Somogyi Néplap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
zznoasavno evei Btflu h meg petróleumlámpa fényénél tanult, most harmadéves egyetemi hallgató. Miközben biztatásra, támogatásra led, egy percig sem feledkezhet meg róla: hátrányos helyzetű, aki mankóra szorul! KORCS LESZEK? Látta tins kává válni a virágot...' Hommage á Petőfi Tavaszy Noémi metszetei Kukorica közt születtem . Petßfi Sándor A kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tel iker fia, Eső es hó szakad. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete. Kegyelmes jó urunk Hedyheztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jól lakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj. No de: ebesont beforr. S harag múltán urunk Ismét magahoz int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! A farkasok dala Süvolt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső es hó szakad. Kietlen pusztaság Ez. amelyben lakunk; Nincs egy bokor se’, hol Meghúzhatnék magunk. Itt kívül a hideg. Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kínoz kegyetlenül. S amott a harmadik; A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve"oldalunk, Részünk minden nyomor .. De szabadok vagyunk! Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulóján avatták várossá szülőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtizedes város ünnepségsorozattal emlékezik a tíz esztendő fejlődéséről, s egyben Petőfi születésnapjáról, melynek Szilveszter nap éjszakáján lesz 180 esztendeje. A városi művelődési központban állítják ki — december 29. és január 15. között — Tavaszy Noémi limóieummetszet-soro- zatát, mellyel a költő emlékének adóznak. Ezúttal ezekből János vitéz-illusztrációkat mutatunk be. — Egyke vagyok. Igazából sohasem tudtam a nagyobb közösségben feloldódni. Például annak idején madártojást is egyedül szedtem, pedig bandában izgalmasabb lett volna. Az egyedüllét vezetett a könyvhöz. Volt egy bácsi a szomszédban — portásember —, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt, az ő könyvtárát olvastam ki először. A szüleim örültek, hogy egyetemista lettem, bár a rokonok a hátuk mögött mosolyognak ezen. Anyámban volt olyan szándék, hogy továbbtanul; elmondta; egyszer kapott valamilyen iskolák közötti vetélkedőn oklevelet, kinevették, amikor hazavitte. Apám is jó tanuló volt. Szerencsére, mo6t is azt hiszik, hogy aki színjeles, az jobban fog tudni szántani. Kis melléképületben laktunk, nagyszüleim a főépületben. Anyámék mindig építkeztek, sohasem gondolták, hogy ez a tanyai életforma befulladhat. Gimnazista koromban, amikor meg nem éreztem át gondjaikat, helyzetüket, mondtam nekik dir- rel-durrai — költözzünk be a városba! Ök megrettenve néztek rám: mi lesz akkor a földdel ? Diszatohúsra, zöldségre mindig szükség lesz, ki fogja megtermelni, ha mindenki a városba megy? Nekem sem a fürdőszoba, meg a komfort járt az eszemben, hanem a forgalom, a változatosság —, hogy őszinte legyek a fürdőszoba nekem még ma sem valami természetes dolog, rácsodálkozom a szép csempéire, csapra, de idegenül érzem magam a közelükben. Egyébként az albérletemben sincs fürdőszoba, és nem is hiányzik, amit biztos szégyellnem kellene. Tanyán, falun más számít értéknek, mint a városban. Egyszeregyszar, eljön a nagynéném az albérletembe, s összecsapja a kezét. „Hű de sok könyv, ennek az árából mennyi mindent lehetett‘volna venned!” Az otthoniak csodabogárnak tartanak, a szüleim pedig magyarázkodnak, mert általános iskolai osztálytársaim , közül sokan négy-öt ezer forintot keresnek, és én eddig semmit sem adtam haza, sőt hazulról viszem a pénzt Miattam maradnak el otthon az anyagi versenyfutásban, ráadásul egyedül kénytelenek birkózni a földdel, hiszen én csak hétvégeken, segíthetek. — Az egyetemen is meghatározó: ki, honnan érkezett. Nagyobb a tekintélye annak, aki Pestről jött „le”, a tősgyökeres értelmiségi csalóból, mtrrt annak, akinek a szülei k zakszövetkezetben túrják a földet Kialakul az elit az otthonról jobban „eleresztet tökből”, akik okosak, műveltek, és tudnak viselkedni, és menetrend szerint elégedetlenek az itteni viszonyokkal. Tudom, sokszor jogosan, de alapállásuk akkor sem tetszik nekem. Nem nyeglék, hanem úgy cinikusak, ahogy vannak, mintha a világvége dátumát eléjük ragasztották volna: az ember indulatain csak röhögnek, be- letörődötten „okosak”. Hogyan lehet belekerülni az elit csoportba ? Hát, bekerülhetsz nyalással, be lehet kerülni úgy, hogy egy szép szőke lány a szeretőd lesz, és úgy is, ha valaki vitathatatlanul okos. annyira, hogy az már a viselkedésén- is meglátszik. Aki viszont kívül marad, menthetetlenül lenézett. A család nagyjából meghatározza az ember érdeklődését, érzékenységét. Én például, ha bemegyek egy könyvesboltba, nem biztos, hogy csalhatatlan biztonsággal kiválasztom a legjobb könyvet, amit a 600 forintos ösztöndíjamból megvehetek, ök biztosra mennek. Nekem nincs mindig határozott véleményem azokról az irodalmi művekről, filozófiai áramlatokról, amelyekről ők beszélgetnek, én a piaci árakat ismerem jobban, ök a legfrissebb kultúrpletyfcákat Egy leányzó — aki egyébként elég buta kékharisnya, de a barátja valamilyen könyvtárban dolgozik — olvashatta József Attila pszichoanalitikus naplóját, és ez már jogcím arra, hogy ideig-óráig középpontban legyen. Persze, engem is érdekelnének ezek a dolgok, de nincsenek olyan ismereteim, amelyeket beválthatok náluk egy másikra ... Talán túlságosan kötődóm apámék életviteléhez, amelyben a munka egyenlő az élettel, sőt az élet összes örömével is. Mindig a hozzám hasonló embereket kerestem, barátaim többsége vidéki, apja-aayja „munkásszülő”, velük talán nem is a közös felfogás, inkább a védekező magatartás ragaszt Össze. Nem tudok kapcsolatokat teremteni, nem is tanítottak meg rá. Féltem az emberektől. Nem akartam alkalmazkodni hozzájuk, mindenesetre rettegtem attól, hogy a közelükbe kerülök, összeadás/.kodás lesz a vége, és ón abból csak vesztesen kerülök ki. Bebújni a csigaháziba —, ez rögződött belém. Anyámék megértették, hogy miért nem akarok kollégiumba menni. Albérlő voltam és vagyok. — Onnan jöttem, ahová az egyetem — ha sokszor formálisan is — igyekszik segítséget vinni. Am nincs tisztázva, hogy kit támogassunk és máért Azt támogatjuk-e, aki ki akar kapaszkodni onnan, ahol van, vagy mindenkit Még nem tisztáztuk azt sem, hogyan lépjünk föl, ha kimegyünk egy külterületi iskolába Tudniillik úgy mentünk kt hogy na, mi vagyunk az egyetemisták, a tanyai tanító pedig ott van „alattunk”, s ezt unos-untalan éreztettük is vele. Persze, ez akkor is piszkálta őt, ha igaz volt, és akkor is még jöttünk a nagy reformpedagógiával, mire a tanító azt mondta, hogy ne osztályfőnöki órát tartsunk, ne szexuális felvilágosítást a szülőknek, hanem itt egy harmadikos eiemista, aki még nem ismeri a betűket, tanítsuk meg olvasni! Megsértődtünk és otthagytuk, és meg voltunk győződve róla, hogy azért nem törődik a rábízott gyerekekkel, mert fóliázik a kertjében. Ez így nem igaz. Vagy: volt egy nagy akció, használt könyveket ajándékozni ezeknek a külterületi iskoláknak. Csakhogy nem az kellett nekik, arait mi akartunk adni. Mert mindenki azt hozta, ami neki nem kellett, ötvenes évekbeli sematikus regényeket. Én nem tudtam könyveket vinni, mert nekem csak olyanok voltak, amelyeket az ösztöndíjamból vásároltam. A KISZ-taggyűlésen azt mindenki elmondta, hegy őt nem érheti gáncs*, mert őt kiló könyvet ajándékozott a külterületi iskolának! Itt aztán mindenki „jó KISZ-tag”, csak én nem, mert az egyetemi KISZ-esek is, centivel a kezükben méricskélnek. Nem klassz hivatalnokok? A fejesek igyekeznek idomulni a világhoz, akad közöttük, aki taxival megy a budapesti központba bizottsági ülésre, és el is számolják neki! Furcsa, hogy ők rendezik ezeket a nagy „segítségnyújtási" cirkuszokat, hogy ők egyeztetnek, ők írogatnak jelentéseket rólunk, akik elmegyünk a t.-i kultúrotthonba „kul- túrmunkára”! Amikor megjelentünk, az igazgató csendet parancsolt: az egyetemről jöttek a fiúk és a lányok, kulturális felvilágosító munkát akarnak végezni, figyeljenek rájuk! Jött a csalamá- dé szöveg, mire egy-két vagány ajánlatokat tett a lányoknak, akik rögvest összehúzták magukon a kabátot és elindultak, mi meg utánuk. Kapcsolatunk annyiból állt, hogy az ott lakó gimiseknek elintéztük, hogy bejöhessenek az egyetem klubjába, a diszkóra, meg adtak egy magnószalagot, hogy vegyünk föl rá Pink Floyd-számokat. A KISZ KB a szakmunkásképzők igazgatóinak is írt, hogy A magyar múlt mosolya A kalendáriumok — a humor bibliái A mai olvasó a régi időkből legföljebb csak a halhatatlan írók, a nagy klasszikusok műveit ismeri. Arról azonban alig van fogalma, hogy „olvasó őse”, hajdani elődje mit forgatott a legszívesebben, mit tett ágya mellé, hogy gyertyafénynél még beletekintsen, mit őrizgetett a faliszekrényében, a biblia mellett. A kalendáriumot. Azt a könyvet, amelyet évről évre kiadtak, a naptárral, a hasznos tudnivalókkal és szórakoztató „toldalékkal” együtt. Ez a toldalék volt az emberek kedves olvasmánya évszázadokon keresztül. Az olvasó e könyvek lapjain találkozott a vándoranekdotákkal, történetekkel, amelyek ide-oda vándoroltak, nem ismerték az országhatárokat, s a tulajdonjogot sem. A Győri kalendáriumból válogattuk a következő anekdotákat. Hqg nőket ifiiló komédiás Egy bizonyos városban ez a komédiás kihirdette, hogy más egyéb mesterségei között a vén asszonyokat ifjabbakká teheti; alig tudódott meg a városban ez a dolog, azonnal számtalan vénasszonyok jelentették magokat őnála, kiknek sokat beszélvén azt mondotta, hogy ki-ki hazamenvén magános cédulára nevét és idejét feljegyezvén, vigye másnap hozzája; úgyis lett: kiki másnap céduláját hozzá- vitte; ezek között valának Görbe Kata 101, Sánta Pila 88, Csipás Orsolya 94, Füstös Veronika ,92 esztendős; ismét harmadnapi terminust tett nékik, hogy nála megjelenjenek; erre az időre serényen megjelentek; ekkor a komédiás keservesen pa- naszolkodik nékiek, hogy a cédulákat ide-oda járván szerencsétlenül elvesztette, és így jelentette nékiek, hogy még egyszer céduláját ki-ki elkészítené, és kezéhez vinné, és a summa pénzt, amelyben megegyezett velek. meghozná; ekkor nékik azt is megmondá, minekutána a pénzt felvette, hogy az ő mesterségéhez szükségképpen megkívántatok az, • aki közülük a legvénebb lészen, aztat elevenen megégesse, és annak osztán hamvából oly orvosságot készíthessen, mellyel a többit megifjít- hassa. Megütik özék ezen mindenik magában, azt vélte: jaj, talán én vagyok a legvénebbik! Hogy azért a sor ne talárctán engemet találjon a megégetésre, tehát a második cédulában kevesebb idejűnek majd teszem magamat. — Minekutána códu- lájokat a komédiáshoz vitték volna, akkor előveszi az előbbeni cédulákat is, és ttionda, hogy ő ismét megtalálta azokat, de igen nagy különbséget s változást talál bennek; mert az első cédulán volt Görbe Kata 101 esztendős, a másodikon pedig csak 88, Sánta Pila pedig 88, mostan 78, Csipás Orsolya azelőtt 94, most 36, Füstös Veronika 92, mostan pedig csak 32 esztendős. Azért monda a komédiás: — Látjátok, amely pénzt én tőletek vettem, megérdenfilet- tem, mert a magatok keze- írása bizonyítja, hogy énáltalam lettetek ifjabbakká. — Mely dolog mulatságot szerzett mindének előtt, látván, hogy a vén asszonyok ís örömest lennének szépek és ifjak, és kívánnák, hogy or csajoknak bőre oly állapotban maradna, ne 'változna s ne kopna, mint az izraélitáknak ruhája. fi ravasz deáfc meg a fogadós Egy utazó ifjú bémegy egy vendégfogadóba, s kérdezi a vendégfogadóstól, ha ezen pénzért kapna-e ebédet — három császári garast mutatván. A vendégfogadós megnézvén a pénzt, azt mondja, hogy igen jó, s ígéri, hogy tehetsége szerint fog néki szolgálni. Jól evén a vengéd, kérdezi, ha azon pénzen inni kapna-e — és igennel felelvén, a vendég- fogadós egy palack bort eleibe tesz. Jól lakván az utas, az asztalra veti három garasát, s el akar menni. Megszólítja ■ a vendégfogadós azt mondván, hogy két forinttal volna adós. — Hát — felel az utas — nem kérdeztem-e, hogy ezen pénzen ád-e az úr ennem és innom? — Látván a gazda, hogy elmés vendéggel volna köze, elengedi néki az egész adósságát; hanem jöjjön kend, azt mondja, s menjen kend amabba a másik vendégfogadóba (arra mutatván, amely vendégfogadósra haragudott) s azt is szedje reá kend. — De hiszen ott már voltam, mond az utas, s onnét igazítottak ktel kérjenek segítséget az egyetemek ifjúságától az oktatónevelő munkához. Levél ugyan hozzánk nem érkezett, segítséget senki nem kért, de mi elindultunk — „spontán" —, hogy adjunk. Kint az iskolában rögtön leherva&ztot- tak. A dirihelyettes vonogat- ta a vállát, hogy már megint itt vannak a bu zgómócsingotk, látott ő már ilyeneket, először ezek lépnek meg. Mi pedig dühöngtünk, hogy azérí a közömbösség, inert mindenütt ilyen, vállat vonogaíó emberek vannak. Mégis neki lett igaza: hamarosan meguntuk a dolgot... Igaz, hogy például sportadminisztráció- val bíztak meg bennünket: a kispályás focimeccsen az egyetemistáknak kellett számolniuk a gólokat... — Tudod, az az iszonyú, hogy bár hazamegyek, nem vagyok otthon. Látom a részeges embereket, a kisstílű, szűk határok közé szorított életeket, de itt, a többé-kevésbé normális, művelt „értelmiségi körben” sem találom a helyem. A gimnázium végén már-már utáltuk egymást: egyikünk a magyarórát gyűlölte, én a fizikától féltem, és ez nagyon megosztotta a társaságot. Ehhez jött a laktanyahangulat — levágni a hajat! nem cigizni! —, ezért is jöttem nagy vágyakkal az egyetemre, el sem tudtam képzelni, hogy itt n lesznek olyanok, akiket semmi nem érdekel. — Mit ad mégis az egyetem? Rossz a kérdés. Vannak előadók, akik sokat adnak, vannak, akik csak nagyon keveset. Azt hiszem, hogy teljesen torz és hamis értékrendet táplálnak belénk — a mi lelkes közreműködésünkkel —a tudós-tanár ideált. Alig jut valakinek eszébe, hogy minket mégiscsak szakközép-tanárnak képeznek, sőt uram, bocsá’: szakmunkásképzőkbe is kerülhetnünk, és nekünk kellene, ugye elérnünk azt, hogy a . traktoros az uzsonnája mellé egy József Attila-köte- tet is vigyen! A pedagógus- képzést az egyetemen szükséges rossznak tekintik. Adott a felvettek népeb tábora, közöttük tehetségkutatás kezdődik, mindenki igyekszik a legjobbat, a legokosabbat ki- péoézni magának, aki a keze alá dolgozhat, s ezért aztán — jutalmul — bent maradhat a tanszéken. A szürke átlaggal — a jövendő pedagógusokkal — szívünk szerint nagyon kevesen foglalkoznak! Sokat gondolkodtam, hogy visszamennék-e a tanyaközpont iskolájába tanítani? Ha most hazamegyek, retket csomózok, és gyakran a profesz- szérómnak mérem feszengve a krumjálit; de tudom, azért, hogy a városban meg tudjam vetni a labam, hogy legyen pénzem lakásra. Ha visszamennék tanítani, a kerti munka sohasem eshetne ki az életembőL Még ha eladnám is a retket, és azon a pénzen színházba mennék Kecskemétre, akkor is megalkuvás lenne a vége. Belefáradnék, s öt év múlva már akkor sem mozdulnék ki, ha lenne mivel. Szóval, nem megyek vissza, nem azért kittem el! Kipiszkálódtam valahonnan, nehezén és magányosan, aztán az első hasonló gondod- kodású lányt feleségül vettem. Ma egyébként otthon voltunk, mert apám szólt, hogy trágyát kell hordani, de anyámmal már nem ,bírja. Anyámék világéletükbén rengeteget dolgoztak, most is ezt teszik, csak most látszata is van. Szóval, ilyen világot képzeltek , el maguknak, benne engem és a feleségemet, aki mindegy, honnan jön, csak főzni tudjon, és ne becsülje le a parasztot! Otthon voltunk hát, segítettünk, ők pedig örültek nekünk, teljesen kivirágoztak. Azt azért sajnálják, hogy az anyagi biztonságot, ami otthon őket igazolná, édeskeveset sikerült elérnem. Néha begorombul- nak, hogy végül is teljesen hiábavaló volt az áldozatuk, meg az. enyém is, nem lesz a kikászálódásból boldogság, mert korcs leszek, aki mindenütt idegen. Tamás Ervin
