Somogyi Néplap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBERIK „Fíilöp király én vagyok” — Egyszer azt álmodtam: valaki összefog- dosta a falu csellengő macskáit, és egy óriási zsakba zárta őket, én pedig, megsajnálván a szerencsétlen jószágokat, eloldottam a zsák száját, és az állatok, a gonosz felnőttek legnagyobb bosszúságára, szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Álmomat, mint afféle őszinte fiúcska, elmeséltem édesanyámnak. és kiderült: a csínyt valóban elkövettem apró, még szinte öntudatlan emberkeként, az egyik menekülő cica alaposan belém is mart S volt még számos hasonló élményem, amelyről nem tudtam honnan ered. Végül tisztázódott: szülőfalumból, Somogyszentpálról. Csoda-e hát, ha rendszeresen visszajárok ma is arra a vidékre, ha némi meghatottsággal sétálok el újra és újra szülőházam előtt — mely ma a kézség művelődési otthona —, ha ápolni igyekszem a barátságot kisgyerekkori pajtásaimmal, csoda-e, hogy minden buzsáki búcsúra magammal viszem feleségemet és két kislányomat, hogy Bélatelepen tudom kipihenni igazán a szereplések, az utazások fáradalmait? íme, egy harminchat esztendős fiatalember vallomása a szállőföidjéróL Ha túlságosan ke- rekdedre és érzelemdúera sikeredett volna, úgy vétkesnek csupán az arcképfestő kiáltas- sék ki. Polgár László, az Állami Operaház kitűnő basszistája ugyanis nem kedveli az értelmes megnyilatkozásokat, a hangzatos nyilatkozatokat. Kissé szófukar, de mindig a lényegre tapintó megfogalmazásait példamondatokként idézhetnénk, arca azonban, az ei-elrévedő tekintetek, a széles mosolyok elárulják: az egykori macs kasza bad í tó kisfiú cs-upaszfv felnőtté vált. Furcsa elképzelni, hogy ez a csöndes fiatalember egyetlen pillanat alatt képes átlényegülni bölcs öreg pappá, druida népvezérré, gonoszul áskálódó háremőrré vagy a spanyol világbirodalom félelmetes és szánalmas kényurává! És még különösebb elképzelni, hogy Polgár László eredetileg nem művésznek készült Nem írhatjuk le róla azt az elcsépelt frázist, hogy „zenei tehetsége már gyermekkorában megnyilvánult”, sem azt, hogy' „az anyatejjel' szívta magába a muzikalitást”. Pályakezdésének története — a romantizáló művészéletrajzok közhelyeivel összehasonlítva — lehangolóan szokványos. — Szívesen énekelgettem otthon, olykor az énekkar szólistájaként is felléptem a Hernád utcai általános iskolában, majd a Madách gimnáziumban rendezett ünnepségeken, de álmodni sem mertem volna arról, hogy valaha operaénekes legyek. Szinte véletlenül vásároltam tizenhét éves koromban egy kis Bu- davox-lemezt, melyen „Székely Mihály énekelte Sarastro F-dúr áriáját A varázsfuvola második felvonásából. Tetszett, s egyre nagyobb meggyőződéssel énekelgettem tovább magamnak, míg végre véletlenül „fölfedezett” egy énektanárnő. Közben az érettségi után szakmát tanultam: elektroműszerész-oklevelemre ma is büszke vagyok. Később — a Zeneakadémián— Kutrucz Éva növendéke voltam. Azóta is hálás vagyok neki, amiért megtanított a dal szereidére, a kis forrnak tiszteletere, «rr«, hogy sohasem válhatok igazan jo operaénekessé, ha nem sajátítom el a drámai kifejezésmód finomságait, ha nem veszem észre a parányi érzelemrezdüléseket. Még ze- neakadémistaként kaptam első szerepemet: Ceprano grófot kellett alakítanom a Rigolet- to-ban. Merev volt a kezem, merev a lábam, népiesen úgy mondhatnám: azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány... Egyszóval borzasztó érzés volt... Ki hitte volna sAYor, lfl>71-ben. hegy a fiatal művész, aki ma is állítja, hogy a bizonytalanság, aőt a kisebbrendűségi érzés alapvető jellemvonásai közé tartozik, néhány év alatt a nagy basszusszerepek egész sorát énekli el egyöntetű kritikai és közönségsikerrel? Volt borús-bohókás Rocco a Fideli* előadásain, magasztos gvardián A végzet hatalma híresen szép budapesti szériájában, há- •zsárt 06 Ozmin a Szöktetés a szerájból-pro- dukciókban és békét, nyugalmat sugárzó Sarastro A varázsfuvola-felújításon — „vannak futó kalandjaim és ügyeletes szerelmeim, de az igazi nagy szerelem — Mozart zenéje” — és magára öltötte a római hódítók ellen lázadó és lázító Qroveso jelmezét Bellini Norma című operájának Gardelli által betanított előadásain Tavaly, a Don Carlos legújabb szaw- rehozatálakor teljesült az álmoknak tálán legnagyobbika: Polgár László a szörnyű zsarnok és a becsapott férj, a megtagadott, szerencsétlen apa és a piromániás II. Fülöp király öltözékében léphetett az Erkel Színház színpadára, egy olyan előadáson — Tokody- val, Kelennel, Millerrel, Takács Klárával —, mely a világ legeslegelső operaházainak is becsületére válhatott volna. Nem kegyetlen .cézár ez a Fülöp, nem megátalkodott vérszopó — így summázta akkor véleményét a közönség és a kritika —, hanem esendő, nyomorult ember, maga is a sors áldozata, egy lírai alkatú énekes értelmezésében. Itt az operaénekesek kedvenc Művész presszójának sarokasztalánál, XI. Fülöp éjszakai sétáiról és levélírási mániájáról eszmét cserélve is feltűnik: fiatal basszistánkat különleges érzelmi szálak fűzik a hatalmas Verdi-szerephez. — A felkészüléskor elolvastam Schiller drámáját — nos, a két király nem is hasonlít egymásra! Inkább a képzőművészeti adalékok — El Greco és Velasquez képei — segítettek hozzá a szerepformáláshoz. Azóta egyre inkább úgy érzem; Fülöp király, ez az ellentmondásos jellem — én vagyok! Verdi ... Elképzelem öt a Nabuccóban, mint Zakariást, a biblikusán fennkölt szellemű zsidó főpapot, s mint Procidát, a rettenthetetlen szabadságharcost A szicíliai vecser- nyében. Ám, sajnos, sem ez, sem az nincs ma műsoron fővárosunkban . ,. Fiesco, * konofc- ság és a becsület szobrának beillő vén patrícius a Simon Boccanegra-ban? „Erre most készülök. Hogy mikor lesz időm megtanulni? No6. ez rejtély. Mindenesetre ., nincsenek szerepálmaim. Azt hiszem, minden fontosat elénekeltem már. A kékszakállú herceg szólamát is, nagy élvezettel. Talán csak Borisz Godunov van hátra.” Most azonban, fittyet hány va a kronológiának, ugorjunk vissza ke pze let beli időgépünkkel több mint egy évtizedet! A helyzetet mindenki ismeri: egy pályakezdő fiatalember kételkedik saját rátermettségében, tehetségében. Mit tehet? Versenyezni kezd. Először Karlovy Varyban, majd Zwickauban áll sorompóba, azaz pódiumra, úgy, hogy mindössze három nap alatt volt kénytelen megtanulni egy Schumann-dalciklust — s jutalma mindkétszer első díj a rangos mezőnyben. S ha egy sorozat elkezdődik! 1975: első díj az Er- kel-énekversenyen, 1978: első díj a Magyar Rádió dalversenyén. 1977: ismét ő a legsikeresebb, ezúttal Ostende-ban. 1980: újabb első díj a bécsi Hugo Wolf-versenyen. Időközben vendégszereplések tucatjai Skandinávia és Ibéria kivételével a vén Európa valameny- nyi országában, közős fellépések nagy karmesterekkel, nagy énekesekkel, tanulmányok az osztrák fővárosban Hans Hotternél, s Moszkvában az évezred basszusánál, Jevgenyij Nyesztyerenkónál. — A közhiedelem szerint mr. operaénekes feje nem arra szolgál, hogy gondolkozzon, hanem arra, hogy rezonáljon. Nos, én elsősorban Hottertől és Nyesztyerenkótol tanultam félek is nagyon Cfurnemanz szerepétől, melyet a tavaszi Parsifal-bemutatón kell majd énekelnem operahá/.unk vezetőinek kötelező kérése nyomán —, ugyanakkor boldogan fedeztem föl magamnak néhány kortárs operát. S hogy a fölfedezés nem volt hiábavaló, bizonyítja a Bűn és bünhódés, Az ajtón kívül, A tisiztességtudó utcalány hanglemezfelvétele, Polgár László közreműködésevei. A művész sokoldalúságát igazolják az oratorium- szerepek, a dalestek is. De vajon van-e ideje a sokoldalú művésznek arra, hogy sokoldalú ember is legyen? A válasz, mint rendesen, széles mosollyal kezdődik, majd nosztalgikus félmondatok sorával folytatódik. Az egykori szenvedély. • kosárlabdázás nagyszerűségéről. Thomas Maim regényeinek töprengésre késztető, egyszersmind pihentető-mulattató vonásairól. S a családról. Azokról a kísértésekről, kockázatokról, melyeket az utazások, a hosszú távoliétek jelentenek a házastársak szamarat arról, hogy jó volna olykor együtt színházba menni áe hol a fennek kell szán peer* lépnie, hol a gyermekorvos feleségnek ügyelnie, arról, hogy a művész életét csak a tájékozatlanok vélhetik könnyűnek. gondtalannak, hogy bizony az énekes gyakran esek a saját józan rtélőkepessege- ben bízhat; hogy Európába» talán sehol sem ilyen nyomorúságosak az operajátszás feltételei, mint nálunk; hogy csodálatos tehetségű művészek mennek tönkre fiatalon a „rablógazdálkodás” követkentében, s hogy operán a zunk leike? társulata mindezek ellenére eeodákr* képe*. — Tehát: elkeseredett ember v*gy? — Nem, a legkevésbé sem. Részint, wer* számos szép feladat vár rám idehaza es külföldön — hamarosan Velencébe, Romaiba, l»ndcmba utazom ismét, s nemsokára ereszül egy Schumann-dailemezem. Ami a „kémügyeket” illeti, nem vagyok hajlandó tétlenül nézni, hogyan dőlnek ki körülöttem tehetséges emberek; hogy ah szerződnek külföldre — kényszerűségből! — olyan kiváló műves ztár- saim, akik sizíyük szerint itthon maradtak volna. Még néhány mondat, afféle ha rmon iáéi remtésként, a Miami Beach-ben is foiytonfolyvást somogyi népdalokat éneklő nagybácsiról, az ősi paraszti folklór nyers szépségéről — „apai őseim, ki tudja, hány nemzedékre visszamenően, Somogyszentpál környékéin éltek és szenvedtek földművesként, kérlek, ezt külön is említsd meg!” — s Polgár László testes partitúrát csúsztat a hóna alá. Az imádott Mozart, a Don Giovanni. Leporellóként hajbókol, pletykál, csúszik-mászik, „falaz” és verekszik október végétől a fiatal, • máris nagy karriert elért basszista, Jurij Ljú- bimov rendezésében. Fischer Iván zenei irányításával. Holnap kemény, hosszú próba. Ivnsyrí Andi*» meg, memrrfre » gnwAoflrórfSs. *z ének— technika csiszolása és * szerepek tudatos értelmezése. Ok eljutottak a tudatosságnak arra a fokára, melyen művészetük mar ösztönösnek hat Ez a legtöbb, aanit egy énekes elérhet A versenyek le^rangoeaböfkára anonba* tavaly került sor Philadelphiában. Ngm mái nőit rtta „névadó” és a védnök, mint napjaink olasz »zupertenorja, a hangjának félelmete# erejéről es még felelmetesebb hajlékonyságáról, valamint díjbirkózói testsúlyáról és hiúságának mértékéről egyaránt nevezetes Luciano Pavarotti. Az előzmények ismeretében már csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Polgar László itt is az elsők között futott be a célegyenesbe, a léphetett fel ily módon — az idén tavasszal — kétszer az amerikai nagyváros operaházáham, hárem héten át tartó, kimerítő próbák után a legendás Oli- viero de Fabritiis vezényletével, az Amerikában félistennek — vagy talán egésznek — számító Pavarotti társaságában, s Giancarl« Menotti rendezésében — a Bohémélet Collin- szerepében. Mint az alattvalók a császárt, úgy ünnepelték a.lelkesedni mindig kész amerikaiak a városukba érkezett olasz tenort Természetesen a tévé is sugározta a bemutató felvételét. Nos, a fiatal bolgár, brazil, amerikai énekesek mellett a magyar basszista is óriási sikert aratott. Ugyanazokban a hetekben kapta meg idehaza a Liszt Ferenc-dí- jat és a Székely Mihály emlékplakettet, melyet az Operaház legeredményesebb fiatal énekesének ítélnek oda évenként. — Nem tagadom, örültem a díjaknak, mert hiú ember vagyok ... no persze csak a józan ész határain belül. S utólag örülök annak is, Ijogy nem rettentem vissza a versenyektől. A vetélkedést megelőző sok-sok tanulás, szívós munka során nemcsak egy sor darabot sajátítottam el, hanem a képességeimmel kapcsolatos kételyeket is jórészt leküzdöttem, s felismertem a lehetőségeim határait. Rájöttem például, hogy sohasem lesz belőlem igazi Wagner-énekes —
