Somogyi Néplap, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
Kiss Atilla rajza Tóth-Máthé Miklós Hasonlóság valakihez Beszélgessünk! Yerbőczy Antal emlékére (1948-1982) Egyetlen könyvecskéje volt életében, egy kis meséskönyv (Talán az elefánt), az is csak halála előtt egy esztendővel jelent meg, amidőn már gyanakodva néztük, mikor fog bennünket magunkra hagyni. Versekkel indult az Első énekben, 1968-ban, Fiatalon, akkor még csak húszesztendős volt. Teltek-múltak az évek, de verseit ezután csak elvétve olvastuk. Abban az időben vidéken éltem, olyan voltam hát, akiről akár az „irodalmi közvéleményt” is meg lehetett volna mintázni : szorgalmasan forgattam a lapokat, a folyóiratokat; tudtam az irodalomról, de úgyszólván személyes ismeretségek híján, azaz „elfogulatlanul”. S akkori tudomásom — „irodalmi közvéleményem” szerint — Ver- bőczy Antal alig volt költő. Ám egyszer csak ismét föl- bwkkainit, főleg az Élet és Irodalomban. Szelíd, fanyar verseket írt, majd a Központi Sajtószolgálat biztatására gyerekverseket, meséket. S végűi épp gyerektörténete nnek könyvben való kiadását érhette meg (Her- vay Gizella, másik mostani hallottunk szerkesztette). Az igazit, tudniillik felnőttkönyvét, első verseskötetének megjelenését már nem. Egyik utolsó verse az Élet és Irodalomban Kálnoky Lászlóról szólt, s ő a következő számban felelt neki. Azt hiszem, meséskönyvén túl, amelyet a Móra Ferenc Kiadó Nívó-díjjal jutalmazott. egész életében ez volt a legnagyobb sikere. Nem írt feltűnően, de megjelenő verseskönyve bizonyítani fogja: tisztesebb helye lett volna irodalmunkban, mint az egyetlen Kálnoky László személyes okok miatti figyelme. Régóta betegeskedett, jó ideje tudtuk. Mégis bizakodott. Szorgalmasan dolgozott: írta verseit, meséit Fürtös- kéről és Dóráról — két gyerekéről —, és Szakállas Apuról, aki ő maga volt. Keresem az Első éneket; azokat az antológiákat, ámenekben szerepelt, de minden könyvem évek óta halomban áll az egyik szoba sarkában. Halála arra int: meglegyen az Első ének, meglegyenek a könyvek, ne hagyjuk el magunkat; ha nehéz is, vigyázzunk eszközeinkre, munkánkra, erőnkre — biztosan érdemes. Harmincnégy éves volt, amikor elment; nem „tragikus hirtelenséggel”, azaz nem saját akaratából. Nem vesztette el lélekjelenlétét, a világot, mert nagyon szeretett élni, dolgozni, írni. (Éppen a Művelődési Minisztérium Móricz Zsigmond ösztöndíjáért szolgált becsülettel.) Optimista befejezése volt rövid életének. Tiszteljük érte, s őrizzük meg emN em ritka eset a színházi világban, hogy egy fiatal színészt valakihez hasonlítanak. Arcra, küllemre, beállítottságra, játékstílusra stb...rendszerint valamelyik nagy pályatársával (lehet külföldi is) rokonitják. Ez bizonyos szempontból nem rossz, hiszen az így induló hím- avagy nőnemű színésznek már akad egy „fölmenője” a szakmában, akinek fényéből rá is villanhat néhány sugár. De mi történik akkor, ha az ifjú színész nem valamelyik nagy elődjére, hanem egy nagy költőre hasonlít ? Mit lehet kezdeni egy ilyen fizimuskávai a pályán? Tóiöldá sokszor föltette magának ezt a kérdést, már főiskolás éveiben is. Hiszen ott vált előtte nyilvánvalóvá a tény, hogy ő nem akárkinek a fizikális altere- gója. Igen, ő az, aki... pontosan olyan feje van, olyan nagy bánatos szemei... kreol arca ... Fantasztikus! — Megdöbbentő hasonlóság — csodálta egyik tanára. — Neked csak az ő verseit kellene mondanod ... Misz- sziót teljesítenél vele... Tóföldit megzavarta ez a hasonlóság, amelyet naponta többször is tudatosítottak benne: hol szóval, hol csak egy kíváncsi tekintettel. A nagy költő — tartsuk meg inkognitóját és nevezzük Ida Andornak (talán lesznek, akik így is kitalálják) — már régóta fogalom, meghatározó jelenség a magyar li- teratúrában, tehát nem akárki ... És akkor egy kezdő színész, ő, Tóföldi, veszi magának a bátorságot, hogy rá hasonlít, ö a fiatal Ida Andor — szí nősz jelöltként. Mi mást tehetett volna, minthogy eleinte élvezte ezt az ingyen kapott kegyet. Különösen Ida-rajongó bölcsészlányok körében aratott vele sikert, de élemedett korú „széplelkek” is szívesen vették közeledését. Mi tagadás, Tóföldi ki is használta ezt. Szerelmi ügyekben mintegy „helyettesítette” a mestert, aki nyilván megbocsátó derűvel nézhette ezt a Parnasszusról, hiszen életében — többek között — „a csókok fejedelmének” is vallotta magát. — En Idám — lihegte egyszer egy lány ölelés közben, és Tóföldi szerényen ráhagyta. Vannak helyzetek, amikor nincs idő vitatkozni, meg aztán teljesen fölösleges is. A nőknél tehát kamatozott ez a hasonlóság; nem úgy a színészek és főleg a rendezők között. A filmesekről. tévésekről nem , is beszélve. Sokszor úgy érezte Tóföldi, mintha maszkot viselne. Egy leszedhetetlen Ida-maszkot, amely eleve meghatározó mások szemében. Mintha ő állandóan csak Ida szerepét játszaná, és ahhoz, hogy más szerepet is kapjon, előbb le kéne szedni ezt a maszkot. Addig dörgölni benzinnel, amíg iel- jesen eltűnik, s így kellőképpen tucattá homályosít- va ő is beleolvadhatna a színészek nagy közösségébe. Csakhogy ezt a maszkot nem lehetett ledörgölni, így Tóföldi tovább viselte megadással. L assan meg is szokta, hogy a filmekhez, tévéhez másokat hívnak, őt egyszerűen nem veszik számításba. Paraszt, kasszafúró, huligán, betyár, kuruc egy Ida-fejjel...? No, nem, ő játssza csak Idát — mindig, minden mennyiségben. — Sajnos — sajnálkozott egy filmrendező sör mellett —, téged ez a hasonlóság hidegre tett... Ez a helyzet, öregem . .. Ha szóba kerülsz, rögtön az Ida-fejedre gondolunk, és akkor ... Ugye, belátod ...? — Nem látom be — dühöngött Tóföldi —; nem bélyegezhettek meg örökre.. Hívjatok bajuszos figurára, szakállasra, pakompartos- ra ... Tegyetek föl szőke parókát, bitoircsókot, szemüveget, gázálarcot. Mit tudora én?... Mi az, hogy Ida-fejem van ? ... Egy jó maszkmester eltüntetheti... — Talán — mondta a filmes —, de neked a lényed is idás ... — A lényem ? — Igen. És ne tagadd, te sokszor rá is játszol erre. — Nem igaz. Már a fejemet se merem a tenyerembe dönteni, mert rögtön elindul a sustorgás. — Lehetséges, de sokan, akik nem kedvelik Idát, vele azonosítanak. Ida gőgös volt, és te sem mondhatod magad szerénynek . .. Ahogy mégy, ahogy köszönsz, ahogy nézel... — Te is így érzed ... ? Sz. Dolmatov Ahogy megszületett a gyerek, a feleségem egyből nekem szögezte a kérdést: vagy-vagy. Vagy bölcsödében helyezem el a kislányt, vagy én gondozom. Persze, könnyű azt mondani, hogy helyezzem el bölcsődében, amikor öt évre előre minden hely foglalt... — Előbb kellett volna erre gondolni! — mondta szemrehányóan hitvesem. — Rendes ember már nősülés előtt előjegyezteti a gyereket a bölcsödében. Nincs más hátra, keress egy dadát a gyerek mellé! Elnézést, de hol keressek... Rettenetesen ideges lettem. Éjszakánként álmomban gondozónőket toboroztam; nappal még a munkámat is elhanyagoltam, mindent ösz- szekevertem. Végül egy }o ho— Nem tudom . .. Néha csakugyan igazságtalannak tartom ... De tudod mit, ha egyszer Idáról csinálok filmet, akkor majd veled játszatom el a főszerepet. Ezek után nem csoda, ha Tóföldi már eleve gyanakvással érkezett MezőcsaJá- nosra. Ha teheti, előzőleg kicserélteti a fejét egy szí- nésziesebbre, gumiarcúra, amely minden szerephez jól használható. De mivel erre semmi lehetősége nem volt, így vitte magával oda is a megszokottat. S már csak sóhajos beletörődéssel vette tudomásul, amikor a helyi lapban „Az Ida-arcú színész” címmel írtak nála riportot. — Ne haragudj — mondta az újságíró —, de ez a rendkívüli hasonlóság . . . Kísérteties! Mondták már? — Most hallom először — hazudta Tóföldi. — Biztos vagy benne? — Na ne viccelj! Ezek az álmos, nagy szemek, ez a szénfekete haj ... Te, mondd, nem azon a tájon születtél? — Nem. Egy országgal idébb. — Megfoghatatlan. Ha nézlek, zavarban vagyok; mintha magával az ifjú Idával beszélgetnek .., Mindenesetre fogjunk kezet még egyszer. Tudod, sosem lehet tudni ... És néked elárulhatom, bogy verseket is írok... A aikfc hatására Tóföldi egy köteg levelet kapott. Akadt olyan lány, aki verset írt hozzá, és akadt olyan is, aki Ida kötetét küldte el dedikálásra. S természetesen voltak, akik a személyes találkozást állították, és ilyen esetben egy jóvérű, fiatal színész nem képes ellenállni. — Én Idára — hörögte egy elomló, nagy fekete nő ölelés közben. — Szoríts még jobban magadhoz . .. Égess semmivé, te lánglelkű géniusz, te isten, te... te... Tóföldi megpróbálta semmivé égetni, s közben arra gondolt, hogy majd csak megőszül egyszer ő is. És nagy kalandja Ida Andorral végképp emlékké ködlik, az ifjúságával együtt nap múlva eszembe jutott: van nekünk egy nénikenk. Igaz, hogy távoli rokon, de nyugdíjas, és ez a lényeg. Előkerestem a címét; irány az állomás. Vonatra ültem. Aztán ráakadtam nagy nehezen. Nem fogadott valami óriási örömmel. Pláne amikor megtudta, miért jöttem. Meg morcosabb lett. — Mi az; bolondgombát ettél? — kérdezte. — Nekem a tehenet kell etetnem, a libákat, tyúkokat kell ellátnom, te meg ilyen ostobaságokkal jössz elő ... Nem hagyhatom itt csak úgy a házat, ezt meg kell értened! Letérdeltem eléje, néztem rá könyörgően, és rimánkod- tam. Hivatkoztam rokoni érzésekre, szülői hivatásra, a jövőre, a gyerekeinkre, akik bearanyozzak életünket. Nem tudom, hogy valóban emlékszem-é a nagyanyámra, amint leültet a ház előtt maga mellé a sámlira és mesélni kezd arról, amiről egy hatvanéves egy kétévesnek mesélni szokott vagy csak apám elbeszélése vált eleven képpé az emlékezetemben. Végül is mindegy. Látom a testes öregasszonyt, ősz haját kendő mögé rejti és a kisgyerek nyelvén beszél. Miről? Nyilván olyasmiről, hogy kit kell szeretni, kit kell gyűlölni, mitől kell s mitől nem szabad. félni — hogyan kell élni. Lehet, hogy sárkányokról szóló mesébe oltva mondta el vagy úgy, hogy a férjéről, az első világháború hősi halottjáról beszélt. Esetleg a fiáról, akinek már csak roártíromság jutott a másodikban. Lahét, hogy a maga sorsáról zsolozsmá- zott Az özvegyen fölnevelt hat gyerekről, az országúton húzogatott kézikocsiról, a menekülő lengyelek bújtatásáról, az internálásról. Mindegy, miről. Az apró gyermek ugyanis inkább a hangsúlyokból érti meg a történet igazságát és nem a történetből az igazság hangsúlyait. De miért látom mostanában egyre gyakrabban ezt a képet: a nagyanyámat meg a sámlit a ház előtt? öregszem, nosztalgia vonz? Ugyan! Most hagytam el az emberi élet útjának felét Hiányzik a nagyanyám? Miért most? Több mint harminc éve halott. Es mégis: ülök a televízió előtt a fiaimmal, pereg az esti film; könnyű, mint a homoki bor, de a héten már a harmadik — liternyi. Sok. Pusztul az agy szürkeállománya. Érzem, fis akkor a lankadó figyelem egyik megváltó pillanatában ismét a látomás a nagyanyámróL A lelkiismeret vetítőgépe berreg ? Az pergeti e régi, kopott filmet ujEa ? A bűntudat, hogy tizedannyit sem beszélgetek a gyerekekkel, mint amennyi időt a vibráló tejüveg előtt töltök. De hát a televízióban, a homoki borok mellett annyi érdekes és okos program van — harcolok az önvád ellen —: filmek, játékok, ismeretterjesztő műsorok. Hogyan tudnám én azokkal fölvenni a versenyt tudásban és érdekességben? „Ugyan, ugyan — legyint nagyanyám a messzeségből, miközben a ruhákat teregeti az udvaron —, hogyan hasonlíthatod össze okos, de személytelen műsorokkal az egyszerű, de emberi szót?” „Hogyne hasonlíthatnám! — dörmögök szemtelen unokaként mellette botladozva. — Mit tudok én a haza és a világ bölcseihez képest, akik a képernyőről szólnak hozzánk ?” „Keveset — mondom nagyanyámként magamnak —, de ez a kevés megszázszonoEstig svkerütt rábeszélnem. Az eredmény: nénikém búcsúzóul legyintett egyet méregqsen, és élutazott. Hajnalban még alig virradt, amikor már talpon voltam. Megfejtem a tehenet. Aztán megetettem a baromfit: kigyomláltam a virágágyakat, elintéztem a bejelentőt a tanácson... Már hatodik éve élek itt a faluban. Felküzdöttem magam a legjobbak közé; háztáji mintagazdaságot csináltam. Nyáron a család is lejön ide nyaralni. A lányom nemsokára már iskolába megy. Abban bízom, hogy egyszer majd visszamehetek a városba, és újra mérnökként dolgozhatom. Természetesen csak akkor, ha nénikém hajlandó lesz visszaköltözni falura! (Fomuotta: Kiss Gyér®? Kilián') zódik, ha a gyerekeiddel vagy a barátaiddal beszélsz. Mert a hozzájuk tartozás (szeretetet mondanék, de tudom: a te korodban ezt a szót nemigen használják), a kötődés hitelesíti azt, jani a televízióból szürke objektivitással gomolyog elő. Araikor én veled beszélgettem 1949 tavaszán, egy teljes élet tapasztalata szivárgott át az érzelmek csatornáin egy beteljesülésre vágyó életbe. Ezer és ezer éve így hagyomány őrződik szokás és életismeret, közösségi érzés és éfték — embertől emberiig. Mit példálózol te itt ezzel a lélektelen fadobozzal? Ami abból árad, az legföljebb magocska az emberben. Mag, amely sohasem szökken szárba, ha nem süt rá a közösség napja, ha nem élteftik értelmező szavak.” Micsoda képzelődés! A nagyanyára sohasem beszélt ilyen patetikusan. Bennem csupán a népművelő dekla- mál. Ö csap össze a miíhasz- na apával, ö tudja, hiszen az a szakmája, hogy a világból érkező információkat, de még az érzelmeket is csak a megtartó közösség hitelesítheti. Mondhat a rádió akármit, ha holnap a kedvesünk vagy a barátaink az ellenkezőjét állítják. 'Láthatunk a televízióban bármit, ha szeretett szüléink vagy testvéreink véleménye eltér tőle. Ha nem így volna, akkor tíz-húsz évnyi televíziónézés, rádióhallgatás, újság- olvasás után professzorokkal telne meg az ország. Hiszen több diplomára való tudás- mennyiséget sugároznak szét ennyi idő alatt a képek, a szavak és a betűk csatornái : a tévé, a rádió és a sajtó. Megsem leszünk tőlük akadémikusok. Mi az, hogy akadémikusok?! Egy idő után lélekölő tompultság, fáradtság figyelhető meg azokon, akik társaság híján nem tudják megemészteni a tömegével rájuk zúduló élményeket. Mintha a feldolgozatlan ingerek még a meglevő tudást, a személyiséget is megnyomorítanák. v=>Hányszor láttam kamaszodé gyerekeket, amint üres szemmel téblábolnak az üdülőkben — várják a tévéműsor kezdetét. Mint a kábítószeresek, akik látomásaiktól eltompulva és kimerülve a következő adag heroinra várnak. Nézem velük a könnyű filmet, s lassan gyűlik bennem 'a bűntudat, mint az iszap a folyó kanyarulatában. Hányszor beszélgettem velük az életemről tévénézés helyett? S hányszor beszéltem meg a műsorokat tévénézés után ? Elmaradtak a régi mesék is, mióta olvasni tudnak, s a régi játékok ugyanúgy, mióta egymással eljátszanak. Ügy hullik ki belőlük a művészi élmény, mint amnéziás beteg emlékezetéből életének mozzanatai. S belőlem, a felnőttből talán nem? Számomra ki hitelesíti a rám zúduló ingereket? Élek egy lakótelep tízszintes házának első emeletén. Hol a társaság, hol a közösség, amellyel le» ülhetek a kapu elé? Könnyű lenne most arrcfl mennydörögni, hogy a művelődési házak alakítsák ki tereiket — büfével, játékokkal, kényelemmel — a spontán módon összeverődő beszélgető csoportok számára. Hogy nyissunk olcsó kávéházakat, klubokat, ahol az egyedi élmény közösségivé válhat, s így valóban beépülhet a személyiségbe. Hogy az iskolákban az esti tévéműsorokat is beszéljék meg a gyerekekkel, ne csak a tananyagot Bizony, könnyű lenne, de nincs jogom vizet prédikálni, amikor én is ezt a könnyű homoki bort iszom ... Vége a filmnek, fiaim kába tétovasággal pislognak erre-afra. „No, kapcsoljátok le — mondom —; gyertek, eszembe jutott valami!" S már ülnek is koréra. Én meg mesélni kezdem, hogy a nagyanyám harmincegy- nehány évvel ezelőtt odaültetett maga mellé, és mer sélW— lékét. Győri László Strtuskompoziclé. Bortnyik Sándor alkotása Nógrádi Gábor Szülői hivatás
