Somogyi Néplap, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
egyik utas férfiöltözéke, köpenye női idomokat sejtet... A révészt fölverik álmából. Pattog a parancsoláshoz szokott hang, siettetné a komótosan mozduló, pipája után tapogató embert, aki végül — miután egy pillantást vetett a folyóra — megcsóválja a fejét: ilyen időben istenkísértés, én bizony egy aranytallérért sem vállalkozom rá ... Az úr — talán a Névtelen vár Vavel grófja, aki Marie ki- ralykisasszonyt menekíti Napóleon furfangos kopói elöl — arannyal teli bőrzacskót ejt az asztalra... A gyerek — és a kamaszkori olvasmányélményekből csordogáló történetnek se vége, se hossza, ha úgy akarja a felnőtt •emlékezet, de ha a hallgatóság fűszeresebbekhez szokott, mondjuk Boccaccio mester vagy Navarrai Margit királyasszony jóvoltából, fűszeresebb is akad a rév környékén. A révészeket szerették az asszonyok, a népdal szerint is igen szépen szólították őket: „Csillagom, révészem, vigyél által a vízen”. Leheteti-e erre nemet mondani?! A motóros komp megjelenése óta felnőtt nemzedékek már csak az apák, nagyapák, esetleg a helytörténeszkedő tanárok elbeszéléseiben találkozhattak révész-gazdával, révészlegényekkel. A Komp I. nevű motoros 1928 augusztus elsején kezdte meg a szolgálatot Szántód és Tihany között, s azóta az öreg dereglyék az emlékezet réveben vesztegelnek. Ott a révészek is. Mind a heten, élükön Balogh Mihállyal, a révészgazdával, és a gazda Lajos fiával, aki — 1975-ben — utolsónak szállt be közülük Charon ladikjába. A magyar irodalom őrzi, óvja őket, hogy réz-derekukat, váltókat, a túlsó partra is átcsapó hangjukat valami módón el ne vészéj lse a vak szemű feledés. Milyenek voltak? Krúdy Gyulát bibliai tárgyú festményekre emlékeztették. Jézus tanítványaira, s azt mondta róluk, hogy régen látott az evező révészeknél szebb embereket. Munkájukról érzékletesen tudósított: „Hot legeim <dci hajtja SOMOGYI TAJAK, EMBEREK Csillagom, révészem A mesebeli folyók szélesebbek voltak az egyetlen valóságosnál, a három-négy éves koromban már fürdőzőként is megismert Rábcánál. (Persze, a Rábca is szélesebb volt, mint manapság: ha nagy ritkán találkozunk, elszomorodom: mintha folyton keskenyedne, mint gyerekkoraink valamelyik kedves felnőttjének arca.) Ezeken a széles folyókon a hullámok is irreális méretűvé dagadtak: nagy, izmos karjaikkal emelték váltókra a révész ladikját. Mert révészt szinte minden folyónak adott a mesemondó-képzelet; hamvazószerdát, szemerkélő ködöt idéző öregembert, aki a víztükörben látható és a köznapi halandó által tapasztalt világ közti különbséget bizonygatta — fiatal révészt, bikaerőst, aki nem ijed meg a saját árnyékától, a természet szeszélyeitől, s akinek homlokán az éjszaka sötétjében csillag gyűl ki, hogy megvilágítsa a lélekvesztő útját... ... Lombok közé bújt kunyhó a vízpartom: a révész lakása. Sűrű, esős éjszaka. Utasok érkeznek, át akaának kelni a folyón. Titokzatos árnyak a széles karimájú kalapok alatt, s az s nehéz kompot, egymás mellett ül párosával. Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemeltednek a deszkáról, amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat, amidőn meghúzzák a rudat. Elö- revetik magukat, hátradőlnek, mintha egy test, egy izom volna valamennyi.” Több mint száz évvel előbb mintha ugyanezek a legények eveztek volna Kazinczyval is. A széphalmi mester ugyan nincs elragadtatva a szegényes tihanyi révháztól, az ittas legényektől, akiket egyébként ő itatott 1 e. „Csak másnap reggel akartak visz- szatémi (Szántódra, ahova Kazinczy akart eljutni), de le-, itattam lábokról, s megígértem, hogy ha majd hó- ' nap visszajövök, ismét megitatom.” Nem csoda tehát, hogy a legények daloltak, s hogy jó ideig nem vették észre, hogy a csónakot farral hajtják előre. Kazin- czyt — bár naplójában csak inasa „haldoklói kínjairól ír“ — minden bizonnyal megszorongatta kicsit a félelem. Gondolom, *z sem hatott érzékeny idegeire megnyugtatóan, hogy a révészek a víz közepe táján eloltották a fáklyáikat. Végül szerencsésen partot értek, s a mestert — igaz, még mindig kótyagosan az italtól — a süppedékes réteken keresztül becsületesen elkísérték az „ő Horváthjához”, azaz Pálóczi Horváth Adómhoz, aki ebbeh az időben bérlő volt Szántódon. Roboz István újságíró — Jókai és Petőfi pápai diáktársa — szerint Jézus tanítványai olyan messze voltak tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől. Egy kis írásában tohonya, tespedt, kétoldali munkaundorban szenvedő, baksisleső bandaként mutatta be a balatoni viharok hőseit. Széchenyi Zsigmond, aki nemcsak Afrikában, hanem kőröshegyi birtokán Is szívesen vadászott — sokat próbált, érdemes beszédű víziembereknek mondja őket. Főként az öreg révészekről emlékezik meg szívesen, akik élettapasztalatban, emberismeretben gazdagabbak lehettek az átlag falusinál, hiszen az ő munkahelyükön sűrűn találkoztak a „nagy világgal”. Mert nem valami eldugott kis révről van szó, hanem a # Dunántúlt kettéválasztó Balaton átkelőhelyéről, ahol mindössze másfél kilométer a szántód! és a tihanyi part közti távolság. A révész szívesen beszélt az utasának. Lopott csikón menekülő szegénylegényekről, Angyal Bandiról, Sobriról, Répa Roziról, Sobri népdalba menekített szeretőjéről, s ha az érdeklődő tekintetes úr szeme egy-egy eset, név hallatán fölvillant, s talán még jegyzetfüzet, ceruza is előkerült a kifogástalan szabású öltöny zsebéből, az öreg révész rögtön tudta, miféle embert hozott dereglyéjébe a sors. A megtörtént esetekhez ilyenkor bőven hozzátett a saját „iszákjából”, mert tudta, hogy az író úr a túlsó paijfá révház ■ ivójában jóféle vörösborral fizet a történtekért. Es a kiadós áldomás után a pandúrok által szorongatott, sors- verle, bitó elől futó szegény- legényből derűs anekdota hőse lett, aki a nagy bajszű, nagy termetű Kasza pandúrt az orránál fogva vezeti. Jókai betyár hősei is a vizen át menekülnek üldözőik elől, mégpedig haragoszöld viharban. A Balatonnál játszódó regényekben egyébként többnyire szó esik a révről — ez Tüskés Tibor Szántód az irodalomban című munkájából is kitetszik —, illetve szinte mindegyikben található egy-egy átkelési epizód. Van okom tehát azt hinni, hogy a hajdani révházak tájáról — különösen a csárda hosszú tölgyfa asztalai mellől — történetek, mesék, legendák raja rebbent föl, szállt, széledt el az országban; aranyhajszálból font tündérmesék, lőporszagú betyár- «I pandúrhietó- riák, fordulatos történetek szerencsés vagy szerencsétlen halászokról, régi földesurakról, akik még négylovas hintával érkeztek a révhez, fölborult, vízbe esett gabonás szekerekről, jég alá merült lakodalmasokról, akiket menyasszonyostul, vőlegényestül, nótástul ragadt el a Balaton, mégpedig olyan hirtelen, hogy az énekszó, a vigalom a jég alatt sem szakadt meg. Azóta is szól a nóta. Esténként, ha csendes a tó, a víz fölé hajolva hallani lehet a muzsikaszót és a pityókás násznagy kurjantásait. Milyen emberek voltak hát a balatoni révészek? Balogh Lajosné 4« évet élt együtt egy révésszel, az ó véleménye tehát mérvadó. — Állhatatosak — mondta. — Legalábbis az én Lajosom az volt. Gondolja meg, ugye állhatatosnak kellett lennie annak a legénynek, aki hét évig tartó udvarlás után vehette feleségül szive választoltját. A kompon látott meg Szántód és Tihany között. Sötétkék matrózruhát viseltem, iskolai kiránduláson voltunk. Egy egész polgárista lányosztály volt ott, de ó csak engem nézett. Én persze észre sem vettem, de ő nem hagyta annyiban a dolgot. Utánam jött Petre, feleségül kért, azt mondta, neki csak én kellek, vagy én leszek a felesége, vagy senki. Megvallom, nemigen tetszett,- nekem akkoriban a barátnőm bátyja volt az ideálom. Ö volt a táncpartnerem. Egyszer még aranyérmet is nyertem vele egy táncversenyen. Aztán képzeljen el egy pesti lányt, aki sohasem élt huzamosabb ideig falun ... Hát nem tetszett nekeVn a révcsárda sem, ahová menyecskének hivott. Ha arra gondoltam, hogy azon a kihalt vidéken kell einem, beleboiv.onglam. Akkoriban nem voltak épületek a rév környékén. A révház, a csárda volt, és semmi más sokáig a part mentén. Hátunk mögött a pusztaság, előttünk a Balaton. Látja, aztán mégiscsak eljöttem, és olyan csárdásné lett belőlem, mintha a révnél születtem vona. Az uramtól pedig csak jót kaptam. Nem cseréltem volna el egy méltóságos úrral. A Balogh család, ugye, tudja, száz évig révészkedett. Az apósom, Balogh Mihály ötven esztendeig konvencióé cselédje volt az apátságnak, mert a révészek is az uradalomhoz tartoztak. Az apósom, az utolsó gazda 80 éves korában, hunyt el, ő vette meg részletre a csárdát. Az uram 15 éve6 kora óta húzta az evezőt, aztán, amikor a motoros komp beállt, letette a vendéglős i mestervizsgát, bár hívták a motorosra is. Akkoriban kevés vendég volt a Balatonnál. Aki betért, vagy ebédet, vagy vacsorát rendelt nálunk, azt nagyon meg kellett becsülnünk. Jó konyhánk volt (sokáig az édesanyám főzött), a halételeink, túrós csuszánk hírére a túlsó partról is átjöttek. A környékbeli helytörténészek — Pillér Dezső, Zákonyi Ferenc megírták az átkelőhely és a 6zántódi rév-csárda történetét. A mostani vendéglőt 1839-ben építették kétezer forint költséggel. Borospincét, ivót, tágas konyhát, bolthajtásos lakó- és vendégszobákat alakítottak ki. Az udvaron úgynevezett lábas színt is emeltek, melynek fedele alatt úri hintók és parasztszekerek bóbiskoltak egymás mellett, miközben gazdáik a révészek visszatérésére vagy a vihar elcsitulására vártak. A csárdában kapott lakást a kompos gazda és a hat révészlegény. A révész-csárda falán emléktábla idézi A tihanyi echóhoz szerzőjét, Csokonait. 1936-ban avatták az emléktáblát („350 ebédet adtunk el aznap”, mondta Balogh néni), akkor még úgy tudták a költő tisztelői, hogy az említett verset Szántóddá irta. A rév jogát a tihanyi apátságtól megváltotta az állam mielőtt a motoros komp közlekedni kezdett. A kártérítésből a révészgazda 600, a legények 300—300 pengőt kaptáit. Aztán — miként Baranyai János Zákonyi FeíiH v- ' \hkl\h’ n *v. mist mkm mim ..A TIHANYI ECH0HQZ” Címl-kÖLTEHF-VfÉ! íifavirm> dm rencnek mondta annak idején — „nekittá- masztottuk az evedzőket a réház falának, ét hazamentünk.” így ért véget a révészek ezer éve. Drámai pillanatok, visszatekintő megemlékezések nélkül, a lehető leghétköznapibb módon. Azután a „réház falához támasztott evedzők” kiszáradtak, s valószínű, tűzre kerültek. A motoros komp pedig elindult... „Tengernagyi egyenruhás, simára beretvált hajóskapitány kormányozza... Közben el sem tudja már képzelni, hogy evező hajtotta elődjét Siófok alá verte valaha a vihar” tűnődött Széchenyi Zsigmond. A Komp I. 1929- ben 2144 személyautót és 26 431 utast szállított. ... Most is sokan várnak a révnél. A kocsik egymást érik, magyar es külföldi rendszá- múak vegyesen. „Csillagom, révészem, vigyél álfái a vízen”, örvendezek a gyermekkorban talált, de azóta az emlékezetem leghomályosabb rekeszében pókhálósodott, s most ismét a felszínre csobbant dalnak. Dúdolgatok, nézem a vizet, az enyémmel azonos nevű király poraira vigyázó halmot, tornyokat. Egyszeresük elindulnak bennem a hajdani dereglyék: búzát, bort visznek Szántódról a bencés atyáknak, a kapolyi erdőből szép szál fákat a füredi szinház építéséhez, a túlsó parton jel- zőtüzek égnek, beszédes füst száll: révészhívogató ... Szapudi A ml rá
