Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-06 / 286. szám

tulajdonságunk, hogy mindketten istenigazából „kórbeolvassuk”'az előadásra kiszemelt darabokat; nyilván a hangszeres és a vokális zene különböző jellegéből is adódik, hogy férjein inkább a szakirodalmat, én némelyest több szépirodalmat De nem vállalkozhatnék például Schubert, Liszt vagy Brahms dalainak éneklésére, ha nem ismerném, nem élném át a múlt század német költészetének hangulatát, lehetőleg az eredeti szöveg segítségével Egyszóval: mindkettőnkben megvan, a kötelező mértékben, az az őrültség, amely nélkül a művészet elképzelhetetlen. Ötéves kislányunk azonban ezt nem szenvedheti meg*

A beszélgetés spirálja immár megállíthatatlan gyorsasággal csavarodik a magasabb szférák felé: a finnországi vendégszereplés vagy a híres salzburgi Grosses Fest&pielhaus- ban októberben tartott oratciriumelaadas — a Verdi-rekvtem — emlékeit egyre több spontán hitvallás színezi. „Tudja, a komplett képzettségű, minden stílusban jártas művész eszményét szeretném követni. Callasét, Do- mingóet” Kacagva mond el egy történetet a neves rendezőről, aki őt néhány esztendeje még színpadi megjelenésre alkalmatlannak találta, s azóta persze többször is „felülvizsgálta” eme véleményét... Tökéletesen tudatosított élményeket mesél a művészetnek az életet segítő hatásairól, az éneklés gátlás- és görcsoldó szerepéről, arról, hogyan válik a közönség előtt komollyá a kedélyes és kedélyessé a komoly, pajzánná az erkölcsös, és erkölcsössé a pajzán. „Nem tudom, mi rejtőzhet ezeknek a színészi-énekesi metamorfózisoknak a mélyén. Talán az a vágy, hogy egy icipicit kibújjak abból a bőrből, melyet a het- .aznapokon kell viselnem? Mindegy... Hál nindenesetre nem volnék képes az ilyen lel- ki .átvedlések’ nélkül élni. Nekem, aki tudatosnak és komolynak hiszem önmagamat, semmi sem esik jobban, mint Dorabella jelmezében vagy a Kékszakállban mókázni.” Itt megkell jegyeznem: már-már a freudizmus határmezsgyéié re léptünk. Ö elérti a tréfát: hatalmasat kacag, amúgy do- rabellásan. „Igaz ... Igyunk rá egy kortyot!”

Céltudatos, megfontolt művész, aki a legrámenősebb „provokáció” nyomán sem hajlandó szidni kollégáit, a rendezőket, a kritikusokat és az újságírókat. Nem tagadja meg önmagát, hiszen ha csak néhány hétig is, járt újságírói tanfolyamra, s — mit tesz a véletlen? — éppen Kaposváron ...

Torka, mint mondja, a kérdés- és válaszzuhatag végére sem fáradt el. Pedig a beszélgetésünk előtti estén Mozart: Thamos, Egyiptom királya című oratórikus művében énekelt a Zeneakadémián, aznap Hunyadi Mátyás szerepe várta, másnap a Budavári Te Deum előadására kellett utaznia Nyíregyházára, a harmadik napon pedig egy Liszt- hangversenyen kellett dalokat előadnia magyarul, az ausztriai Réidingben, a zeneszerző szülőfalujában. De a Kaposvárról hozott meghívást fogadta a legmeghatottabban.

lengyel András

SOMOGYI TAJAK, EMBEREK

Dorabella háziruhában

Az előadóművészek személyisége, sokak szerint, néhány esztendei pályafutás »során döntően átalakul. A szerepek — így hangzik a magyarázat — háttérbe szorítják a jellem örökölt vagy környezettől meghatározott vonásait. a színész, az énekes megnyilatkozásai, véleményéi, viselkedésmintái ezért gyakran kísértetiesen emlékeztetnek az általa megszemélyesített színpadi alakok megnyilvánulásaira. Magyarán: nem ritkán természetellenesek, kimódoltak és személytelenek.

Eme elburjánzott előítélet igazságában magam legalábbis kételkedem. Am — mert sokak véleménye ez, a színházak belső életét, a színjátszás természetét alaposan ismerő szakembereké is — nem hanyagolhatom el riportom tervezgetésekor. Töprengek hát, miközben kocsink Budán a Moszkva teret környező utcákban kapaszkodik fölfelé, milyen „hangnem". milyen kérdezési, beszélgetési hangvétel illene leginkább Takács Tamarának, az Állami Operaház fiatal művésznőjének egyéniségéhez. A szerepek mindenhatóságára épülő „koncepciómban” az első változat: lehetséges, hogy — uram, boe6á’ — fiús alkattal találkozom majd. Hiszen a nagyszerű mezzoszoprán nem egyszer s nem kétszer játszott már el úgynevezett nadrágszerepeket, azaz kamasz fiúkat — így Hunyadi Mátyást vág}- a kis zenészt a Manón Lescaut-ban, s Miklóst, a költő barátját a Hoffmann meséiben. De számítanom kell arra is, hogy egy játékos, bohókás lényt találok a társasház földszinti kis lakásában, némelyest hasonlatost a Cosi fan tutte Dorabellájához, ehhez a látszólagos egyszerűsége ellenére is fölöttébb bonyolult Mozart-leányalakhoz, amelyben eddigi legkomolyabb sikerét aratta Takács Tamara. S ott van még az agyba vésett lehetőség la js tromon az átszellemült, enyhén borongös kedélyű, de határozott egyéniségű romantikus nő: elsősorban ez illik a Kékszakállú Juditjához, Marina Mnisekhez, a Borisz Godunov emelkedett lelkületű lengyel nemesi hölgyéhez vagy Schubert, Liszt, Brahms. Mahler dalainak előadójához. Végezetül figyelembe kell vennem azt az eshetőséget is, hogy Bach két passiójának és h-moll miséjének, Pergolesi Stabat materének, a Mozart- és a Verdi-rekviem avatott szólistájának lelkén valamiféle állandósult bensőséges áhítat formájában hagyott nyomot az egyházi zene hangulata.

A bemutatkozás után néhány perccel azonban máris kénytelen vagyok sutba dobni valamennyi jól fölépített tervváltozatot. Komédiási mesterkéltségnek ugyanis még a „felhangjait” sem érezhetem Takács Tamara beszédén, s póz sincs mozdulataiban, szemernyi sem. Nem a vendégeknek a rossz magyar szokás szerint dukáló udvariaskodó sietséggel, hanem a családtagoknak és a régi barátoknak járó otthonos egyszerűséggel teszi az üveget a népi hímzésű térítőre, s amikor kor- tyintás után, rágyújtás közben megkérdezem, nem félti-e a hangját s megemlítem, hogy Gigli még a hangos nevetéstől is tartózkodott, kellemes egyszerűséggel feleli: ha módjával tesszük, nem árt. Csak riportkészítési szándékunkat nem érti egészen. „Hiszen amióta hivatásos énekes vagyok, sohasem léptem fel a szülővárosomban. Kaposváron! ’Valóban, művészeti — és nemcsak művészeti — életünk- n olykor kisebb-nagyobb keringési zavaró

J*ei

válaszolhatok: ami késik, nem múlik... De' sürget az idő: a művésznőt néhány óra múlva az Egyesült Államokban élő — most itthon tartózkodó — világhírű hazánkfia, a legendás karmester. Dóráit Antal várja meghallgatásra. Kezdjük hát el járni az operaszínpadhoz és a hangversenypódiumhoz vezető lépcsőfokokat! Az út nem túlságosan hosszú, de módfelett izgalmas.

Az első helyszín: Kaposvár belvárosa. Egy tehetséges diák ígéretben sokat sejtető tanulmányai a gyakorló általános iskolában, majd — „csattanóként” — jeles érettségi a Táncsics gimnázium angol tagozatos osztályában. Ez az örökség azóta sem veszett cl: Takács Tamara nemcsak Purcell é6 Britten nyelvén beszél kitünően, hanem az igazán jó énekesek igényességével a német és az olasz nyelv tanulmányozását Is kötelességének tekinti. De kanyarodjunk vi -a a gyermekkorhoz! A muzsikához vonzódó szülők zongoraórákra íratják be gyermeküket megyeszékhelyünk zeneiskolájába, néhány esztendő múltán azonban kiderül: jó hallásán kívül olyan természeti kincset is kapott ajándékul a sorstól, amelyet csiszolatlanul hagyni megbocsáthatatlan bűn volna. Szép és telt mezzoszoprán hangot. A pályamódosítás sikerében énektanára, Balikóné Ittzés Irma szerzett elévülhetetlen érdemeket azzal, hogy — a technika alapjainak elsajátíttatása mellett — a klasz- szikus és romantikus dalirodalom rejtelmesen szép birodalmába is bevezette növendékét. A zenei pályához nélkülözhetetlen társas éneklésből az iskolai kórusok és a Vikár Béla Vegyeskar tagjaként kapott kiadós leckét — hála ezért mindenekelőtt Zákányt Zsolt karnagynak.

Az önéletrajzot itt hirtelen — nem egy dörzsölt művész rögtönzéseinek modorában, hanem szinte robbanó ösztönösséggel — emlék képek szakítják' meg. Az egyikből a tömegből, a személytelenségtől való ösztönös irtózás világlik ki és a bensőséges emberi kapcsolatok óhajtása. „Végigmentem a kaposvári főutcán, s elcsodálkoztam azon, hogy szinte minden arcot ismerek.”

A másodikból ugyanaz, de már az embernek mint természeti lénynek határozott elvágyódásával: „A hétvégi, balatoni kirándulásoknak köszönhetem, hogy vízimádó lettem.” Akkor még nem is álmodhatott arról, hogy eme vízilény- mivoltát egyszer majd a színpadon is megmutathatja, Wagner rajnai sellő jé- nek, Flosshil- dének képében, és A walku rben is.

Waltraute jelmezében. S a végső ok,■Érám.”

A masdik helymrfn: Pécs. Alapos zeneelméleti és énektanulmányok a konzervatóriumban, illetve a Zeneakadémia kihelyezett tagozatán, közben tragikomikus — egyáltalán nem operába, inkább abszurd drámába ülő — közjátékként találkozás megyeszékhelyünk egyik arctalan művelődési hivatalnokának kicsinyességével. Nehéz esztendők... A felvonás fináléja azonban derűs folytatásra enged következtetni, úgy is mondhatnánk: egy úgynevezett szabadító operába illene. Azóta fiatalon elhunyt, neves tenoristánk és énekpedagógusunk, Réti József azt tanácsolta az ifjú kolléganőnek: folytassa tanulmányait a fővárosban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. A bíztatás meggyőzően hangzik: „Lesz meg magából Izolda!” Ki es miért állt volna ellen ennek a kísértésnek húszas éveinek kezdetén?

A harmadik és máig utolsó helyszín: főv4- rosunk. Énekórák Réti Józsefnél, Keönch Boldizsárnál, végezetül pedig énekpedagógiánk világszerte tisztelt kiválóságánál, Révhegyi FerencnénéL. „Természetességre tanított. arra, hogy személyiségjegyeimmel igyekezzem megtölteni a szerepeket, s nem arra, hogy önmagamat feladva hasonuljak a színpadi alakokhoz. Töméntelen önbizalmat adott, s arra is ösztönzött, hogy a zeneirodalom valamennyi területén jártasságot szerezzek. Szakmai szempontból senkinek sem tartozom nagyobb hálával, mint neki. ö tett pontot annak a vitának a végére is.- hogy szoprán legyek-e, avagy alt így maradtam mezzoszoprán.”

Majd jöttek sorjában a szerepek, a színpadon és a hangversenydobogón, kisebbek és nagyobbak, amelyek közül a legfontosabbakat már jóelőre sikerült kikotyognia a port- részerzónek. Énekversenyek Budapesten és Münchenben, mindkétszer döntős szerepléssel, de a finisben óriási „malőrrel”: megfázással, rekedtséggel. Mesterkurzusok Becsben a- fiatal énekesnémaedékek által szinte istenített két. művészóriás, Ciulietta Simionato és Hans Hotter irányításával: mindketten azóta is példaképei a hálás tanítványnak. Amint Maria Callas, Janet Baker, s a hazai mezőny számos középkorú, olykor érdemtelenül mellőzött eneke.se. Leginkább azok, akik — művészi tudatosságuk es alazatuk mellett — szenvedni, „égni” is képesek hivatásukért, Persze csak módjával. „Elégni, kiégni bizony nem szeretnék. Ott van álmaim között Azucena, Am- neris, Eboli, Carmen szerepe, s még sok más. Ezért hát a gyors karrier helyett eredményes életpályára törekszem ” Mielőtt azonban végérvényesen vakvágányra terelnénk az olvasó figyelmét, mielőtt bárkinek az a rögeszméje támadhatna : Takács Tamara afféle „jó tanuló”, akinek a kiváló pedagógusok, énekesek, karmesterek alakították csupán az egyéniségét, sürgősen ki kell egészítenünk a „hatáslistát”. Egy fogalommal, amit manapság divatosan úgy neveznek: az emberi tényező.

Ami ebben az esetben nem más, mint egy szerelem, egy házasság. A társ, az ösztönző „jó szellem”: Jandó Jenő zongoraművész.

— Ügy kezdtük, mint muzsikus a muzsikussal... Én, a kis kezdő énekeltem, s ő, az akkor már befutott zongorista kísért. Később ellenállhatatlan erővel támadt föl bennem a szándék: szellemi társnak, művészpartnernek is kell lennem számára. így találkozott két, első pillantásra egymástól különböző vi lág: a hangszeres szólistáé és az énekesé. / jórészt meditativ alkatú, a néprajz, a lélet tan, Dosztojevszkij és Thomas Mann nagy regényei, a társadalomtudományok órán. szenvedélyesen érdeklődő férfié, s az enyém, amely, úgy érzem, racionálisabb. Legalábbis az élet hétköznapi vonatkozásaiban. Közös

t észlelünk. Ezért hát csak a közmondással amely Takács