Somogyi Néplap, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
Szirmay Érdre Mindenki hazaér Itt. ót ideje: feszesebbre kell fognom a szavam, ha elhagyom a lobogast. a díszt, meggyőzőbb lesz — ha igaza van a késön megszólalónak; még parázslik a fény, lehet, jut még remény a rákosoknak, az idegsérülteknek, nem sorvadtak el a hajdani szerelmek: a csöndnek harangszó-zengése van. Utamban szikla, gát, fekete mocsár, erre már nem épül büszke tornyú vár; a galambok nem raknak itt már fészket, pedig mindenki hazaér egyszer — ha el is tévedt. Te is tudod A széles, sárga függönyök aláhulltak, a város utcáin a homály belopódzott; hiszen szándékainkat az évek megkerülték, hátunk mögött az ajtó már becsapódott. _ KM oN'vsb • ÍZ- •& ' Falu Somogybán. Vörös Ferenc tollrajza Mester Attila Tánc alá való nóta Szente Pál Mai állatm (A nyírbátori Tiiródá-szobor avatására) Közénk ült ezen az estjén Tinódi Lantos Sebestyén, fölkiáltott a csendben seregimk veszedelmén. Gyalog jött. vállán iszáik, szemében várak ^gtek, bástyák lobogtak, szörnyű halottak ■ feketéinek. És felszólalt az égnék, felszólt a csillagoknak, vére csordult a fűből kinövő kard1 vasaknak. Lovát kantáron hozva nagyságos Báthori Gábor fehéren, mint a nyírfa vált ki az éjszakából, ivott valahol egy jót, úgy szebben szól az ének, dobban t-áig a tánonák, csordultáig a vérnek. Köti lovát a fához — sörénye leng, fonatlan, oldja kardját a tánchoz — porlik aranyos tokiban. Ideje most a táncnak, ideje van mulatni, váraink Sebő testvér szétlopják tyúk ólat rakni. Járjuk összefogód zva forogjunk csontzenére, kürt kurjant kakaskiáltást, trombita sárgul az égre, menyasszonyunk már alszik, asszomyanyánkkal lábtól, de azért járjuk, járjuk nagyságos Báthori Gábor, pokolra mentünk dudáért, egeti szánk a sípja, ördög szarva, patája fújíatóján a cifra. Porolj Tinódi Lantos, férgeké úgyis a konc, füstköd emészti a márványt, zöldipenészes a bronz, * Mégis, mégis e táncot járni mi űz, mi hajszol? — Lábunk vérzik a fűből kinövő kardvasaktól. A kövér és a sovány tyúk ■ , A sovány tyűik így szólt a kövérhez, aki hájasságát meghazudtoló fürgeséggel falta a földre szórt kukoricát): — Pfuj, de falánk vagy! Mint egy disznó. A kövér, míg az éleség tartott, nem ért rá válaszolná. 1 — Az irigység beszél belőled — jegyezte meg később lihegve. — Te is ehetnél, itt mindeniki egyformán kap, de te játszod a sértődöttet. — Már hogy a roesznya- valyában ehetnék annyit, mint te, amikor hatalmas sejhajoddal csak úgy úk- mukfuk félrelöksz? — Csak igyekszem. Egy ilyen nagy test fönntartásához, iránt az enyém, többre van szükség. — Azért lett ilyen nagy és alaktalan alakod, mert a tojásból való kibújásunk óta csak falsz ... De lesz ennek még böjtje, hamarabb fogsz a fazékba kerülni! |— Ezzel tartozunk a gazdasszonyunknák, Azért tart bennünket, hogy hízzunk és sokasodjunk — nyilatkoztatta ki a kövér tyűk, s leült az árnyékba emészteni. „Azt, azt kérem!“ — mu fogatott a vevő a gazriaasa- szomymafc. „Azt a kövéret?” „Dehogy! Azt, amelyik • kövér mellett áll. Azt a soványát! Pont ilyet rendelt az ötvösöm .. A szerelem sötét verem Vérpezsdítő, szepehrueske- désre serkentő dalt nyávogott immár sokadik éjszaka a szerelmes Kandúr. Mindeddig eredménytelenül. De most valami megmozdult... A kedves szíve talán kezd kitárulkozmá a macskáéinál elbeszélő költeménnyel, népszerű sanzonnal, szonettel, felsőfokon elénekelt szerelmes vallomással fölérő nyávogás befogadására. „Megvagy te átkozott” — dörmögte a napok óta dühös Ember, és már szorult is a hurok a szerelmes Kandúr nyakán. „Nem fogsz többé föiébreszteni” — mondta még, majd egy sötét és mély verembe (mellesleg: egy Trabant csomagtartójába) dobta, s aztán fölberregett a motor. A Kandúr végleg eltűnt a környékről. A saeretmieskedésre végre fölkészült Cirmos pedig kénytelen volt beérni az énekelni, verekedni nem tudó, vézna, gyenge, csendes, de megbocsátó és otthon türelmesen várakozó Kiskandúr- ral. A gyáva oroszlán A vidéki állatikért egyetlen oroszlánja olyan gyáva volt, hogy vizet csak behunyt szemmel mert inni, nehogy saját tükörképétől halálra rémüljön. Napiközben ketrece sarkaiba húzódva a farkával játszadozott, s néha félve rá-rápdllamtott az állatkert bálmész népére. Végiül a bölcs bagoly és a tigris megmondta neki, ha nem viselkedik az állatok királyához méltóan, akikor megszámlálhatja a napjait. — De hát még számolni sem tudok — mondta a gyáva oroszlán. — Bn semmihez sem éritek. Itt, az állatkertben. születtem, kiállítási tárgynak neveltek, s annyit töltöttem a rácsokon kívül, amíg átkísértek az egyik ketrecből a másikba — panaszkodott — A cél szentesíti az eszközt — jelentette ki a bölcs bagoly. Ennek ugyan most semmi értelme nem volt, de jól hangzott. A tisztesség kedvéért azonban megideolo- gizálta. Ezek szerint nem a múlt, az út, hanem az eredmény a fontos. Az oroszlánt azért tartják, hogy az állatok féljék, az emberek pedig bámulhassák erős, bátor, sót rettenthetetlen voltáért. Az oroszlán megfogadta a tanácsot. Egy vasárnap délután, amikor látogatókkal volt teli az állatként, elkapta a felelőtlenül ugrabugráló verebet, majd megette. A bámesz nép felhördült. Az ügyeletes ápoló pedig, mondván, le kell csillapítani, no meg a bátorságát is fitogtatni akarta, bement hozzá Titokban hátulról egy hegyes rúddal meg,piszkálta, hogy még vérengzőbb legyen. S az lett! Elkapta, és leharapta az ápoló fejéit. Persze agyonlőtték, az állatkertet látogató nép igazságvágyának megfelelően. Majd preparálták, kitömték, s az állatkert főterén kiállították. A látogatók azonban tüntettek, hogy a gyerekeket most már holtában is majd' halálra rémítő oroszlánt távolítsák el a főtérről. S naíivei a bevételi terv veszélyben forgott, az állatikért illetékeset a kitömött oroszlánt a lomtárba tették. És még most is ott van, ha csak a molyok és egyéb kártevő bogarak — akik, ugye, szintén alattvalói voltak — meg nem ették. Hány milliószor láttam, hogy futnak utána, belerúgnak, aztán hatalmas ívben repül, repül? ... Hámy milliószor láttam már ezt? — és csgk most éreztem meg benne miami örök emberit... Pedig nagyon egyszerűen történt minden, a körülmények sem voltak különlegesek. Amikor az egyik mellékutcából kiléptem erre a félreeső, néptelen, terecskére, amolyan tízéves-forma le- génykek ádáz labdarúgócsatája dúlt itt éppen. Négy — földre rakott — iskolatáska jelölte a két kaput, * az egyik felé nagy lendülettel vitte a labdát egy kis kéktrikós. De nyomában az üldözője. — Vedd el, Pista, szereld! — bíztatják többen is. Aztán a kéktrikós, már nem sokkal a kapu előtt, rosszul számít ki egy húzást, és máris Pistánál a labda. Villámgyorsan meg is y fordul vele, és szemmel szánté nyomon követhetetlenül lövi még abban a századmásodpercben a másik kapu felé. Bombája átvágja az egész ..pályát”, hozzáírni többet nem lehet, csak bámulni a gyönyörű ívet, amelyet leír, s azt a. ki számítottságot, amint szinte mértani pontossággal a két táska között célba ér. És itt nincs bíró, aki a gói után megállítsa a mérkőzést. Az egyik fiúcska onnan, a kapu mögül hozza azonnal játékba a labdát, már ismét valahol középen pattog, önfeledten erednek a nyomába, és újra Pistánál van. Most messzire vágta, s ezúttal a kéktrikós szeretné elérni, kergeti, kergeti, igyekszik inaszakadtáig, most nem lesz ő az ügyetlenebb ... Nem érdfkel a futball. Profi labdarugó-mérkőzésen gimnazista koromban voltam utoljára, de ezt a pompás iramú játékot most önfeledten nézem. Feszülten figye lem az egéíz lényét lábizmaiba sűrítő, minden idegszálával a guruló labdára koncentráló kéktrikóst. Örök emberi törekvés: kergetni, utolérni, elérni valamit. Egész életünkben igy futunk valamennyien a labda után, és de ritka az a pillanat, amikor végre a miénk, és úgy sikerül minden, mint az előbb Pistának. Gurul a labda, gurul... Az egyik legcsodálatosabb emberi találmány, önfeledt könnyed játék, és olykor elkeseredetten komoly vetélkedések eszköze. Kissé jelképe az örök mozgásnak, keringésnek. Valamiben az égitestek testvért, n hanoitok Kossuthra esküdött Rokokó gyöngyszem Egerben Aindravics Miklós, Barkó- ezy püspök-főispán, oldalka- rvmákja nem vetette meg a földi hívságokat Kedvelte a kényelmet a kőbe, a képekbe, a szobrokba mintázott, az eszményített, olykor par- fömözött valóság hűvös eleganciáját. Máskor meg minden komolyságot megmosoly- gó könnyedség vidította fel. Ezért határozta el, hogy Egerben, a mai Kossuth Lajos utca 4. szám alatti telken, Bucsányi György háza helyén kicsi,- de tündökletes palotát emeltet magának. Olyat, amely a messzi Franciaországiban is kivívná a csodálatot. 1758. december 6-án avathatták is a lakályosságával elbűvölő otthont. A minoriták 1788-as História Domusa Henrik munkálkodik a föM- szdinti alb lakok rostélyain, akkor miért ne fogadta volna föl a nagyúr alkalmazottját* az érseki palotánál is szorgoskodó, átlagon feleld rá* termettségével kitűnő- Szan- ter Ferencet. De lehetett az építész Hugó Maria Hazad szervita pap is, aki ügyes geocmetra volt. Francz József kőműves néhány esztendő múltával olyan tervezetei terjesztett Eősz prefektus elé, amely nagyvonalú, lendület tes továbbvitele a kisprépostó laknak. Miért ne lett volna akkor itt születetté, nevelkedetté a pálma? A raűpártoló kamonolí nem elégedett meg az építésziek remeklésével: meghitt, de káprázatos fészekké óhajtotta varázsolni otthonát, sok esztendő távolából is érzékletesen idézi az ünnepséget. Ortt volt teljes udvartartásával a megye püspöksüveges első embere. Akadt látnivaló, olyan élményekkel gazdagodhattak, amelyek még az ízletes falatoknál is többet jelentettek számukra. Az utókor zavarban van. Nem rmn tha másként vélekedne, s kétségbe vonná a kiváló adottságú építész ritka tehetségét. A valóság azonban az, hogy nem tudjuk kimpk jár a tisztelet. A vita még szakberkekben sem zárult. Szmrecsányi Miklós Matthias Gerlnek tulajdonítja, aki a vármegyeházát álmodta formába. Hivatkozásait azonban joggal vonták kétségbe. Emlegetik rokonát, Józef Ignaz Gerlt is, stíluskritikai mozzanatokat sorolva. Vannak, akik Franz Anton Pilgramtól származtatják. A legmegnyer óbb M. Albert Ferenc őszinte szo- morkássága,_aki így fogalmaz Heves és Külső-Szolnok vármegye leírása című könyvében: „Mondják, hogy ezt azon jeles művész építette volna, ki a lyceu-m pompás épületét emelte, s kinek nevét minden igyekezetem mellett, fájdalom! mégsem fürkészhettem ki”. Az sincs kizárva, hogy helyi származású, ott dolgozó mester -remekbe sikeredett műve. Ha Miklós prépost a püspök házi festőjével ékesíti. a dísztermet, ha Fazola ezért fordult az akkortájt jónevű festőkhöz. Az egrivé lett, életvidám, rendkívül tehetséges Kracker János Ltt- kács3 valamint püspökének egyik ügyes házi piktorától; Huettner János Lukács mi- zeriíkordiánus szerzetes képességei legjavát nyújtotta. Kraoker „Az Erény diadala a Bűn felett” című kompozíciót mintázta a mennyezetre. A gazda úgy rendelkezett, hogy halála után az egymást követő prépostok örököljék a házat. Óhaja teljesült, s utódai hálásaik leheL tek ezért a kegyért. Nevükkel kár volna terhelni az emlékezetet. Egyiküket azonban tisztelnünk kell, mert a Kossuth bontotta zászlók mögött haladt — nem okoskodva, megfontoltan, nem mérlegelve, számító módjára, hanem mindent kockáztatva a nép és a haza jövőjéért, 'felvirágoztatásáért. Brémer László bárónak hívták, s később húszévi várfogságra ítélte a Habsburg- hataiom. A rabságot erős lélekkel tűrte, pedig közben szemevilágát is elveszítette. Drágán fizetett hitéért, meggyőződéséért; de meg nem rendíthető hűségről adott példát, noha ő is kedvelte bűbájos rokokó palotája nyugalmát. Visszahúzódhatott volna ide, ő azonban meghallotta a nemzet hívó szavát r. I. X Bállá László A LAB DA
