Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
> Következetes, kérlelhetetlenül szigorú, kemény ember — így hangzik a szinte teljesen egyöntetű vélemény Pintér Kálmánról, a kaposvári 503. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatójáról. És — ezt már magam tapasztalhattam, részint a telefonos „puhatolózáskor-’, részint a két hosszú beszélgetés során a direktor kényelmesen, mégis egyszerűen berendezett szobájában — nem tartozik a könnyen „puhítható”, önmaguk érdemeit nagydobra verni hajlamos riportalanyok közé. Nem jellemzi ugyan viselkedését és beszédmodorát az álszemérmes lákszattar- tózkodás a személyességtói, mozdulatain és hanghordozásán azonban lépten-nyomon fölfedezhetjük azt a vonást, melyet két évtizede egyik versében így jelölt Garai Gábor: tiszta szigorúság. Nyilvánvalóan nem kenyere Pintér Kálmánnak az álintellektuális locsogás, fecsegés. Stílusát — s ezt némi provokatív szándékkal jegyzem meg csaknem a beszélgetés kezdetén — inkább az a célratörő egyszerűség jellemzi, mely általában a kétkezi munkásokét. — Ez természetes, mert nem felejtettem el, honnan jöttem. Balatonendréden születtem idestova ötvennyolc esztendeje. Egyszerű családból származom, nagyapám arató- gazda volt, anyám háztartásbeli, apám vasutas, aki az egyértelmű jelzésekhez szokott, s nem a köntörfalazáshoz, a sok beszédhez. Későbbi, az elemi és polgári iskolaévekből maradt élményeimre apám leszázalékolása, anyám kényszerű házmesterkedése nyomta rá a bélyegét. Akkoriban tapasztalhattam először, milyen mélyre képesek süllyedni egyes emberek. Jól emlékszem azokra a Szerencseden kis zsidógyerekékre, akiket — már harminchétben, harmincnyolcban — ki- köaösitett a diákság zöme csupán származásuk. miatt Jól emlékszem, hogyan gúnyolták ki, alázták meg őket, s ez az élmény — bár elhiheti, nem vagyok érzelgős, még megrendít. Persze, saját sorsom sem adott okot örömujjongásra. Apám nyoJcvanpengönyi nyugdíjából csak arra futotta, hogy a polgári iskolát elvégezzem, továbbtanulásra nem. Inasnak nem vettek föl, elszegődtem hát eulágernek egy kőműveshez, majd — hála a tőlünk nem messze élő operaénekes- nő, Haselbeck Olga által szerzett összeköttetésnek, magyarán protekciónak — géplakatos tamonc, majd segéd, később gépkezelő lettem a Balatonon közlekedő Sió motoros hajón „Navdgare necesse est” — hajózni hasznos — hangoztatták az ókori latinak. S hajózni valóban hasznos, állítja a harmincöt esztendeje csak a szárazföldön élő Pintér Kálmán A legcsekélyebb hanyagság is megbocsátha- tatlaimak számított a vízen, majd a balatonfüredi hajógyárban, amikor — természetese n sokadmagával — Renault-motorokat épített be a hajótestekbe. Később, a háború után, a németek által kirabolt szerelőműhelyekben iámét megkezdte a munkát az alig húszéves fiatalember. Az elsüllyesztett hajók kiemelésében is részt vett Kenyéren és vöröshagymán éltek hónapokig, szalonna csak hébe- hóba jutott. Hamarosan a Boglár motoros parancsnoka lett: a Kis Újság riportere szerint az ország legfiatalabb hajóskapitánya. Közben katonaévek jöttek a határőrségnél, a fegyvermesteri technikusi vizsga, mert a szegény sorsú fiú nem engedhette meg magának a lehetőségek elmulasztását, ha úgy tetszik: a „tavász” nem horgonyozhatott le hosszabb időre. Hamarosan azonban — tetszett, nem tetszett — kikötőt kellett választani. — A hajózási vállalat szakszervezeti bizottságának titkára egyszer megkérdezte tőlem, szeretnék-e tovább tanulni. Természetesen igennel válaszoltam. A Munkaerő-tartalékok Hivatalának segítségével tehát beiskoláztak a Műszaki Szaktanárképző Intézetbe. Hároméves kurzus volt ez, sok érdekes élménnyel. Élveztük, hogy egyszerű származású, csóró if jakként lehetőséget kaptunk a tanulásra, de nem tudtunk szabadulni az alacsonyabbrendűségi érzéstől, ha annak rendje és módja szerint érettségizett, kulturált egyetemistákkal vagy főiskolásokkal akadt dolgunk a fővárosban. Hallgatótársaim egy része — mert nem tudott felzárkózni — hamar feladta... Másik része —• a szellemi- idegrendszeri megerőltetéstől — infark- tust kapott; nem egyet akkor vagy később sírba vitt a szívroham. S volt egy harmadik csoport, mely tisztességesen befejezte tanulmányait, oklevelet is szerzett. Később — talán mert nem tudott beilleszkedni az értelmiségi közösségbe — visz- szatért a munkapadhoz. Vagyis a „fényes szelek” időszaka korántsem volt olyan fényes, amilyennek jó néhányan még ma is látni szeretnék. Nekem szerencsém volt: ötvenegyben igazgató lettem Kaposváron. Az első munkáskáder igazgató. Még tanultam a levelező tagozaton — de már magamnál jóval képzettebb és tapasztaltabb pedagógus kollégákat kellett irányítanom. Vagy kellett volna... Pintér Kálmán ma is pontosan emlékszik a számra: száznyolcvanhat tanulója volt akkor az Irányi Dániel utcai öt tantermes szakmunkásképző iskolának. Többnyire két- esztendős, úgynevezett gyorsított ütemű képzésre „rendezkedtek be”, természetesen a „vas és acél országa” követelményeinek megfelelően. Számos szép emléke is maradt azonban az egykori „munkáskáder igazgatónak”. A Kaposvári Cukorgyár és az egykori „vas- korobinát” — a mai VBKM dolgozóinak gyermekei rengeteg örömet szereztek az oktatás, a szervezés és általában a politika útvesztőiben Ariadne-fonal nélkül tapogatózó fiatalembernek. — Sokan regi munká »dinasztiákból származtak- Tudták a szüleiktől: a jó munkahely óriási érték, nagyon meg kell becsülni. Ezért aztán csaknem valamennyien tisztességes, szorgalmas gyerekek voltak. Anélkül, hogy azokat az időket visszakívánnám, szeretném megjegyezni: jobban tanultak, mint az állás- lehetőségek tömegétől „efkénye&ztetett" mai gyerekek. A huszonhét esztendős, frissen végzett és csaknem frissen kinevezett ipari iskolai igazgató — bár, amint elmondta, sohasem hordott zsebében marsallbotot — hamarosan egy mammutintézmény főnöke lett. 1952-ben megbízták a „fiókiskolák” létrehozásával. Az SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Ariadne-fonal nélkül utazgatásoknak, egyezteti tárgyalásoknak, műsorokkal kombinált szakmunkás toborzó utazásoknak se vége, se hossza nem volt, és nemsokára megalakult az MTH-iskola Bala- lonfoogláron, Fonyódon, Marcaliban, Siófokon. Barcson, Nagyatádon és Csurgón. Az említett intézmények mai diákjainak nyilván sejtelmük sincs arról, mennyire jelentős szerepet játszott a somogyi szakmunkásképzés szervezésében ez a nyugdíjkorhatárhoz közeledő, de ma is fiatalos, zömök férfi- aki — akkoriban, ifjúként — egy iskolát igazgatott és hetet „felügyelt”. — Furcsa időszak volt... A falusi gyerekék, akiknek az ötvenes évek mezőgazdasági politikája elvette a kedvét a Hűdtől, tömegesen jöttek az MTH - iskolákba, de csak bognárnak, kádárnak, kovácsnak, lakatosnak, asztalosnak, szabónak, kárpitosnak jelent- kezték; valósággal rí mán- kodni kellett nekik, hogyne csak a hagyományos szakmákat válaszszák. Töméntelen gondot okoztak a városi és a „bejáró” gyerekek közötti „villongások”. . Amikor a falusi srácok — tízóraira — nekiálltak a magukkal hozott sült csirkecombnak, »városiak rögtön acsarkodni kezdtek. Így vert éket a fiúk közé egy elhibázott gazdaságpolitika. A fiatalok szinte pánikszerűen menekültek a faluról; tudták, bármenynyit dolgoznának is ott, a terményt ehritetnék a „begyújtó«". így hát — legalább mennyiségi szempontból — nem okozott gondot a „beiskolázás”. Igaz, sokáig tartott, dé intenzitásban nem érhetett föl a szakmunkásképzés megalapozásának néhány esztendejével az az időszak, amíg — különböző kényszerházasságok és válások, sőt Idegfeszítő válóperek után — létrejöhetett végre az 503. ez. Ipari Szakmunkásképző Intézet. Ma csaknem száz'hivatásos pedagógus és szakoktató tanít huszonhét nehézipari szakma fortélyaira ezer diákot a kaposvári Németh István fasor végén elhelyezkedő tágas épületben. A pedagógusok közül több mint harmincat Pintér Kálmán ismertetett meg valamelyik szakma alapjaival, s a hatás megállíthatatlanul „gyűrűzik” tovább: az 5013. sz. intézet tanulói számos előkelő helyezést értek el az utóbbi éveidben az országos szakmai tanulmányi, sőt politikai versenyeken. Sikerember tehát Pintér Kálmán.. Kitüntetéseinek felsorolásához egy ötödik széles hasábbal kellene megtoldani ezt az oldalt, társadalmi-politikai tevékenységének részletes méltatásához egy hatodikkal. Mégsem boldog, mégsem elégedett — A körülmények a tanulásihoz ma ösa- szehasonli tha latiamul jobbak, mint az att ifjúkoromban voltak. A tantervek korszerűbbek, az eszközkészlet nagyobb, a művelődési lehetőségek sem hiányoznak, de az én tapasztalataim szerint a gyerekek szívóssága és kitartása korántsem olyan, mint a mienk volt a „hőskorban”. Ez — sajnos — vonatkozik a második-harmadik-negyedik genera- 1 dós munkásgyerekek egy nagy részére is. Jó volna elérni, hogy ezek a fiatalok ne a kisebb ellenállás irányába induljanak el, hogy ne caak a szakmát sajátítsák el istenigazából, hanem munkástudatuk is kialakuljon; jó volna elérni, hogy ne húzódjanak vissza, ha majd a munkahelyen igazságtalanul az orrukra koppintanak. Velem is megpróbáltak már jó néhányszor elbánni a szókimondásomért, mégsem lapultam meg, mert gyűlölöm a tunyaságot, az igazságtalanságot, a látszatokat. Ezt tanultam a szüleimtől. Környezetében legendákat mesélnek határozottságáról. Az egyik országos nagyvállalat vezetői valamiféle értelmetlen, túlzott titok- zatoskodásból megtagadták a gyárlátog^tási engedélyt az 508. sz. Szakmunkásképző Intézet diákjaitól. Levél levelet követett, telefonhívás telefonhívást — s a tapasztalatszerzésnek nem volt többé akadálya. Az iskolának egy beosztott tanára pénteken megbocsáthatatlan pedagógiai hibát követett el — az Igazgató hétfőn útilaput kötött a talpára Nem rejti véka alá a véleményét, ha a külföldi tanulmányutakról kérdezem — „a magunkfajtának arra is alig van lehetősége, hogy egy-egy szomszédos szocialista ország szakmunkásképzéséről szerezzen, közvetlen tapasztalatokat” —, s nem hallgat akkor sem, ha fölötteseivel kell vitába keveredni. Mosolyt csak ritkán látni arcán. Nekem mindössze kétszer sikerült: évekkel ezelőtt, amikor az általa irányított intézet növedé- kei szinte „taroltak” a szakmunkástanulók országos versenyén, illetve amikor diákjai ugyancsak országos politikai vetélkedésen végeztek az élen. „Teljes embereket szeretnénk nevelni, olyanokat, akik nemcsak a munkapad mellett képesek bizonyítani tudásukat, de a helyi, az országos közéletben, sőt a nagypolitikáiban is biztosan tájékozódnak” — mondta akkor. S nem egyszerűen „vizet prédikál” Pintér Kálmán. Nem telik el nap, bármennyi is a feladata, melyen ne venne kezébe könyvet, folyóiratot, hogy elolvasson mindent, aminek bármilyen csekélyke köze van is a politikához. Ma is gyakran ruccan át valamelyik tanműhelyibe. Munkaköpenyt ölt, odaáll a munkapad mellé, olyan magabiztossággal kezeli a szerszámokat, mintha sohasem foglalkozott volna mással, s birkózik a vassal kitartóan, „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az »8*»". Azt mondják, a vas sohasem tudott ».lenén»» « ama.-aratnak. lengyel Andritg
