Somogyi Néplap, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-11 / 85. szám

AZ ÉVTIZED KÖZEPÉRE MEGVALÓSUL Diák írók, költők találkozója Kiosztották a pályázat díjait Kiosztották a díjakat teg­nap a megyei irodalmi pá­lyázat nyerteseinek. A me­gyei KISZ-bizottság és a So­mogy szerkesztősége hirdet­te meg a pályázatot, s erre nyolcvankilencen jelent­keztek verssel, prózával, szo­ciográfiával. Igazán dicsére­tes volt ez a vállalkozás. Az ifjúsági szervezet ne­vében Banka Margit, a me­gyei KISZ-bizottság titkára köszöntötte az eredményhir­detésen megjelenteket, majd Fodor András értékelte a lí­rikusok pályaműveit. A pá­lyázatra e műfajból érke­zett a legtöbb alkotás: hat­vanötén küldtek be verset — Somogybán élők és me­gyénkből elszármazottak, diákok és idősebbek is. — Mindannyian hittel és tehetséggel vallottak somo­gyi élményeikről. Ez a sajá­tosság azonban nem egyed­uralkodó. hiszen a legtehet­ségesebbek figyelme tág ho­rizontra feszül — állapítot­ta meg Fodor András. A prózában csak patakzik a tehetség a vénákban. Laczkó András a Somogy főszerkesztője mondta el, hogy huszonnégy pályamun­ka érkezett a prózai műfaj kategóriájába; novella, il­letve szociográfiai tanul­mány. Hatan kaptak díjat a verssel pályázók közül. Két első díjat osztottak ki: ezt Erdélyi Sándor és Kelemen Lajos vette át. Barcs János és Madár János második, Bancsics István és Telekine Tóth. Beatrix pedig harma­dik díjai kapott. Munka jutalommal is­merték el a prózaírókat: Gyarmati ImszIóí, aki a j.Boglárlelle Posta” jeligével pályázott, s Csató Lászlót és Dóró Jánost. A szociográfiai műfajban is munkajutalmat adtak ki: Putyoráne Nagy Ágnesnek, és Gyarmati Lász­lónak. Bizonyára találkozunk a palyadíjas alkotásokkal a Vasproba következő — ne­gyedik — számában, amelyet májusban jelentet meg a megyei KISZ-bizottság. A díjazott verseket élőben is hallottuk a tegnapi díjki­osztó ünnepségen, a Killián György Ifjúsági és Üttörő Művelődési Központban. Délután diák írók és köl­tők találkozóját szerveztek meg, ezen részt vett Fodor András es Takáts Gyula is. Látogatóban Kapoli Antalnál Huszonöt évvel ezelőtt, 1957. április 12-én szegé­nyebb lett népünk; akkor halt meg az az alkotó ma­gyar pásztor, aki messze tá­jon becsült nevet vívott ki magának szorgalmával és tehetségével. Személyes, ré­gi kedves ismerős halála év­fordulóján emlékek felhői futnak el szemünk előtt, de aztán nem a sízomarúság hangulatai, hanem a szép emlékek zsongnak föl ben- niink. Rarorn ót, három vallo­más egyszerű virágait kötöm itt egybe, hogy letegyem a somogyhárságyi temetőinek arra a sírjára, amelyre azért kerül gyakran virág, mert megbecsült alkotó nep- müvésiz nyugvóhelye Valamikor' — 1955 nyarán — Gönczi Ferenc, a Göcsej, a somogyi betyár-világ, a somogyi gyermeKjátékok je­les ismerője bandukolt Szentlaazlórol Somogyhárs- agy felé, hogy meglátogassa a szőlők között a 170. ház­szám alatt lakó id. Kapoli Antal fafaragót. Én voltam úti kalauza és kísérője. Amit Gönczi Ferenc jósolt, bizony, furcsán hangzott még akkor: „Messze vidékén híres em­ber lesz ez itt, mert azzá teszi gazdag képzelete, ritka faragótehetsége, eredetisé­ge.” Amikor pedig alkonyai­kor a csizmás, „ezüstgom­bos? juhászmellényes mű­vész két vendégét kikisérte majdnem a Magyarlukafára vezető útig —, bizonyára olyan gondolatokkal indult vissza, hogy látogatóit talán nem is a faragások igazi ér­teke, a népművész jobb megismerésének vágya hoz­ta ide, hanem a múzeum- igazgató is, a tanárjelölt is csak szenzációt keresnek, latnak a kaposvári kiállítás arany ér ménen nyertesé­ben. Amikor pedig a „ván­dorok” már messze jártak a Kapoli-portától, még mindig atTÓl folyt köztük a szó, hogy 1929 szeptembere óta, amikor Kapoli Antal az em­lített aranyérmet kapta, mennyi értéket alkotott és mennyit fejlődött. Több közbeeső látogatáso­mat nem számítva, a máso- di: világháború után újra bejártam a bergengóciás, dimbes-dombos Zseiicet, es meglátogattam .Kapoli bá­csit. Jól emlékezett régebbi találkozásainkra. Gönczi Fe­renc akkor már nem élt, a Kapoii-telken azonban nem sokat változott a világ. A regi két szép fehér juhász­kutya helyett most a kis to­ké:« „Bogár” adta tudtára a házigazdának, hogy vendége érkezik. Kapoli bácsi elém jött, csizmásán, ezüstpityke- gombosan. Teljesen ősz volt már a bajusza, hajlott a ter­mete, elnehezült á járása. Panaszkodott, hogy megrom­lott a szeme: messzire ugyan még elég jól, de közeire már rassaU tok. Bemernünk. Hellyel kínált, majd megigazítot­ta a birkabört fo­nott székében, ke­zébe vette a ké­szülő tülköt és ne­kilátott a munká­nak. Akkor még egészséges volt népművészünk, s örömmel beszélt munkáiról, tervei­ről. Később mint Kossuth-dí- jast is üdvözölhettem ottho­néban. Ez a nagy kitüntetés, a nép államának ez a szép gondoskodása kárpótolta mindenért, megadta öreg napjaira a nyugodt életet, az alkotás jobb lehetőségeit. Amikor egy szép őszi napon Soltra Elemér festőművésszel beállítottunk hozzá, öreges derűvel, boldogan szemlélte meg a róla készülő festmény vázlatát. Arra is megkérte a festőt, rajzoljon neki egy igazi pávatollat. mert ilyen­nel szeretné díszíteni egyik munkáját, de bizony, ő csak gyermekkarában messziről, valami grófi vaskerítés rá­csán keresztül látott pá­vát ... Utolsó találkozásunk 1935. június 2-án délután volt Pécsett, a belklinikán. Ott feküdt a népművész megbé­nult balkezével, elgyengül- ten. Egészséget, erőt keresett a munkához: ezt szerette volna megkapni az orvostu­dománytól ... Hosszan el­beszélgettünk életéről, ter­veiről, még a hosszú élet titkáról is. Szeretett volna dolgozni de már nem lett munkafogható ember. Ami­kor azt tudakoltam tőle, hogy megbecsült, tapasztalt öreg lévén mit adna ifjúsá­gunknak örökségül, ha me­sebeli hatalma volna, énnvit mondott: „Derék, dolgos em­berséget”. A maga művészé­téről pedig ezt vallotta: Mindönkinek odaadnám, ha adhatnám. Nem viszem én el ezt a fődbe”! Id. Kapoli Antal Ko6Suth- dijas népművész igazságsze­rető ember volt. Nem vitte el művészetét. Tanítja né­pünket továbbra is az a ju­hászgyerek, aki iskolai hiá­nyait úgy pótolta, hogy pa­latáblát hordott tarisznyájá­ban, mert érezte: műveltség nélkül nincs fölemelkedés A róla készült művészi olaj- festmény ott függ a siklósi vármúzeumban. Az egykor mezítlábas pásztorfiú, aki valamikor tagra nyílt szem­mel nezte egy-egy vidéki uraság kastélyát vagy ud­varházát, parkjának sétáló páváit, ha késve, ha öregen is. de megérkezett a várkas­télyba és ott becsült helyet kapott. Id. Kapoli Antal példát mutat. Minden tükrö­se, pásztorbotja, díszített só- tartója, sok-sok alkotása egy-egy vonás volt életmű­véhez. S emberi és művészi arcképét maradandóan vés­te bele népünk szívébe, em­lékezetébe. Aki pedig ott kapott he­lyet, annak sírján soha nem hervad el a virág. Dr. Vargha Károly Megyeháza a közművelődésnek Gyönyörű elképzelés, amely ha megvalósul, több más, a tudományos és köz­művelődési intézmények fej­lesztésében hátramaradt megyének is például szolgál­hat — jelentette ki nemreg a Művelődési Minisztérium egyik felelős tisztségvise­lője a somogyi megyeháza hasznosita-sanak terveiről. Azzal, hogy a megyei tanács — az ígéretek szerint más­fél év múlva — beköltözhet a Dorottya-szállóval szem­közti út otthonába s a Május 1. utcai klasszicista épületet a közművelődés rendelkezé­sére bocsátják, megoldódhat tudományos és művészeti életünk egyik legnagyobb gondja. A változás három közgyűj­teményt érint: a megyei le­véltárat, a Rippl-Rónai Mú­zeumot és a megyei könyv­tárt. Tény, hogy az elmúlt években mindhárom intéz­mény készlete jelentősen fej­lődött, de a tudományos te­vékenységet, illetve a legbe­csesebb értékek nyilvános kiállítását megnehezíti a zsúfoltság. A raktárakban olyan régészeti, népművésze­ti, képzőművészeti anyag halmozódott föl, amelynek — ha egyszer jó körülmé­nyek között mutathatnák be a nagyközönségnek — az or­szág minden tájáról csodá­jára járnának. Tröszt Tibor­nak, a megyei tanács műve­lődési osztálya helyettes ve­zetőjének véleménye szerint a megoldást az évtized kö­zepére várhatjuk. A Somogy megyei Terve­zőiroda munkatársai elkészí­tették a főutcái épület bel­ső átalakításának projektu­mait a műemléki jelleg fi­gyelembevételével. Az iro­dák, a műhelyek, a kiállítá­si helyiségek elrendezése is véglegesnek látszik. Eszerint „A közjónak” ajánlott épít­ményben lelnek otthonra a múzeum állandó archeoló­giái. történelmi, szépművé­szeti és néprajzi kiállításai. Egy tágas es korszerűen be­rendezett műhelyben elfo­gadható körülmények közé kerülhetnek a régészeti és papírrestaurátorok, a könyv­kötők és a sokszorosítást vég­ző dolgozók. A nagytermet tudományos tanácskozások, előadóestek és hangverse­nyek rendezésére szánják. Minőségi előrelépés lesz, hogy az állandó kiállítások mellett egy időszaki kiállítá­si övezetet is létesítenek. Ez bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy Somogy jobban bekap­csolódjék az ország szellemi vérkeringésébe. Az épület berendezésében, a kiállítá­sok kialakításában és elhe­lyezésében az országos mú­zeumok ismert szakemberei is részt vesznek. Ha a tervek valóra vál­nak. a tudományos kutatás feltételei is megváltoznak. Nemcsak azzal, hogy a Rippl-Rónai Múzeum és a megyei levéltár közösen hasznosított épülete végérvé­nyesen az utóbbi intézmény otthona lesz, hanem azzal is, hogy kutatószobákat ren­deznek be az átalakított épületben. Az elmélyült bú­várkodást szakkönyvtár se­gíti majd, egy úgynevezett katalógusközpont, ahol bár­ki megtudhatja: kínál-e for­rásokat kutatási témájához például a csurgói Csokonai gimnázium értékes könyvtá­ra. a zalai bibliotéka vagy más intézmények könyv­állománya. Van még egy ötlet „könyv­ügyben”, amelyet csak üd­vözölhetünk: az egykor ha­talmas értékű, s a negyve­nes évek végén más intéz­ményeknek szétosztott vár­megyei könyvtár legértéke­sebb darabjainak összegyűj­tése. kiállítása. Számos in­tézményünkben „bújnak” ilyen., az elmúlt századok könyvművészetét is szemlél­tető kötefek. Nem kell kü­lön hangsúlyoznunk, mit je­lentene az ilyen példányok bemutatása a történelem iránt egyre szenvedélyeseb­ben érdeklődő felnőtt kö­zönségnek és a tanulóifjú­ságnak. Több izgalmas részletet tartalmaz még a terv. Csak egyet-kettőt említünk: a földszinten kis üzletet hoz­nak létre, s ott somogyi ki­adványokat, diapozitívokat, népművészeti vagy képző- művészeti alkotásokról ké­szített másolatokat árusíta­nak majd. A megyei tanács új épületében pedig — ré­szint a megyei könyvtár le­tétjéből, részint abból a ha­talmas állományból, amely az államigazgatási szerv iro­dáiban összegyűlt — jogi és közgazdasági profilú nyilvá­nos szakkönyvtárt rendez­nek be. A mai tanácsháza és a múzeum között zárt pihe­nőudvart alakítanak ki — parkkal, padokkal. Szép tervek ezek; bízunk kielőbbi megvalósulásukban. I» A. Hagyományőrző csurgóiak Szeretnének történelmet tanítani Üjabb oklevéllel gazdago­dott a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium és Óvó­nőképző Szakközépiskola gyűjteménye: az Állami Ifjú­sági Bizottság és az Ifjúkom­munista. című lap szerkesztő­sége által kiírt pályázaton a József Attila KlSZ-alapszer- vezet közössege külö.ndíjat kapott. Hogyan kezdődött? Erre kerestünk választ, mi­kor a csurgói diákokhoz lá­togattunk, s négy érettségire készülő diáklánnyal: Szigeti Magdolnával, Fekete Erzsé­bettel, Pavlovics Piroskával és Böhm Mariával beszélget­tünk. Mindenekelőtt szóljunk a kis közösségről! Ma harminc­kilencen tagjai az alapszerve­zeteknek. Korábban általában harmincán voltak, két hete tettek azonban fogadalmat a legfiatalabbak az elsősök, s így nőtt a létszám. táska Dcnesnek „A persely” című bohózatából készül tv-játék Karinthy Márton rendezé­sében. A vezető operatőr: Marczali László. A főbb szerepeket Hámori Ildikó, Tóth Enikő, Balázs Péter, Reviczky Gábor. Székhelyi József, Tahi József, Miké István és Harkányi Endre ____ _______itoTl-éetO-— FriHiaunn ÜBdre tot«. — k-Sj A z iskolai mozgalomba* a legjobbak között tartják szá­mon okét. Mi a titkuk? Nem­csak iíjúkonamunisták, ha­nem barátnők is — így köny- nyú a közös programok ki­alakítása. Két évvel ezelőtt vállalták közösen az intéz­mény párlalapszervezetének felhívására, hogy megismer­kednek a KISZ múltjával. A községi, a járási és a megyei könyvtáron kívül fölkeresték a kaposvári levéltárat, s a dokumentumok alapján föl­kutatták a számukra törté­nelmet jelentő időszak csur­gói főszereplőit is. Fekete Erzsébet az alap- szervezet titkára: — Több mint húsz levelet küldtünk el az egykori csur­gói diákoknak, de csak ket­ten válaszoltak. A válaszadók között volt Salamon Margit, azaz dr. Tarjányi Gyulané, a gyéké­nyes! általános iskola igaz­gatója. Idézzük levelét: .......en voltam a gimnázium e lső KISZ-titkára, 1957—1959 között... csekély létszámú volt ez az alapszervezet, mindössze 20—22-en tartoz­tak hozzánk. - Tőlünk, az ak­kori fiataloktól a felnőtt tár­sadalom segítségét várták el, pontos feladatokkal. Olyan megbízatásokat kaptunk, amelyek közelebb vittek bennünket a közélethez. Pél­dául a választásokkor tele­fonügyeletes és „futár” vol­tam .. A. fiatalok kérésére vála­szolt Szabó György, egykori csurgói diák, ma az oktatási igazgatóság tanszékvezető ta­nára. Ö nemcsak élményeit adta közzé, hanem ígéretet tett arra is, hogy összegyűjti a tárgyi emlékeket és a fiata­loknak adja. Többszáz oldalnyi újságcik­ket írtak ki a csurgói gim­nazisták, s több egykori sze­replőt kerestek meg, amikor arról olvastak a Magyar If­júságban, majd az Ifjúkom­munistába*, hogy mozgalom- torterxMa júadet­Kutatásaik eredményeit foglaltak össze, amikor a kollégium egyik nevelőjének javaslatára megírtak dolgoza­tukat. A munka a huszonne­gyedik órában került postá­ra. Nem bíztak semmiféle el­ismerésben vagy díjban, csu­pán meg akarták mutatni, hogy ők is tesznek valamit. Ezért is volt meglepetés a hír, hogy- különdíjat kaptak. Nagy volt az öröm Csur­gón. Sárái Árpáddal, a me­gyei KISZ-bizottság első tit­kárával utaztak ketten a díj átvételére a KISZ KB szék­házába. Mégsem ezt tartják a legnagyobb fegyverténynek: sokkal inkább örülnek annak, hogy íjnegismerték elődeik életét. Hbgy miért? Szigeti Magdolna: — Ért­jük már. hogy akkor miért voltak sokkal lelkesebbek a fiatalok. Fekete Erzsébet: — A KISZ zászlóbontásakor sokkalta nehezebb körülmények kö­zött kellett dolgozni, mint most, mégis voltak bátrak, akik nekivágtak. Pavlovics Piroska.: — Az emlékezésekből valamit nem érték: akkor is kellett tanul­ni, és mégsem hivatkozott senki arra, hogy nem megyek társadalmi munkára vagy gyűlésre, mert tanulnom kell... A négy lelkes diáklány kö­zül hárman tovább szeretné­nek tanulni. Közben készül­nek az érettségire. Mégsem sajnálták a múltidéző kuta­tást. Beszélgetésünk végén csu­pán egy kis dolog motoszkált a fejemben: miért vállalták ezt? Csakhamar kiderült: szeretik a történelmet, koráb­ban már honismereti szak­körben is dolgoztak. S ha si­kerül, pár év múlva szeretné­nek történelmet tanítani. Nagy Jenő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom