Somogyi Néplap, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
I A hegybiroságbol a szeszfőzde maradt me« és megmaradtak a hegyek — a Boeók-meöék, a Csillag-hegy —, a hajdani birodalom. Hegybíró korában ilyenkor tavasszal bejárta a hegyközséget — hivatali kötelessége volt —, és elbeszélgetett a gazdákkal. Meghallgatta a panaszaikat, a tanácsaikat, a vádjaikat.; szemrevételezte az utakat, íöljegyezte a te®- uvalókat. Most, ha végigsétál a hegyen, az emlékeivel sűrű« benőtt Bozok-melleken és a Csillag-hegyen, nagyapját látja utolsó útján, ötvenöt éves vállán a kishonjával. Gyerekszemmel figyeli könnyed mozdulatát, ahogy megszabadul a terhétől a présház előtti füves téren, majd a valószínűtlen pillanat jön, a halál kaszasuhintása következik — szint* láthatóvá válik a pengevillanás —, és nagyapja elesik a hegyen, a kishordó mellett. Nem kel föl többet. Tizennégyben történt. Az apja nemrég vonult be a világháborúba. A Ferenc Jóska adta zubbonyról, bakancsról, apja ba- jonétjáról saját bevonulásai jutnak esze be. Felvidék, Erdély. A Don menti szelek és havak. Az elad világháborúban ő járt a postára, a masodácban a fia. Mindketten tábori levele- »61»pert áhítoztak. Mostanában egyre többször látja magát fiatal legényként, régi cimborái körében. Egykori friss hangját minduntalan füléhez so- 'kvja a balatoni szel. Séapéuff Amárit SOMOGYI TAJ&K, EMBEREK Az utolsó hegybíró msL fmméestAmm * tsvwá, a nyári, a* tezi, a téü begynS. A mostani, a tavalyi, a száz és kétszáz évvel ezelőtti hegyről, amely csak azok előtt tárulkozik föl, akiknek őseiben' tapasztalta s ivadékaiban remélheti a hozzá való hűséget Kintiben, mint más szőlős vidéken is, hegyközség volt, élén az elöljárósággal es a hegybíróval. Az utolsó hegybírót — Bocsor Józsefet — 1935-ben választották meg. 28 éves volt. Elődje öregember, és az elődjének az elődjei is mindig öregemberek voltak. — Bocsor? — tűnődöm. — Ismerős név. — Talán a pápai professzor ... — mosolyog. — Igaz. A pápai professzor ... Tudós Bocsor István. Felöli, Jókai tanara. — Ügy tudom, apám nagyapjának volt a testvére — mondja. — Katona koromban Kaposváron, éppen a leszerelés napján hivatott egy százados. Ö is Bocsor volt, Bocsor Pál.., Érdeklődött a családom, az őseim iránt Lehet, hogy atyaíiságban vagyunk, mondta, nincs olyan sok Bocsor a világon. Fekete gyerek volt, akárcsak én. Sok új bor lett óborrá a kiüti pincékben, sok törkölyt, szilvát főztek ki az egykori hegyközség szeszfőzdéjében azóta. Az utolsó hegybíró (aki abban az időben nem sejthette, hogy neki már nem lesz utódja e poszton) most őszülő fia fején mutatja meg a jellegzetes Bocsor-hajszínt Amikor megválasztották hegybírónak, nagyon meglepődött . — Bizony, nem számítottam rá — mondja. — Aki előttem volt hegybíró, éppen annyi idős volt, mint ón vagyok most Hetvenöt éves. Annyira meglepődtem, hogy még tiltakozni is elfelejtettem. — Illendőségnél kéllett volna? — Dehogy. Nagy tisztesség volt a hivatal, de sok vesződsóggel és felelősséggel járt A legnagyobb próbatétel az volt, hogy igazságot kellett tenni a perlekedésekben. A hegyi pásztort nekem kellett elszámoltatnom, a pálinkafőző is hozzám tartozott Aztán, tudja, ha olyan emberrel kellett esetenként szem- beszállnom a vitában,* akit már gyerekkoromban is felnőttként, tekintélyes gazdaként tisztelteim, elátkoztam a hivatalomat Pedig ilyen eset is gyakran előfordult. Hej, ki gondolná, ki hinné, hogy az emberek milyen apró-cseprő nevetséges dolgokon képesek ösz- szerúgni a port? Egyszer például azon volt a vita, hogy ki kaszálhatja,le az út menti füvet. „Az én utamon kaszált!” — vádolta dühösen a szomszédját az egyik hegyközségi tagunk. A mérnökkel ezután megállapítottuk, hogy az út senkié. Senkié, vagyis mindenkié. Az egész hegyközségé. Az kaszálja, aki akarja. Ennél sokkal „vérremenőbb” ügy volt, ha valaki elszántotta a másik földjét. Abból lett ám nagy háborúság! Mentünk -a mérnök úrral, 'hogy jelenlétünkkel csillapítsuk a kedélyeket. Es dolgoztunk keményen. Addig vizsgálódtunk, méricskéltünk a helyszínen, míg hajszálpontos képet nem kaptunk a valóságos helyzetről. Ott nem volt létjogosultsága a könnyedségnek, a nagyvonalúságnak. Igen komolyan vettük az efféle kellemetlen munkát. Az igazságot azután nekem kellett kimondanom. Persze, a vesztes fél rám haragudott. — Amikor arról a választásról hazajött és eimondta, hogy ő lett az új hegybíró, hát nem ugrottam örömömben a nyakába — veszi át.a szót Bocsor néni. — Sőt! Veszekedtem vele. Tudtam, mennyi kötelességgel jár az a hivatal, és azt is tudtam, hogy amit az en uram elvállal, azt lelkiismeretesen megcsinálja. Felmunkát ez sohasem végzett Inkább többet tett a kívántnál, mint kevesebbet hogy ne érje szó a ház elejét Tudtam én, hogy miért esett őrá, a fiatalemberre a gazdák választása ... Biztosak voltak benne, hogy nem veszi félvállról a tennivalókat. Csakhogy a saját portáján is volt munka, mégpedig tömérdek. Tizenöt holdon gazdálkodtunk. Állatokat neveltünk, családi házat akartunk építeni, és abban az esztendőben született a fiúnk is ... , — A hegybírói teendőkért nem járt tiszteletdíj? Bocsor József roegü tkóesoe néz rábn. — Tiszteletét! j 71 A közösségért végzett munkáért annak idején nem járt tiszteletdíj. Aki vállalta a megtisztelő feladatot, az becsülettel ellátta. Az efféle hivatal számos kötelességgel járt, s akit megválasztottak, arra törekedett, hogy tökéletesen megfeleljen a bizalomnak. A hegybírón kívül tíz választott elöljáró is volt. A kiüti bortermelőket hat, a törekieket négy gazda képviselte. A hegyi pásztort (csőszt) fizettük. A szeszfőzdében a két pálinkáslegény termékben kapta a járandóságát. Minden rakodásért két deci pálinka járt nekik a főzetőtől. De aki fölöttük’állt, vagyis a hegybíró, mostani kifejezéssel élve: társadalmi munkában csinálta a bonyolult papírmunkát, az elszámolást. Jöhettek a fináncok ... A kiliti pálinkafőzőt több mint szár éve építtette a hegyközség. Bocsor József először hegybíróként vezette itt a munkát, később, amikor már nem volt hegyközség és hegybíróság sem volt, folytatta a pálinkafőzést. Előbb állami gazdasági, később tanácsi alkalmazottként dolgozott, s már 47 esztendeje nézi a „hektófokot”, az „aljaszeszt”, s nem csoda, hogy a környékiek a zamatos gyümölcspálinkát „Bocsot-brandK-nak nevezik. — A háború után minden hegyközségi tagtól (körülbelül háromszázan lehettünk Kintiben és Törekiben) tíz forintot szedett bé az elöljáróság, s ebből a pénzből hozattuk rendbe a szeszfőzdét — mondja. — A pálinkafőzés az ötvenes években sán szünetelt Egyszer ki akarták tenni ugyan a szűrömet, el is búcsúztam már az öreg épülettől, miután végleg elszámoltattak, de másnap jött a tanácselnök, hogy menjek, mert áll a munka, senki sem vállalja a felelősséget. Amikor még a hegyközségé volt a pálinkafőző, csak a kiüti és a töreki gazdáknak dolgoztunk. Akkoriban még több szeszfőzde működött a környéken, szinte minden faluban volt. Otthon főzettek a gazdák. Kevesebb lett azóta a szeszfőzde a vidékünkön, s jóval több a munka. Volt olyan tetem (ha jói emlékszem, hat esztendeje), amikor tizennégyezer litert főztem. Az idén is elep szépen csörgött Január 11-én kezdtünk, s február elsejéig hatezer liter volt az eredmény. A hektófok o4á* kétszázőtvenezer forintot'fizettem be az államnak. Láthatja, nem babra megy a játék. Tavaly kórházba*« voltam, s képzelje, leállt az üzem, mert nem akadt, aki vállalja a felelősséget,- Pedig nyugdíjas pénzügyőröknek, lunalgatták a helyettesítést. bicskával k«nyarítsa a falatot, <le evés után is tudjon lelkesedni a nádfedél alól előbújt érett sonkáért, amit a gazda tavaszra, kora nyárra tartogatott s a pince .közelében termesztett újhagymával kínál. Sokféle pince, présház, különböző «tilos«, hangulatú víkenidhaz, „vityilló” méregeti egymást a hegyen. Közöttük akad néhány „kiken t-kifent”, rátarti épület is. Mintha tulajdonosaik hivatalbéli rangját jelképeznék, s főként a befolyásos ismerősök „szívesiátásá- ra” rendezkedtek volna be... En a rejtőzködő, öreg pincéket szeretem és a szőlőtulajdonosok közül — elnézést a sok ambiciózus újdonsült bortermelőtől — azokat, akik apjuktól, nagyapjuktól tanulták a hegyet művelni ; az ő társaságukat keresem a tőkék között és a pincében, ahol gyertyafény mellett esik legjobban a borkóstolás. Magas, csontos, szigorú szemű vagy alacsony, őztekintetű, szelíd szavú öregek, akik, a nemes penész ezüstje alatt némán, szerényen állnak a vállukra fektetett lopóval, s türelemmel várják — elvárják! —-a kóstoló vendég szakszerű bírálatát A poharak, mint kölyök lányok szeme, csillognak (valaki mindennap gondosan elmosogatja, eltörölgeti az edényeket), nem pókhálószínűek, mint a pa- tópálok pincéiben vagy az olyan présházakban, ahol a tulajdonosok mindig csak a haszonra gondolnak; az almák ' (mintha puha gyolccsal fényesítették volna őket) jólnevel- ten mosolyognak a pislogó fényben. Az öregember, aki a pince szögleteit, zugait élete utolsó lobbanásaival világítja be, nagyapja- ükapja mozdulataival tölti meg újra és újra a poharakat. Általa láthatom, hallhatom, amit tízszeri, hússzori látogatás után sem láthatnék a saját szememmel, hallhatnék a fülemHegy? Ezt az alpesi, de még a badacsonyi ember is vitatná. Pedig hegy. Még akkor is, ha a geográfia szakembere szintén tagadóan rázza a fejét, mondván: domb ez csupán, mégpedig a sokat emlegetett, jellegzetes somogyi dombok közül való. A kiüti, a töreki ember, persze keményen ellentmond. Hegy ez, kérem. Hegynek mondta az apám, a nagyapám, a* ükapám. Hegy, mert szőlőt, bort, gyümölcsöt, pálinkát terem ... Micsoda hegyek vannak ezen a viaetcen, uramisten! Csak támadjon egy kis csavargó nedve, liszten oivaso, es a megszokást is legyen ereje légy urai. Kerem, nagyja egy iuore a Balatont, nelnuxozze pár óráig a megénekelt, festménybe, zenébe örökített partokat es tartsa« delnek. Mondjuk, Tab felé a szekszárdi utón, de nem muszáj Babonyig — Kudnay. leste falujáig — vagy Kányáig, Tengixlig elmennie, nem szükséges Cseiebi nyomat követve Tórókkoppány törő«, nevű duioi között keresgélni a fortéié vezető ösvényt, előbb is lehet hegyet, pinceszert találni. Biotokhoz legköze- leiH) Kiüti (mar városrésznek mondjuk) és a vadregényes Töreki, amelynek nevét I. András király híres Tihanyi alapítólevelébe is beleírták; valamivel odébb SáíD'ár tárja föl bokrokkal szegélyezett, agyagos talajoa süppedt horhosait, szekérutjait, amelyek népdaloktól vadvi- fág-ülatú éjszakákba kísérik az embert Mi van « hegyen'! Mindenekelőtt szőlő. Úgynevezett csemege, amit piacra visznek és nyaralóknak adnak, el borsos áron, de főként bortermő, fehér és piros mustot csorgató szőlő. Gyümölcs is van. Mindenféle fajta. Girbegurba, hétrét görnyedt fákról *>aakított (ezek a fák, úgy vélem, azokat az öregembereket formázzák, akiket valaha csemetekorukban láttak itt a pincék körül hajladozni, poharat emelgetjni), és fiatal, nagyreményű ágakról hullott álma, körte, birs és szilva. Diófa nélkül nem igazi á pince környéke. Én azt szeretem, ha a bejárat közelében áll a diófa és kerek asztal — lehetőleg malomkő asztal '— kuporog alatta, s minél vénebb, terebélyesebb a fa, annál kedvesebb az én szivemnek, annál buzgóbban vonom magamra jószagú sátorát. Néha álmomban is öreg diófa alól nézem a tájat — mintha Berzsenyi szőlőjében üldögélnék. —, a hegyek kekbolyhos mellét, a napfoltos távoli bokrok, fák bozontját. a délutáni melegben hűsölő, bóbiskoló pincéket, présházakat. Iható bor és megfelelő társ — nem ivócimbora! — szükségeltetik még a diófa alá, hogy kellemesen teljék* az idő. A nedű, ha nemes tökén termelt és szakszerűen kezelték — nem kell, hogy vetélkedjék nagyhírű márkákkal —, fogyasztható. Aki pedig társul került az asztal es a diófa árnyékát derűvel meghintő mulatozáshoz, legyen mértéktartó'. Ne vedeljen!' És ne meséljen vicceket. Két koccintás között tudjon hallgatni is. mert a hallgatás meghitt fészkében kelnek ki a későbbi órák dalai. Komótos mozdulatokkal fogyassza a szárazkol- ba<**t vagy a paprikás szalonnál fehér kenyérrel, lehetőleg szeles pengéjű, esontnyeM V
