Somogyi Néplap, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

Megoldódik a rejtély ? r Az Omagyar Mária-siralom eredete Barcs János Füzek közt kék országhatár Tolt osztáiyíánMdnmak A Leuyeni Kódex, bal oldalon az Omagyar Mária-siralom Meredek partokon sárga fűszál sir; lent, zúgó bokrok zöldje kesereg: s hajlongnaka szélbe, halált riasztva a pöndörödön-Jcókadt levelek. Madár-ének trillaz tikkasztó nyárban; sás-zsombékosban béka-gyerekek. Iskolás-lány-csapata messzeségben, nyomukban éneklő sihederek. Repülők szaggatják fönt a zárt eget; dörögve felnyög az égboltozat. Völgyben a Zimonya iramlik délnek, gyűjtögetve szétszórt napfoltokat Megriadt fácán rikolt a bozótban. Követi fürge fácán-nemzedék ... Galambok szárnyalnak égi mezőkön, lent már aratnak s nőnek a kepék. Füzek közt csöndben fut kék országhatár; int felé dűlő s békés gyalogút... Kisbóki sás közt vén békák traccsolnak, távol fölkiáltójel —, csordakút! Európa-, Magvető-kiadványok Hagyományőrzés és új látásmód A napokban elterjedt a hí­re annak, hogy az Országos Széchényi Könyvtár állomá­nyába került a L/euveni Kó­dex: ebben fedezték fel 1932-ben az első magyar nyelvű verset, az Ómagyar Mária-siralmat. Beszámoltak a lapok a számunkra rend­kívül becses dokumentum kalandos sorsáról is. Az első világháborúban a németek lerombolták a beigiumi Leu­ven város egyetemi könyv­tárát; s a kódexet egy müncheni antikvárius, Jac­ques Rosenthal boltjából vá­sárolta meg a német jóváté- teli bizottság. Az első vizs­gálat során megállapították, hogy a kódex olaszországi eredetű, és a magyar szöve­get — talán — Bolognában élő .magyar dominikánus Szerzetes irta le. A két világháború között számos tudományos közle­mény jelent meg az Ómagyar Máfia-siralomról. Ezek zöme nyelvészeti szempontból vizs­gálta a szöveget; irodalmi, sőt zenei értékével csak né­hány tudósunk foglalkozott (például Horváth János, Kar­dos Tibor, Szabolcsi Bence). A második világháborúban a nemet csapatok ismét el­pusztították az értéké« állo­mánnyal — sok középkori kézirattal — rendelkező leuveni egyetemi könyvtárat. Különös véletlen — es sze­rencse — folytán egy romok alá került páncélszekrény­ben kódexünk megmaradt. 1947 után többször felmerült a csere gondolata, de mind­eddig, különböző okokból nem juthatott tető alá. Most nemzeti könyvtárunk és a belga könyvtár csereegyez­sége folytan a kódex Buda­pestre került. Ez idő alatt több magyar kutató láthatta a kódexet, annak 134 b lapján a ma­gyar nyelvű verset. Megin­dultak a tudományos publi­kációk, melyek a vers sorai­nak, szavainak értelmét, rit­mikáját taglalták. Ismét fel­merült a keletkezés idejé­nek es helyének problémája; erről azonban a kutatók egy­öntetű megallapítása szerint csak akkor lehet megbízha­tóbban vélekedni, ha a ma­gyar szöveg mellett a latin szövegkörnyezetet is alapo­sabban lehetne tanulmányoz­ni. Erre pedig eddig kevés mód nvíit a szakemberek szamára. Majdnem másfél évtized­del ezelőtt — 1968 nyarán — azonban járt Léuvenben egy magyar kutató, aki nemcsak a paleográfia, áz írástörté­net nemzetközileg is elismert szakembere, hanem a közép­kori irodalom és művelödes- történet kitűnő tudósa is. Mezey László professzor a könyvtarban töltött három napot arra használta fel, hogy az egész kódexet szem­ügyre vegye írástörténeti szempontból, de szerkezeti­leg és tartalmilag is tanul­mányozta azt. És természete­sen az Ómagyar Mária-sira- lom íyását és szövegét — ebben a miliőben — különös gonddal vizsgálta meg. A három nap kevés volt arra, hogy végleges megálla­pításokat tegyen, de több olyan gondolatot vetett fel, amely a kódexről eddigi tu­dásunkat bővítette, illetve néhány, a tudományos köz- használatban elfogadott meg­állapítást módosított, — de legalábbis megkérdőjelezett. Először is, a latin nyelvű írást eredetiben vizsgálva megállapította, hogy: „az írás a maga valóságában — inkább mint homályos mik­rofilmen, ahol eddig mód nyílt a vizsgálatra — hatá­rozottan ellene mondott min­den eddig bizonyosra vett olasz eredetnek.” Többirá­nyú írástörténeti elemzés után megállapítja, hogy sze­rinte kétséget kizáróan fran­cia eredetű a kódex zömé­nek betűvetése. (Egyébként megerősíti azt a már eddig is sejtett felfogást is, hogy a kódex több részből van ösz- szefűzve, kollaeionálva.) Ami számunkra talán a legérdekesebb: Mezey pro­fesszor a magyar bejegyzé­sekkel, és elsősorban az Ómagyar Mária-siralom szö­vegével kapcsolatban, na­gyon valószínűnek tartja, hogy azokat 1270 körül (vagy még előbb) írták. El­lentétben a korábbi Gragger Róbert és Jakubovich Emil 1922-ben tett megállapításá­val, miszerint a szöveget 1280—1310 között írhatták.) Beszámolójában megállapítja Mezey László, hogy az írást „ ... időrendben leginkább IV. Béla Zechud ispán és testvére részére adott ado­mánylevelében kisebb privir legiális 1258), illetőleg az óbudai káptalan egy tiltako­zói 11243) és egy jelentő le­veléhez (1261) látom közel állónak.” Hogy ki írhatta le a ma­gyar vers szövegét — és va­jon ugyanaz fordította-e ma­gyarra a kódexben ugyan­csak megtalálható latin szö­vegből, amit egyébként szin­tén magyar kéz írt le — ta­lán sohasem lehet kideríteni. Mezey professzor a latin szö­veg leírójáról megállapítot­ta, hogy: „Ez a .notátor’ a hiteleshelyek, az ország nagy- bírái és az ispánok mellett klerikusi szolgálatot teljesí­tők közé tartozhatott.” De hát mégis ki írhatta le a vers magyar szövegét? Mezey professzor: „ a magyar Siralom bejegyzője, aránytalanul bizonytalanabb kézzel, a Jc or textuálisat, könyvírását reprodukálja, korántsem klerikusi. gyors és könnyed technikával. E bejegyző — talán nő — tá­vol áll a kódex francia és magyar scnptorainak nem éppen alacsony színvonalá­tól.” .Tehát az is lehetséges, hogy első magyar versünket, az Ómagyfir Mária-siralmat női kéz vetette papírra De hogyan került ez a magyar nő Bolognába vagy esetleg Európa más városába? Vagy talán ... ? És itt vám Mezey László legérdekesebb gondolata. Több tenvező alapján fel­tételezi ugyanis, hogy az Ómagyar Mária-siralom la­tin szövege, Geoffroi de Breteuil éneke „tálán már a szerző életében eljutott Magyarországra a király, III. Olvasom, hogy a világhírű teniszező, John McEnroe mi­után megnyert egy nagy te­niszcsatát, rajongói közül egy lelkesén kiáltott fel, mond­ván: — Életemet adnám, hogy így teniszezhessek ... — Stimmel — válaszolta állítólag John. — Én adtam is. Olvasom e sorokat és el-, tűnődöm. Ki jegyezte ezt fel? S egyáltalán kik jegyzik fel ama rengetegnyi bölcselme­ket, amelyeket itt, ott és amott is olvasok, s amelye­ket ismer}, vagy kevéssé is­mert személyiségei mondtak a tudománynak, a spounak vagy a művészeteknek, ugyancsak itt, ott és amott? A tisztelt olvasó most úgy vélheti, hogy nem is a kí­váncsiság ösztökél engem e titok nyitjának felfedezésé­re, hanem az alantas irigy­ség. hogy tőlem még soha és senki sem jegyzett fel sem­mit. Avagy, ha fel is jegy­zett véletlenül valaki okton- di, azt közölni egyetlen saj­tótermek sem volt hajlandó. Béla udvarába." És a ki­rályi udvartól minden bi­zonnyal rövid út vezethetett a Nyulak-szigeti (Margitszi­get) Mária kolostorba, amit IV. Béla építtetett lányának, Margitnak. Ez a kolostor volt akkor a laikus vallásos moz­galom, a „beginizmus” köz­pontja: itt apácák mellett a rendbe be nem lépett, de szerzetesi életet élő vezeklő nők, beginák is voltak. Ezek vagy keveset, vagy egyálta­lában nem tudtak latinul. Lehetséges, hogy az akkor tehát már ismert és divatos Planetust (ez volt Geoffroi énekének címe) valaki ezek közül fordította le magyar­ra — pontosabban költötte át. (Egy fiatal könyvtárosnő, tavaly írt disszertációjában kimutatja: a Siralom magyar szövege a Trubadur-dalok mintájára vagy legalábbis hatására készült. Ugyanis a középkorban a verseket nem szavalták, hanem énekelték.) Az Ómagyar Maria-siralom Budapestre-kerültével az új­ságok érdekes és színes be­számolói hangsúlyozták, hogy nem „hazatért” szellemi éle­tünknek ez a becses erek­lyéje, hanem „több évszáza­dos vándorlás után ... vég­ső otthona lesz ez a hely”. Vagy emelkedettebben és ha­tározottabban: „Ez a gyö­nyörűséges, gyöngyírásos, kéziratos középkori munka idegenben keletkezett, és még soha Magyarországon nem volt.” Most már iittfhon?) van a kódex. A tudósokon, a kuta­tókon a sor, hogy bennün­ket, hírlapírókat megerősít­senek vagy megcáfoljanak vélekedésünkben. Ment erre ők is illetékesek... B. P. Bevallom töredelmesen, az irigység emberi gyarlósága nem áll mindig tisztes tá­volban tőlem, jelen példánk­ban pedig egyenesen arra sarkall, hogy ki- és elmond­jam: engemet is feljegyez­hettek volna pedig. Mert ne­kem is voltak, vannak nagy­szerű mondásaim, ám eléggé el nem ítélhető módon mind ez ideig ez senkit sem érdekelt... Pedig ha tudnák, hogy én mondtam: ... a kocka el van vetve; .,.ne zavarjatok köreimet; ... több nap, mint kolbász: Ó Júlia, miért vagy te JtHío? (Rómeót, férfi létem­re nem mondhattam!); ... Hazánk nem tés, ha­nem bástya ... Izé. ezt nem én mondtam, én csak ismé­teltem; ■ .. meg azt is én mond­tam, hogy mondj igazat, és betörik a fejed, mert a ló­nak is négy lába van, meg azt is hogy a sánta kutyát... Igen, ezeket és még a máso­kat is mind én mondtam. Néha-néha idézik is ugyan, Az elbeszélés, novella, kis­regény mint műfaj egyre in­kább uralkodóvá válik ko­runk irodalmában. A jelen­ség okait most ne firtassuk, talán elég egy tényezőre gondolnunk: a megfogalma­zás, ábrázolás tömörségének igényére. Az Európa Kiadó Ellenfelek cimmel vaskos kö­tetet, valóságos panorámát ad a két’ háború közti angol el­beszélés-irodalomból, H. G. Wellstől Graham Greene-ig. A kötetben szereplő szerzők listája pazar: Somerset Maugham, Wodehouse, James Joyce, D.H. Lawrence, Joyce Cary, Aldous Huxley, Evely Waugh, Bates és so­rolhatnánk tovább. Egy-egy irodalmi irányzat, a huszadik század első felének legjelen­tősebb képviselőinek másai­val ismerkedhetünk meg. Mégis miről tájékoztat ez az antológia? Az angol társada­lom, a ködös Albion, a ha­gyományőrző .volt gyarmat- birodalom, a „szigetország” megannyi életérzéséről, a társadalmi létezés formájá­ról. Lawrence elbeszélése fé­lelmetes erejű az ír bánya­munkásokról, Bates hátbor­zongatóan realista kirándu­lást tesz egy degenerált pa­rasztgyerek világába, Huxley a kifinomult ízlésű és értékű szuperértelmiségi világba, Waugh kegyetlen iróniával ábrázolja a már komikussá vált • arisztokrácia előkelő vegetálását. A válogatás Gé- her Istvánt dicséri. Azt tartják nálunk, hogy Ac soha nem tették még hoz­zá, hogy ezeket én mond­tam. Mikor, hol, de én. És sehol, senki és semmi! — Mondja, kedves Tinódi Lantos Sebestyén úr, az én mondásaimat miért nem jegyzik fel a lelkes króniká­sok? Maga szakember e kér­désben, tudnia kell választ ad ni... Tinódi diák pillanatnyilag töprengeni látszik, aztán vadul a lantjába csapott... — Fiam, tudsz-e te teni­szezni? — Bevallom, a gyengénél is gyengébben . .. — Hát labdát kergetni, avagy a szavakat szépen szó­ban egymásutánba tenni? — Azí se mívelem éppen magas fokon — vallottam be töredelmesen az igazságot. Tinódi mester ekkor újfent keményen a lantja húrjai közé csapott .és úgy dörögte: — Ostoba ember vagy, fiam, ha még azt sem tudod, hogy a nagy mondásokhoz kis ember is elég, ha az nagy dolgot viszen végbe. Például gólt lő, vagy gémet nyer ... Tartsd meg bölcsességeidet magadnak, vagy tanulj meg legalább teniszezni — mond­ta. és harsány lantpengetés közben távozott. Meg kellene próbálkoznom a lantpengetéssel legalább? ma vagy legalábbis az »töb­bi években Nyugat-Európá- ban a francia, angol, illetve olasz irodalom a legjelentő­sebb. Ez a megállapítás egy­re kevésbé igaz, s csupán könnyedén summázó ítélet. Erről győz meg bennünket az a kötet, amely Ki volt Edgár Allan? címmel az Európa Kiadó műhelyéből került az olvasók asztalára. Alcíme: Hét új kisregény Ausztriá­ból és az NSZK-ból. A mai német nyelvű irodalom a leg­pezsgőbb s a legtöbb újdon­sággal, meglepetéssel szolgál Nyugat-Európában, s ezen belül is az osztrák. Meglepe­tés ez azok számára, akik nem figyeltek eléggé Peter ÍHandke vagy Frischmuth magyarul is megjelent köte­teire. Az ötvenes évek vé­gén alakult Bécsben egy író- csoport, majd évtizeddel ké­sőbb Grazban, melyek közös vonásaként nyelvkritikai tendenciájukat szokták em­legetni. Az irodalom e cso­portok számára bizonyos sztereotípiákat jelent, ame­lyekből az író tetszése sze­rint válogathat. Ezek a szte­reotípiák mind nyelvi kon­venciókból állnak, amelyeket csak ki kell mozdítani meg­szokott közegükből, ahol észrevétlen automatizmus­sal működnek, és egy csapás­ra önmaguk paródiájába for­dulnak. A nyelvkritika re­ceptjét azóta széles körben alkalmazzák szerte a világ­ban, nálunk is. Anakroniz­mus lenne azt mondani, le­vetkőzték a bécsies „snájdig- ságot”, több történt, új látás­mód s a német nyelvterüle­ten belül egy önálló osztrák prózairodalom született. Ér­demes-megismerni az új ne­veket, áz új írásokat. A kö­tetben négy osztrák és há­rom NSZK-beli kisregény ol­vasható. A Magvető Világkönyvtár sorozatának legújabb kötete is a német nyelvű Irodalmak erősödését igazolja Martin Walser Lélekedzés című új regényével. Walser a Gruppe 47 írócsoport tagjaként tűnt fel s vált az utóbbi évtized­ben az NSZK-ban népszerű­vé. Nevét a három naggyal — Böllel, Grass-szal, Lenzcel — együtt szokás emle­getni. Kortársaink s egyben elődeinek legkeményebb kri­tikai hangját viszi s fejleszti tovább. A regény hőse Xaver Zürn vezérigazgatói so­főr, aki 15 éve megbízható, pontos, figyelmes és állandó tartozéka a suhanó Merce­desnek. Nincs semmi baja, csak ne érezne mindig gom­bócot a gyomrában, amikor a visszapillantó tükörből lát­ja’dr. Gleitze arcát imádott Mozartját hallgatva. A re­gény kérdése: miért vannak mindig mindent meg úszók, átélők, akiknek mindig vol­tak, vannak és lesznek vi­ruló gyáraik, akiket . nem érint meg semmiféle nemzeti vagy történelmi tragédia, akik dolgoztatnak s aztán ze­nét hallgatnak. G/urkó Géza % Mondj oko... Tihanyi Lajos: Ablaknál álló férfi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom