Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
Köztéri szobrászatunk . A felszabadulás utáni magyar köztéri szobrászatról mindmáig nem készült ösz- szefoglalo érvényű művészettörténeti feldolgozás, elemzés, s a kritikai számbavétel is csak esetleges. Eddig csupán egy-egy életmű .vonulatát felrajzoló monográfia. kismonográfia látott napvilágot, vagy egv- egy kiemelkedőként értékelt mii. ismertetése igazíthatja el a szakembereket és a közönséget abban a már-már nyilvántartási gondokat okozó műegyüttesben, amely az elmúlt három és fél évtizedben köziereinken kapott otthont Pedig ezen alkotások állandó, jelenvaló szereplői életünknek. hétköznapjainknak és ünnepeink-^ nek. hatásuk vagy hatástalanságuk, aktivitásuk vagy passzivitásuk közügy. A helyes -értékrend kialakítása nemcsak a közönség orientálását szolgálhatná a meglévő szobrászati alkotások befogadásában, hanem a tanulságok megvonásával mihden bizonnyal pozitív hatással lehetne a napjainkban és a közeljövőben készülő müvekre is. A megrendelések áthághatatlan követelménvektöl • hemzsegő, szigorú, körülhatárolt kiírásokban érkeznek el a művészekhez, akik nem tehetnek mást: szolgaian másolják elődeik és kortár- saík szobor-eszményeit; s esetleg csak egy-egy bátrabb alkotónak sikerül néha egy kis lépéssel előbbre lépni, a konvenciókat meghaladni. Az eredmény: sok-sok, egyforma mű köztereinken, soksok hasonló jelenség és plasztikai megoldás szobrainkon. és igy nem véletlen, hogy csak ritkán villan föl a szobrászi lelemény, a valóban magunkénak érezheti.' a kifejezést őszintén és l«Süincsélően magában rej- tö-kisugárzo, korszerű alkotás. Történelmi jelentőségű személyiségeinknek, tudományos-kulturális-művészeti életünk kimagasló egyéniségeinek portrékat, portré- emlékműveket, történelmi sorsfórdulóink emlékeztei óiként monumentális emlékműveket, a félreesőbb helyekre. parkokba, vízpartokra, a lakótelepek pane’házai közé könnyed és felhőtlen alakokat megjelenítő díszítő- szobrokat. állítunk. Az összkép lehangoló, mert az integető és a korsós nők, a magvetők és a kenyérvivők, kenyérszelők figurák a békésen heverésző aktok, a játékos állatfigurák — hogy csak a leggyakrabban feltűnő kompozíció* .sémákat emeljük ki — tematikailag sem lesznek elégséges támpontok hiteles kordokumen- turr.ként a majdan visszatekintő történeti értékelésnek. Bonyolultabb, izgalmasabb és — eseményekben, érzésekben, gondolatokban is — gazdagabb korszakunk annál, mintsem hogy ez legyen szobrászatunk fő tendenciája: problémamentes, tükörsima, csiszolt művészeti-szellemi tükörkép kialakítása. Ha a magyar szobrászat általánosító jellegű vonását kellene meghatároznunk, akkor azt mondhatnánk: prosperáló. virágzó — jóllehet virágzást” csak statisztikai adatokkal támaszthatjuk alá. Sok, rendkívül sok a szobor. de mégis kevés a magas esztétikai mércével mérhető alkotás. Vidéki városaink központi taréi szobrokkal agyonzsúfoltak. , Elég csak Salgótarjánra gondolnunk. ahol egyetlen nézőpontból négy művet szemlélhetünk egyszerre, vagy Tatabányára, ahol viszonylag kis területen hat mű köszön a sétálóra. Budapesten, a Feneketlen-tó körüli parkban Kosztolányi Dezső, Varga Imre Radnóti szobrát 1970-ben állították fel Mohácson. Berták László A félelem luísma bel Gyémánt és diófalevél viliámlik a vak pillanat hiába állok, üvege előtt megkarcolva a délután fut benne csüpaseb anyám mintha láncon futna a rab átfeszül rajtam megakad merevedünk ijedt szoborrá s mint akire égbolt zuhan rá várunk utolsó ítéletet Pedig még el sem végeztetett. ßencze József Pirospénzes leves... Pirospénzes leves csörög kanalában, anyám osztja széjje. a gőzében állva. Ekképp becézgetem: „térjen meg már végre, s üljön ide mellém asztalhoz, a székre A fazékból eszik, övé a maradék, szíve bölcsessége: „CSAK NEKÉNK LEGYEN fii-EG . . ,r STEFAN ZWEIG A Sokknorella írójának emlékére Bartók Béla és József Attila szobra mellett még három díszítőszobor — egy kőmackó, egy fekvő fiú és egy álló munkáslány — társaságába most készült egy új antifasiszta emlékmű. De nem sokkal tisztább a Írép a Parlament épülete körül sem. Szűk tereink, parkjaink, ligeteink még szűkébbé zsugorodnak, a természet, az építészet és a szobrászat egymás lábára hágva küzd a helyért, és a végén egyiknek sem marad elegendő. A hatvanas évektől napjainkig fokozatosan eltűnt a köztéri szobrok alól a posz- tamens, a talapzat, a bronz- alakok egyre közelebb kerültek a befogadókhoz. Majd különböző anyagokkal — utcakő. talpfa, szikla — párosítva, tárgyakkal és ar- chitektonikus elemekkel ötvözve úgy épültek be a köztérre. hogy a távolság, a határvonal a befogadók és a szoboralak között teljesen eltűnt. Köztéri szobrok mellé a posztamens gyanánt íelasznált padra ülhetünk újságot olvasni, vagy a szobor-lépcsőn felfelé lépegetve találkozhatunk a lefelé ereszkedő emlékmű-alakkal. Vagyis az emlékművekben megörökített személyiségek köznapi alakok lettek, s így fölmerült egy új — még megoldatlan — szobrászatiszemléleti kérdés: egy önmagát emlékműként tulajdonképpen már megszüntetett. a köznapi valóságba kerii.lt .szobor hogyan létez- héfv mégis emlékműként? A szoborállitás gyakorlata honunkban általában az volt, hogy egy, a köztértől teljesen függetlenül elkészült művet gépiesen beemeltek egy meglévő építészeti vagy természeti környezetbe. így öröklődtek ránk azok a közegek, ahol az építészeti együttes hatását zavarja meg a szobor, vagy ahol a szobor kifejezését zárja el az építészeti környezet. Manapság egy ellentétes, a kora obi gyakorlatot mintegy feloldani szándékozó törekvés az uralkodó: a szobrok tágabb környezetre való ki- terjesztésének kísérleti fázisát éljük. Egy mű felállításánál, térbe helyezésénél a művész már több tényezőre is figyel, így a terep kialakítására, a parkosításra, a közlekedési utak kijelölésére stb. Jellemző példa Varga Imre szekszárdi Prométheusza, mert a mértéktartó arányok és határok megvonására, az erőterek pontos kialakításának szükségességére figyelmeztet. Nem lehet vita tárgya, hogy mi a fontosabb: a városközpont. vágj' a városközpontba kerülő szobor. Nyilvánvaló, hogy egy funkcionális térnek szolgálnia kell az e térre kerülő plasztikát, s ugyanígy, a plasztikának is szolgálnia kell a funkcionális teret. A nehézségek ellenére a felszabadulás utáni magyar monumentális szobrászat több. mai megítélésünk szerint maradandónak minősíthető művet alkotott. Ke- rónyi Jenő sátoraljaújhelyi Partizanemlékműve, Somogyi József hódmezővásárhelyi Szántó Kovács Jánosa, Schaár Erzsébet tihanyi Tudós nőkje. Varga Imre Radnótija (Salgótarjánban és Mohácson), Makrisz Agamemnon pécsi felszabadulási emlékműve. Melocco Miklós Tatabányán és Debrecenben elhelyezett Adyja, úgy véljük, nemcsak mint a mának szóló, hanem a későbbi koroknak is hiteles mondandót hordozó művészeti alkotásként marad fenn. Reméljük, ezen alkö- tássor gyarapodásának lehetünk tanúi a nyolcvanas években. W. T. Száz évvei ezelőtt, 1881. november 28-án született Stefan Zweig osztrák író. A mi Kosztolányink és Ba- bitsunk kortársa volt, és élete első majdnem négy évtizedében annak a birodalomnak polgára. amelynek ők: az Osztrák—Magyar Monarchiáé. Becsben született és nőtt fel, s a század végi metropolisban kapta azt az indíttatást, amely egész életét. írói tevékenységét alapvetően meghátározta. Ekkor, egy hosszú, békésnek tűnő. de belső feszültségtől vibráló, az idők. végezetét sugalló korszak közepén, úgy tűnt, a legtöbbet akkor tudja az 1 emberiség számára tenni, ha ■ mindazt a szépséget és mű- I veHsóstév magáévá teszi, köz- 1 vetíti és kisugározza, ame- 3 lyet Európa a reneszánsz óta * felhalmozott és őrzött. Í Ennek a műveltségnek, ennek a szellemnek volt a megszállottja; belső, ma.id- nemhogy szükségszerű kölcsönös kapcsolatot érzett közöttük. Azon kevés európai író közé tartozott, akik kezdettől fogva harcoltak az első világháború ellen. Az utolsó pillanatig nem hitte, hogy a 20. század Európájában zsidósága miatt emigrálnia kelljen A második világháború olyan súllyal nehezedett rá, olyannyira mindannak a végső pusztulását jelentette számára, amiért élt, hogy legfen.yegetőbb szakaszában a harcterektől távoli és számára teljes biztonságot nyújtó Brazíliában 1942. februárjában önkezével vetett véget hetének. Kora ifjúságától kezdve, szinte csodagyerekként, igyekezett szolgálni a szellem és a szépség ügyét. Első, a forma áhítatában született versei után főleg fordított — Verhaerentől, Baudelaire-től, Verlaine-től, Romain Rol- land-tól, Barbusse-től — és szépirodalmi értékű esszéket írt Stendhalróls'Nietzschéről, Balzaeról, Dickensről, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, a „világ építőmesterei”-ről — ahogy ő mondta. Mindenfelé nyitott szellem volt, Gorkijjal levelezett, Siegmund Freudot tanulmányozta, 1928- ban a Szovjetunióban is járt. Az irodalomban talán az ő novelláin lehet a legvilágosabban kimutatni a pszichoanalízis tanításainak hatásai, de a 20-as, 30-as években bestsellernek számító életrajzi regényei (például a Marie- Antoinette-ről vagy a Stuart Mariáról írottak) sem születhettek volna meg Freu-d felismerései nélkül. Gondos vizsgálódás és lélektani érzékenység egyesül bonyolult lelkivilágú íróknak és történelmi személyiségeknek szentelt mesteri esszéiben. Hadd említsük példaként a Heinrich von Kleistről szólót: mindmáig ez az írás nyitja ki a legszélesebb ajtót e tragikus sorsú költő lelkivilágához A maga fegyvereivel próbál harcolni a barbárság új erői ellen. Mint az európai szellem megtestesítőit rajzolta meg könvvnyi esszéiben az ismeretlen bűvöletében élő, nyughatatlan szellemű és S. Zwerg portréja felfedező Magellánt, a műveltségből életet desztilláló Rotterdami Erasmust vagy a reformáció hőseit, és mindmáig legmaradandóbb novellája, egyik utolsó műve. a Sakknovella is a szellem erejét próbálja szembeállítani a brutális embertelenséggel. önéletírása, a Tegnap világa, már csak halála után jelent meg, Círnéve! is jelezte, úgy érzi. vereséget szenvedett. Kétségtelen, hogy az ő világa örökre eltűnt barátai és társai, az akkori nemesebb értelemben vett Európa szellemiségei meghaltak. De azok az eszmék; amelyeket egész életében és egész életével oly odaadóan szolgált, sohasem válhatnak „tegnapiévá. S. M. Viktor Afonyin Hogyan üljünk a kormánynál? Azt mondják, az arc a lélek tükre. Van, aki ugyanilyen ellentmondást nem túróén kijelenti, hogy a kézírás tükrözi a jellemet, motorizált korunk vedig kitalált egy harmadik tesztet, amelyik már sokkal mesz- szebb merészkedik, s arról igyekszik meggyőzni, hogy közvetlen összefüggés van a gépkocsivezető testtartása és mindennapi viselkedése között. Pontosabban, arról van szó, hogy miként tartja az ember a kezét a kormánykeréken. Egy alkalommal, midőn mar bemagoltam a szak- tekintélynek számító újság ide vonatkozó tételeit, elhatároztam, hogy megfigyelem magamat. Hadd tudjam meg, milyen is vagyok hát valójában. Kihoztam a garázsból a kocsit, ide-oda fuvarozgat- tam az utasokat a városban, s közben figyeltem magam. Az első órában még minden rendjén ment. Ritmusra leetyegett a taxaméter, az utasok beültek a kocsiba, kiszálltak belőle Én buzgón ■lóigóztam, s kezemet a volánon tartottam, kissé magasabban. mint ahogyan a keresztpánt van. Mindez, az újság tanúbizonysága szerint egyértelműen igazolta, micsoda „nyugodt e* kiegyensúlyozott ember” vagyuk. Persze, elég volt egy óra hosszat ilyen helyzetben maradnpm, hogy a derekamba beálljon a fájás. Gépiesen levettem a bal kezemet a volánról, a könyök- támasztóra engedtem, s igy egy csapásra hasonló lettem ahhoz a vezetőhöz, „akinek teljességgel mindegy. mit gondol róla a környezete”. Még csak az kellene! Én valahogy mindig azt gondoltam. hogy a környezetem egyszerűen nem is tehet mást. mint elragadtatással figyeli. milyen remekül vezetek én, de ez itt most... Lecsúsztattam tehát a jobb kezemet a sebességváltóra, miközben a ballal könnyeden tartottam a volánt. Így vezeti a gépkocsit ,,a kiváló családfő, aki magasztos tettekre is képes”. Eltöltött egy kis büszkeség. Persze, hát ez vagyok én. Ez az igazi arcom. Semmi kétség, azt a cikket egy nagyon okos és körültekintő, pallérozott elme írta. Ekkor eszembe jutott, hogy leírt ez a szerző még egy helyzetet, mégpedig a kezek keresztben tartását, amelyről megjegyezte, hogy igy vezet, aki „hajlamos a befelé forduló szemlélődésre”. Mi lenne — mondom magamban —, ha ‘megpróbálnám? Hát, átnyúltam bal kézzel a volán jobb oldalára, jobbal a balra, hogy a csuklóim keresztezzék egymást, s megpróbáltam koncentrálni a legbensőbb gondolataimra. Mindez nagyon jól ment volna, csakhogy valami „országutak réme” úgy meg- sturcolt jobbról, hogy menten megértettem, az önszemlélődésre talán mégiscsak alkalmasabb a szabad idő, amikor nem dolgozik az ember. Finoman hátrasandítottam, s közben jobb kezem az ülés támlájára tettem magam mellett. Az utasaim hátul ültek... De, ó, egek. ettől a kéztartástól újabb változáson mentem át. Olyan ember lett belőlem, aki „egy véletlenül adódó ismeretség kedvéért még az édes gyerekeiről is hajlandó megfeledkezni”. Én a gyermekeimet nagyon szeretem. Az is igaz, hogy jó néhány éve immár senkivel nem ismerkedtem csak úgy. Érdekes, érdekes. Tévedne a szerző, vagy mégis igazat mond? Becsszóra csupán a tudományos érdeklődés következtében kezdtem égy kissé kihtvóbban nézegetni a volán mögül. „Tálán most szád majd be a kocsimba az egyetlen, az a helyes kis pisze orrú. akiről egész életemben ábrándoztam.” Ekkorácska gondolati kisiklásért micsoda büntetési Beszállt hozzám egy boszor- kányorrú nyolcvanhárom éves vénség. akire elég volt csak rápislantanom. hogy az ördögök öregannyját kezdjem emlegetni. Persze a fogaim közt. Tenyeremmel a volánt ütögettem. s igy olyan emberré lettem, aki „bosszúálló természet, társadalmi helyzetével szélsőségesen elégedetlen”. No, ezt már nem. Még hogy „szélsőségesen elégedetlen”. Én, aki elégedett vagyok a munkámmal? A fizetés is megjárja. Üj a kocsim. Mit mondjak? Azt a cikket csakis olyan valaki . írhatta — mondtam ekkor magamban —, aki soha nem ült volánnál, de talán még autóban sem. Amikor aztán a fárasztó nap végén visszavittem a kocsit a garázsba, s beálltam a mosásra várók közé, kihasználva a várakozási időt, fejemmel az ablakhoz támaszkodva. fáradtan leengedtem a váltamat. Mint a vipera mart belém: ez „annak a testtartása, akit nem szeret a felesége”. Ez egyszerűen nem igaz. Engem szeret a feleségem. Gyerünk csak haza mielőbb. Hadd bizonyítsa be. Fordította: Koutzek Josser Meíot'co Miklós: Ady (Tatabánya, !!>'<>)•
