha tudnánk, itt gesztenyefa-alakban ki élt, mi élt, miért, s a pusztulás hátha csak: „jön más,..!" más-s-ön-áltatás A régi fasor új gesztenyefái:; ''gérkezn#4-e? Így - lehel-e várwrl — A bácsinak olyan jó szaga van. — Tedd le — mondta az asszony, de a férfi csak ne­vetett teliszájjal, úgy, hogy látni lehetett arany fogait. — Legyőztem a sárkányt hosjfcam biciklit holnap cir­kuszba megyünk, anyámféle cirkuszba — fordult a kis­lánytól az asszony félé. — Tudod, mi lesz, ha azok megtudják, hogy ide jöttem először? — Ide? — kérdezte hitet­lenkedve az asszony, s föl­visított benne a gyermek­kor gúnyverse: „jöttment te­lepes, a valagad cserepes, a bugyigód mocskos csepű, a hajad is csupa tetű”. / — Ide? — kérdezte újra. s eä. akarta felejteni a meg­aláztatást, melyet a férfi szüleitől kapott, akkor, ami­kor elment hogy jelentsék be a gyermeket — Ha ide jöttél, oda nem mehetsz, oda én ... — azt akarta monda­ni, hogy oda ő nem engedi, de nem tudta kimondani a szót Kétségbeesetten nézte a férfit, vajon mit akarhat. Mit akar velük. A távoli he­gyi falura gondolt, ahonnan egy szál ingben menekül­tek, a kínlódásra, hogy beil­leszkedjenek, s arra, hogy most a férfi ki akarja ra­gadni abból az életből, melyet iól-rosszul, de végűi mégiscsak megszokott — Nekem már itt is van­nak halottaim. A férfi értette, tudta, mi­re gondol az asszony, s a hangulatot oldani akarva, a kislány varkocsát áV.ája elé emelte. — Na, Katica, mit szól­nál hozzá, ha addig marad­nék itt, amíg ekkorára nőne a bajuszom, és közben min­dennap autóznánk és fagy- laltoznánk, és te megtanul­nád mondani, hogy édesapa. — Ne! — sírt fel az asz- szony. — Könyörgöm, ne hitegesd — mondta, s az ab­lakhoz lépett, nézte, milyen sűrűn esik az eső, s titokban azt szerette volna, hogy so­ha ne álljon el, hogy ott maradjon a Bükkös dűlőné sárba dögölve a kocsi, ők ketten, kézen fogva a kis­lányt, hatalmas esernyő alatt menjenek a községházára, helyreigazítani egy vonalat: melyet az „apja neve” ro­vatba húzott a tanácstitkár. A z asszony sírt, mert érezte a bizonyossá­got, hogy választania kell: e visszatérő egyszer máshova tér majd vissza, és mit tehet ő, szegény telepes, akit a falu csak épp hogy megszokott, pedig csak ha­zát, s nem nyelvet cserélt. A kislány újra és újra ba­juszt formált a varkocsából, s nevetett. Nevetett, mert mindent meg fog kapni, s akkor, hogy ő is adjon vala­mit, a férfi szemébe nézve mondta: — Tudok olvasni. Olvas­sak neked valamit? — Olvass — felelte a fér­fi, s körülnézett a szobában. — Mi van oda írva? — Ka toli likús fa fali falinaptár az egy kil kilenc hat három észté esztendőre — tagolta, — Tudod, én nagy vagyok, már betöltöt­tem a hetet. Nyolcadik esztendeje lát­ja vendégül Pécs az ország legnagyobb gyermekszínját­szó együtteseit, és azoikat a vezetőket — nevelőket —, akiknek szakmai fejlődésére a munkahely nem sajnálja az időt és a költséget. Olya­nok is voltak, akik saját pénzükön mentek el, hogy tanulhassanak. Az idén négy­naposra apadt találkozón hu­szonhárom hazai és egy cseh vendégcsoport mutatkozott be, mely a tanácskozás vé­gén páratlanul tanulságos módszertani bemutatót is tar­tott. A hazai mezőnyt a színját­szó közösségi formák válto­zatossága, műfaji és stílus­beli sokszínűsége jellemezte. Iskolai osztály, úttörőraj, napközis csoport; iskolai szakkör, dramatikus kör és művelődési házi művészeti csoport egyaránt eljuthatott Pécsre, ha munkáját a zsűri kiemelkedőnek ítélte. A fesz­tiváltól távol áll a versengés szelleme: elsősorban mód­szertani bemutató, s értel­mét a tanácskozásokon közö­sen leszűrt tanulságok adják. (Az előadások a gyermek­színjátszás. megújítására vaió törekvés jegyében jöttek lét­re. Lényege, hogy jól-ross.zul betanult, kosztümökben fel­mondott előadások helyett sa­ját élményvilágukat alkotó módon, saját eszközeikkel megjelenítő - drámajátékok­kal lépjenek színre a gyere­kek.) Az új szellemű gyermek­színjátszásnak volt olyan idő­szaka is, am íjkor a közönség előtti szereplest sokan szük­ségtelennek tartották, csak az önismeretet, az alkotó és kapcsolatteremtő készséget fejlesztő, elmélyült közösségi játékot tekintették fontos­nak. Az idei fesztivál mint­ha ennek a szemléletnek ad­ta volna meg a kegyelemdö­fést. A jó produkcióknak is Jelenet a jászfcnyszaruiak Háry János-előadásából szinte mindegyike számolt a gyerekek megmutatkozási vá­gyával, s a közönségigénnyel is, hisz a szülők, a rokonok — különösen kisebb, zár­tabb településeken — számot tartanak az efféle bemuta­tókra. A produkciók jóságát ilyenkor azon mérheti a szakember, hogy a gyerekek mennyire azonosulnak a sze­repükkel, mennyire tudnak az adott játék szellemében akár még az előadáson is rög tönözni. Az egyik előadást épp egy ilyen rögtönzés men­tette meg. A kissé túlszer­kesztett életjátékba műszaki ÖNGYÓGYÍTÁS Amidőn a szabad szombat és a nővérhiány együtthatá­saként a járóképes betegek hét végén hazatérhettek sze­retteik körébe, a beszédes és mindig segítőkész Plugovátz bácsi — kihasználva az egy emelettel lejjebb tévé köré gyűlt ügyeletesek figyelmé­nek lankadtságát — beteg­gyűlést rendelt el. — Tisztelt kórtársak — mondta —, a kintlakásos ke­zelést megkönnyítendő, ja­vaslom, hogy aktív közremű­ködéssel, öngyógyítás útján járuljunk hozzá mielőbbi fel­épülésünkhöz. Felajánlást is teszek, vállalom a höméröz- tetést, az injekciózást és az infúziócserét. Ki tudna még valamiben segíteni? A hármason megmozdult a frissen műtőit beteg, de Plu­govátz leintette: — A maga dolga most a nyugalom. A hármas ezek után nem is merte riasztani a nővére­ket, — Javaslom tömbbé — folytatta Plugovátz —, hogy a szervező bizottság élére vá- 'asszunk elnököt. Tekintetíd álláspontukra, titkos szava­zást tartok célszerűnek: kéz­feltartással csak az jelezzen ellenvéleményt, aki nem ért egyet a javasolt személlyel. Tehát a bizottság élére fel­terjesztem Plugovátz kórtár­sat. Aki nem ismerné, itt áll önök előtt. Ellenpróba. A begipszelt kezű nyolcas a hátsó ágyról a lábát emel­gette. Plugovátz odacsoszo­gott. — Oldalra fekszünk, le­csúsztatjuk a nadrágot... A beteg — az ismerős sza­vak hallatán — kitágult, szemmel engedelmeskedett Plugovátz a faliszekrényből injekcióstűt vett ki, mire a beteg felkiáltott: — Nem, nem! Egyetértek! — Akkor minek jelentke­zett? Távoztában Plugovátz beta­kargatta a „négyeskét”, mire az rémülten valamit a zsebé­be évooti. Pta*gs»»ts «te*«­detten nyugtázta a gesztust. Majd megállt a sorszám nél­küli pótágynál, és aggódva megigazította az infúziós pa­lackot. A beteg eltakarta a szemét. — Egy kis alvás most nem is árt magának — mondta Plugovátz. Mintha a jobb karja el­zsibbadt volna — és a pót­ágyon fekvő felébredt. Zöl­des jelzőfény égett az ajtó fölött. Nem messze Plugo­vátz bácsi behunyt szemmel fekszik. Az ö mozgolódására az is felpillant, átható sutto­gása eléri: — Mi az, felébrédt? Órák óta annyit nyöszörgött, hogy többször csengettem a nővér­nek, de nem jött. Nincs itt senki. „Hát mégsem vállalta? Alom lett volna?" — s a pótágytulajdonos sóvárogva gondolt az intenzív osztályra, ahol mindig van ellátás. Mtwatké László A brnói vendégek egy Au- dersen-mesét játszottak. hiba csúszott: a szereplők már beálltak a diszkójele­nethez, de nem akart meg­szólalni a magnetofon. Né­hány másodpercnyi kínos fe­szengés után végre az egyik fiú elkiáltotta magát: — Mi az, lányok, nem tudtok tán­colni? Felszabadult nevetés » színpadon és a nézőtéren, ■ végre megszólalt a zene is A műsorban szereplő má­sik életjáték meg sem kísé­relte, hogy drámának tüntes­se föl magát. Rendezője az önismereti műhelymunka hí­vének vallja magát. Szemé­lye szerint egyébként hivatá­sos. színházi rendező. Sajátos módon éppen ebben a mun­kában volt a legkevesebb teatralitás. A legfeszültebb figyelem mégis e látszólag szerkesztetlen jelenetsort kí­sérte, melynek egyetlen té­mája a pubertás volt, a ne­mek közti kapcsolat, az egy­más iránti érdeklődés kibon­takozása. A bemutatkozó huszonhá­rom csoport közül egynek volt még hivatásos művész a vezetője, s még egy társu­lat teljesítménye mögött volt érzékelhető hivatásosok köz­reműködése. Szerencsére nem kell azt mondanunk, hogy a* amatőr rendezők eleve ver­senyképtelenek. Egy fiatal ta­nító — alapfokú rendezői vizsgával és valamelyes szín­játszói múlttal a háta mö­gött — olyan mesefeldolgo­zásokat varázsolt a színpad­ra másodikos falusi gyere­kekkel, hogy ha e fesztivá­lon dobogó lett volna, ők bi­zonyára a legfelső fokra ke­rülnek. Talán még azt az állítást is meg lehet kockáz­tatni, hogy a kivételes egyé­ni művészi tehetséggel meg nem áldott pedagógus-rende­zőknek sem kellett szégyen­kezniük. Rendezői leg képzet­len nevelők is figyelemre méltó bemutatókat tartottak. Távol áll tőlem, hogy a há- lyogkovácsságnak akarjak reklámot csinálni, de amíg a pedagógusképző főiskolá­kon csak elvétve nyílik lehe­tőség rendezői ismeret é* gyakorlat szerzésére, s amíg a közművelődés nyújtotta le­hetőségekkel is csak viszony­lag kevesen akarnak . vagy tudnak élni, a hazai gyer­mekszínjátszás derékhadá­nak kell tekintenünk a gyer­mek iránti felelősségérzetbő! a nevelésnek ezzel az eszkö­zével is próbálkozó, felké­szültségét legföljebb önkép­zéssel fejlesztő nevelők tö­megét. De lehetőség szerint kísérjék figyelemmel a szak­mai fórumokon elhangzó vi­tákat, értékeléseket, s vessék össze mások tapasztalatait a sajátjukkal. Az évenkénti pé­csi fesztivál e fórumoknak ez idő szerint legjelesebbike. Tanulságai bárcsak mind szélesebb körben terjedné­nek ! Trencsényi Imre SOMOGYI NÉPLAP Á mai qyermskszíniátszás

Next

/
Oldalképek
Tartalom