Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

NEVER

AGAIN!

NAZI STOP THF IF!

A világ

legjobb

plakátjai

Kétévenként rendeznek Varsóban Nemzetközi Plakát Biennálét. A díjazott plakátokat Í966 óta a Vilanovo-i Plakátmúzeum őrzi. Most a Műcsarnokban e díjazott plakátokból, a világ legjobb plakátjaiból, láthat válogatást a közönség. Kétszáz művet, amelyből néhány már eddig is bejárta a világot. Olyan világnagyságok neve szerepel a plakátokon, mint a francia Graphus-csoport (kiállításukat nemrég láthattuk Magyarországon), az amerikai A. Warhol és P. Davis, a szovjet Gudmanas, a finn Veistola, a lengyel Tomaszeitski, az olasz Carmi, a magyar Alapig Attila, vagy a nyugatnémet Matthies művészeké.

Kap«, L',",. Szólok a főnöknek

Szikszói Károly

Búcsú

Mondhattam volna valami szépet, de nem jutott eszembe semmi.

Mostanában cukor nélkül iszom a kávét, persze ezt nagyon jól tudod.

Talán hazudnom kellett volna valamit, hogy szép vagy, meg miegymás, de hát sosem voltál szép,

csak megszoktuk egymás labilis idegrendszerét, a pénztelenséget és a periférikus napokat

És hidd el, sosem lett volna lakásunk, autónk, gyerekünk, de ezt már megbeszéltük.

Valahogy így képzelem el

az egészet:

Egy derűs reggelen, frissen, lezser eleganciával belépek a főnök szobájába, mosolyogva ráülök az Íróasztala sarkára, és szemrebbenés nélkül közlöm vele, hogy nekem elegem van az egészből. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért tengődöm ennél a cégnél, ahol rossz a munkahelyi légkör, kevés a fizetés, fogcsikorgatva engedik el az embert szabad szombaton, és az üzem* konyhán olyan az ebéd, hogy ahhoz képest Róbert bácsi ingyenkonyhája az Ínyencek klubjának tűnne. Továbbá az is megfoghatatlan, hogy a prémiumot évek óta azok kapják, akik egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, eztán az ia érthetetlen, hogy azokat küldik el jutalomsza- badságra, akik az egész évet jutalomszabadságnak tekintik, de az sem megengedhető, hogy a főkönyvelő a vállalat bútoraiból rendezze be

Aztán ágy képzettem el, hogy erre a főnők meglepőnk, szóhoz akarna jutni, de én egy kézlegyintéssel leintem, és azt. mondom neki, hogy most én beszélek, mert ő beszél eleget a munkaértekezleteken, annyit, hogy mást szóhoz sem enged jutni. És azt nevezik nálunk üzemi demokráciának, hogy a főnök beszél, a beosztott meg bólogat, holott pontosan fordítva kellene, mert ö bizony évek óta semmi olyat nem mondott, amitől valaki is okosabb lett volna.

Továbbá úgy képzelem el, hogy erre a főnök belevörö- södik, izgatottan kapkod a szavak után, de én újra leintem, hogy csak hallgasson, mert az unokatestvérét tette meg főelőadónak, aki bizony enyhe szavakkal fogalmazva is egy tehetségtelen, buta és amellett rosszindulatú 'fráter. Az olyan tehetséges, művelt emberek, mint viszont például én, sportnyelven szólva nem tudnak labdába rúgni, mert a protekciósok úgy ellepik a zöld gyepet, mint

másutt a sáskák.

Erre — úgy képzelem el —

a főnök felugrik, kinyitná az ajtót, hogy kirúgjon, de erre én visszanyomom az ülésre, és azt mondom neki, hogy a handabanda helyett jobb lett ixjlna, ha képezte volna magát, járt volna az esti iskolába, így a nevét legalább megtanulta volna tisztességesen leírni,

Mindezekre — gondolom — a főnök magába roskad, belátja, hogy évek óta méltatlanul mellőzött, kinyi latkoz- tatja abbeli szándékát, hogy megtesz főtanácsosnak, és kijárja nekem a legközelebbi kitüntetést, továbbá elküld két hétre pihenni Japánba, és legalább egy ezressel megemeli a fizetésem.

Aztán erre — úgy képzeltem el —, azt mondom neki, hogy engem nem lehet

megvesztegetni, különben is bárkitől előbb elfogadnék bármit, mint tőle. És különben is vegye tudomásul, hogy nem szeretem, nemcsak öt,

Ungvári Tamás

Elveszett

illúziók

Niels Bohr, a Nobel-díjas atomfizikus csaknem térdre vetette magát Roosevelt elnök előtt, hogy az atombombát ne Hirosima és Nagasaki fölött próbálják ki. Roosevelt, állítólag, mindent megígért a tudósnak, majd egy támaszpontról felszállt néhány repülőtiszt, navigátor, bombakioldá&ra képzett katona, és 1945 augusztusában távolról fényképezték azt a öombafelhőt, melyben több tízezren lelték halálukat. Ennek a bombaieihónek az árnya máig a fenyegetés ernyőit teríti folénk. Megbújik alatta egynémely legenda is.

A világ közvéleménye például úgy tudta, hogy ama bombázó pilóták vezetője, bizonyos Eatherly meg téboly o- dott a felelősség súlyától, mig. társai az ismeretlenség homályába rejtőzve titkolják tettüket.

Nem így van! A bombázó

pilóták Hirosima pusztulásának évfordulóin — mint a Spiegelben olvasom — ösz- szegyűlnek, és valóságos dá- ridót csapnak tettük ünneplésére. Ama szerencsétlen Eatherly-rő<l persze megfeledkeznek, hiszen börtönviselt ember: szélhámosság vádjával állt a bíróság előtt, és szerintük — pénzzé tette szenvedését... Az egykori katonák többsége semm:fajta lelkifurdalást nem érez, ha- *nem pezsgővel ünnepli, hogy ők szabadították ránk az elmúlt évtizedek legnagyobb fenyegetését

Illúzió tehát az, hogy jövendőnket, sorsunkat még csak' részben is arra alapozzuk: lelkifurdalás, meggondolás, logika uralkodhat a katonák egy meghatározott csa- portjában vagy akar bizonyos államelnökök irodáiban. A többség, az emberiség többsége, tudjuk, bekét akar.

Sir John Hackett csak nemrégiben adta közzé sikeres könyvét: A harmadik világháború: 1985. A szerző, az angol vezérkar immár nyugdíjas tagja, dúsan kárpitozott lakásának kerékasztalán

játssza le egy új világégés forgatókönyvét. A manapság divatos fuiturológiában immár előrenyomul a hadászat. Sir John egészen pontosan tudni véli, mikor, hol es miért robban ki a harmadik világháború. Érvei persze gyanúsak, hiszen mai politikusok véleményét vetíti ki a jövendőre. A NATO-t olyany- nyira elgyengítette a beke- propaganda — érvel a hajdani vezérkari tiszt —, hogy európai haderejének gyengeségét kihasználja az ellenfél. Tankjai megindulnak Nyugat-Németország felé, miközben egy atombomba megsemmisíti az angliai Bir- ingham varosát... Könnyűszerrel elmebetegnek nevezhetnénk Sir John Hackettet,

de még a zoknija színét sem állhatom. Erre persze könyörögni kezd, hogy gondoljam meg jól a dolgot, ne kapkodjam el az ítéletemet, mert hisz még barátságot sem kötöttünk.

Aztán úgy képzeltem el.. De nicsak, ez már nem a képzelet, valóban itt a főnök, és én... illetve ő megszólal, és azt mondja:

— Mondja, maga meg van

örülve, hogy hadonászik a karjával, mint a ventillátor? Azt képzeli, hogy ezért fizetik magát? Üljön a helyére, és csinálja meg azt az aktát. Két hete várom.

— Igen, főnök — mondom én, aztán előveszem a pak- samétát, kitekintek az ablakon, és látom, hogy milyen borús idő van. Tényleg, ötlik az eszembe, ma nem is szólhattam volna, hiszen mindjárt esik az eső, én meg úgy képzeltem el, hogy egy derűs reggelen, frissen, lezser eleganciával... A fene vinné el ezt ma időjárást...

ha könyvének részletes dokumentáltsága nem utalna arra, hogy őrületében van bizony rendszer. Nem egy ma- gányos álmodozó vágyképeiről vaij szó, hanem meghatározott hatalmi és katonai körök bestsellerként közzétett közvélemény-befolyásolásáról ...

Az elmúlt esztendők egyik legsikeresebb „békekönyvét” pedig egy Jonathan Sehe U nevű újságíró és író adta közzé; egy fiatalember, civilben a New Yorker szerkesztője. A nukleáris fenyegetésről szól ez a mű is, de kiegyensúlyozott elemzése pusztán azt tárja fel, hogy rendelkezésre állnak már azok a fegyverek, amelyek elpusztíthatnák földünket — ám ennek a pusztításnak megannyi akadályát is kitermelte az élet Lehetetlen például ép ésszel fenntartani az „első csapásnak” olyan mitológiáját, mint amilyent az amerikai hadvezetés terjeszt. Lehetetlen a már 1974-ben James Schlesinger egykori hadügyminisztertől feiröp- pentett „korlátozott nukleáris háború”, mert ezek a korlátok merőben képzeletbeliek, így az illúziók és legendák körébe utalhatók.

A könyvet eddig egy esztendő alatt tizenhét nyelvre fordították le; folytatásokban közölte például a New Yorker és a hamburgi Die Zeit. Feltartóztathatatlannak rémlett Jonathan Schell hatása, egészen addig, amíg előállt egy ausztráliai professzor, foglalkozását tekintve filológus, és bebizonyította, hogy Jonathan Schell könyve: közönséges plágium. Nem más, mint a Becsben élő, jelenleg nyolcvan esztendős Günther Anders Münchenben 1972-ben kiadott Végítélet, avagy az idő vége című filozófiai könyvének „felhígított” változata.

Plágium? Ezt még a Die Zeit kommentárja is tagadja. Pusztán arról van szó, hogy az idős filozófus a hetvenes évek elején közzéadott gondolatai akkor még nem hullottak termékeny talajra; és hogy ezekre a gondolatokra valaki a távoli Amerikából „rárímel”, az még korántsem bizonyítja a plágium tényét, inkább azt, hogy a filozófus gondolatai kiállták egy évtized — az atomkor egyik évtizedének — nehéz próbáját.

Jonathan Schell repülőgépre ült, egy német bíróság előtt jelent meg, hogy bebizonyítsa: a (filozófus könyvét nem olvashatta, hiszerwtöfel- vén egy szót sem tud. í w- felei azonban nem zárták ki azt a lehetőséget, hogy a művet akár magánúton lefor- dítlathatta magának — a per jelenleg eldöntetlen.

Holott nem erről a perről van szó; a tét nagyobb, és a perben félként, tanúként, .ügyészként a földteke népei vesznek részt. Ideje lenne már bíróság elé idézni a korunk technikai vívmányait pusztító fegyverekként felhalmozó erők képviselőit — mint ahogy egykoron a nagy angol filozófus, 'Bertrand Russel tette!

A pusztító eszközök rendelkezésre állnak, de — ahogyan Sir John - Hackett fogalmazná — rendelkezési állományban van egy nagy és feltartóztathatatlan hadsereg Azoké, akik minden legendák ellenére, illúziókat száműzve mégis bíznak .abban, hogy nem a majmoké lesz ez a föld, és nem is nyugdíjas tábornokok fognak uralkodni rajta. Minszk és Birmingham él, és nem akar meghalni. Ami pedig az amerikai bombázótiszteket illeti: ki irigyelné tőlük a pezsgőt? Ünnepeljenek csak nyugodtan a majmok ama mini- bolygóján, ahol emlékeikben élnek. A hétköznapi, józan embereknek más a múltja, s reméljük, más a jövendője. Ha az eget kémlelik, úgy nem a kegyelem elmaradó üzenetére füleinek, hanem ar- I ra, amire dolgos népek több ezer esztendeje: süt-e a nap, esik-e az eső.

És ha kisüt — efanosaiyod-