Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

Idegen szavakkal Szergej Jeszenyin sírjánál Agyonszeretett földedbe- gyökerezve állok pompa nél­küli, elegancia nélküli sírod előtti s félhangosan, mint a bolondok, mondogatom felcjt- hetelen soraid: „Mezítlábas nagy csatangolásra nem Hív­nak már nyírfaligetek'’, mert „jéggé hűltél, míg mást ölel­tél; tested most néma és hi­deg, telkedből hús eső sze­merkél”. , Ha nem is telkedből, de a szeptemberi Moszkva szaka­dozott felhőiből, bizony, hű­vös eső szemerkél. Mit bánom én! A vaganyi temető mesebeli óriássá nőtt fái, nagy mancsú lombjai mintha fittyet hány­nának az ősznek: tartogatják leveleiket. Talán hogy ne áz­zanak alattuk et sírodhoz za­rándoklók tömegei, ha Neked űiár el is ázott az egész éle­ted? Ez hát a hely, ahol világ- csavargó útjaidnak vége sza­kadt: egy fekete márvány sír­kő, minden más szöveg he­lyett rajta csak a neved, kör­ben fiatalos nyírfák (lehet: szerelőid ültették, s állnak melletted most már az idők végezetéig), egyetlen eltévedt orgonabokor. S melletted, melletted nyugszik az édes­anyád. És virágillat és mezőillat! Mert sírodon nem tudnak el­hervadni a töröl metszett vi­rágok sem. Szeretted őket, szeretted gondozóikat, hát most ők szeressenek! Bátortalanul teszem föléd a cserepes aszparáguszt — mert mezei virágot itt nem árulnak a temetői virágboltban —, s közben a körbenállók szeme- villámaitól, akik talán Konsz- tantyinovóból, a tengerentúl­ról, a Riviéráról vagy épp a Kaukázusból hoztak mezei vi­rágot Neked. „Oroszhon tovább sír, ne­vet, s hogy voltam egyszer, el­felejti ...” — Látod nem vált be ez a jóslatod! Mert rossz­kedvű gépkocsivezetőnk is, akinek láthatóan nem volt kedvére ma a moszkvai kocsi­kázás, azonnal földerült, ami­kor idevezetö úti célunkat megmondtuk neki. „Az más!" Mondta, cs már nyomta is a gázpedált. A; más. Szergej Je­szenyin az más. Mindenkinek más, aki valaha is találkozott Vele, vagy olvasott Tőle egyetlen sornyit is. Mindenki­nek más vagy Te névetősza- vú gombosharmonika, „kozmi­kus paraszt”, Te világcsavar­gó forradalmár, nagy-messzi kékség, nyírfasusogású zene; Te szúnyogmuzsika a náda­sok felöl. Aranyrozsban ringó búzavirág vagy, botrányhősök hőse Te! Mégis nekünk ugyan­az; a civilizált század zsenije: költőien költő. Ha leányzó lennék — bizis- ten — még ma is szerelmes lennék aranyszöke üstöködbe, amely könyvespolcomról hun- cutkodik felém egy réges-régi fotográfiáról. Fűzfapoéta-koromban Tő­led, csakis Tőled kölcsönzött sorokkal udvaroltam körbe az Évákat, Máriákat. Zsuzsanná­kat és Zsófiákat. Ha sikereim, ha kudarcaim voltak, tudom már: a Tiéid is voltak. Azt is tudom, hogy mindezt megbo­csátod, mert utolsó szállodai szobádban megbocsátottál sor­sodnak, a huszadik századnak Es nem tehettek mást Neuz Yorktól Moszkváig a világvá­rosok szalonjaiban kurizáló parfümös hölgyek sem, a fennkölt irodalmi társaságok irigykedő pópái sem. Látod, milyen hamar ránk zuhant ez az esős szeptemberi este? Már csak a madarak sírnak itt az örök álmok kert­jében. Verseid sírják, mintha nem is idegen szavakkal, ha­nem egy közös nyelven, a köl­tészet nyelvén: ..Mint koszos gyapjútól juhot: megnyírom most_a kék eget”. Megnyírom, hogy sárga vitorlásként száli­hasson az emberi képzelet ahová kedve tartja, ahová kí­vánkozik. Z ágon doktor napközben a kertben szöszmötölt, gratuláló levelet írt fiának, aki bekerült egy or­szágos vetélkedő televíziós döntőjébe, elfogyasztott egy bögre aludttejet, lehúzta a vé­cét, pizsamába bújt. Harminchét évig gyógyított ebből húszat a kis lélekszámú de nagy külterületű faluban, ahonnét gyerekei kirepültek, ahol feleségét eltemette. Há­romévi nyugdíj után meg mindig nem élet gyógyszerek­kel; ötvenkilós szikái^ógát iri­gyelték az ér- vagy emésztő­rendszeri problémákkal küz­dő aktív kollégák. A faluban, a tanyákon min­denkit ismert, apraját-nagy- ját, gondját, baját. Bekapcsolva a tévét keze ügyébe készített egy zamatos almát; többnyire akkor szokta elrágni, amikor a híradó a nemzetközi helyzet újabb konfliktusairól tájékoztatta. Amikor a bárgyú krimi el­kezdődött, levette a hangot, leoldotta láncáról és ' enni adott a kutyának. Bezárta az utcai kaput, a konyhában el­oltotta a villanyt. Mert vérből, tragédiából volt elég. Az öreg Kárász Panna néni, ki hat gyerekei fölnevelt, de egyedül élt, het­venéves korában leesett a fá­ról, gerinctörése a kórházban tett pontot életére. Az átlőtt karú, szökptt katona negyven­négyben. Biczó papa, a téesz állatgondozója, akit megtapo­sott a bika. Bírta Pista tizen­két éves lánya, akit apja meg­erőszakolt. A kislányt a ren­delőből vitték el a mentők, a tárgyaláson, mint orvos, Zá­gon doktor volt a koronatanú. Bírta Istvánt több évre ítél­ték. Bent nem jutott szeszhez, jó magaviseleté miatt harma­dolták. Mikor kiszabadult, tíz kilóval volt nehezebb, mint előtte. Az utcán találkoztak össze. — Nem ismer meg, doktor úr? Ugye, nem? Pedig mikor leesukatott, gondolhatta vol­na, hogy egyszer még találko­zunk. Fogunk még, dokikám. Fogunk. Ezt jegyezze fel ma­gának! — közölte vele a más­fél fejjel föléje tornyosuló em­ber. A krimi után a vetélke­dő első döntője követ­kezett. — Ki a szerzője és mi a cí­me a könyvnek, amelyből a következő részlet elhangzik? „Lehár egy ideig elgondolkod­va bámult maga elé, nem ér­tette a kis kígyó szavait, de hirtelen felcsillant a szeme. ■— Eresszek magamból vért, kis kígyó? — kérdezte. — Ne eressz, úgysem érnél vele semmit. — Hát akkor, mit keíl ten­nem, kis kígyó? — Emeld meg azt a szikla­tömböt.”* Ekkor csengettek. Az utcai kapun. Bosszúsan lépett az udvarra. A ház előtt mentő­kocsi állt, a kapunál fehér köpenyes kolléga, és egyenru­hás betegkísérő a járási kór­házból. — Elnézést, kolléga, hogy pihenését zavarjuk, de nem volt más választásunk. Doktor Soóst, a körzeti orvost nem találjuk. Telefonon hívtak * Lakatos Menyhért: ,,A hosszú éjszaka meséi”. André Crubére bennünket egy asszonyhoz, aki megmérgezte magát. De a nő már egzitált; hullaszállítót kell küldenünk, de az sem vi­heti el addig, amíg a rendőr­ség nem látta a helyszínt. Az itteni rendőrt sem találtuk, a járási kapitányságról kellene járőrt küldeni. Kérem, szíves­kedjék velünk jönni és bizto­sítani a helyszínt, míg a rend­őrség megérkezik. Maximum fél óra az egész, és ők vissza­hozzák önt kocsival — közölte a főorvos egy szusszrá. Halmi Tóth Endre SZIKLfl­TÖMB — És kihez kell menni? — kérdezte doktor Zágon. — Bírta Istvánék. A férj hivatott bennünket, de már részeg, mint a csap. — Egy kis türelmet;‘felöl­tözöm. a képernyőn látható fiá­ra pillantott, kikap­csolta a készüléket, nadrágba, zakóba bújt; orvosi táskájáról letörölte a port, s bezárta a bejárati ajtót. — Egyszer még találko­zunk. Egyszer még találko­zunk — zakatoltak agyában Bírta szavai. — Egy pillanat még; vala­mit elfelejtettem. Vissza a házba. Villany föl, a táskából szike a zakózsebbe, zsebkendőbe, hogy a szövetet ki ne vágja. — Mi van, doki ? Fázik ? Fá­zik?* — böfögi rá a pálinka­bűzt Bírta, mikor a lakásba lépnek. A mentőorvos kezével fél­retessékeli a házigazdát. Az nekitántorodik a falnak, és csuklani kezd. A szobát sa­vanyú hányadékszag tölti be. A betegkísérő kinyitja «z ablakot. A mennyezeten negyvenes égő gyér fénye világítja meg a szoba koszos falait. — Megmérgezte magát.. ’. ott az üveg ... az asztalon — botladozik Bírta nyelve. Az asszony az ágyon fek­szik, ruhája gondosan begom­bolva, elsimogatva. — Jöjjön csak, kolléga... — szól a mentőorvos, és félre­húzza a hulla frissen fésült haját. A nyakon karcolások, vér- aláfutások árulkodnak a foj- togatá&ról. A gége roncsolva, a száj üregben sérülések. Birta az asztalnál ül, * egy vadásztőrrel játszik. — Mikor találta meg a fe­leségét? — teszi föl a kérdést Zágon doktor, nyomatékül táskája csattan az asztal kö­zepén. Egyik keze zsebben, a betegkísérőre pillantva sze­möldöke sürgetőn megrándul. Birtát a határozott mozdu­lat meglepi. Bambán bámul az orvosra; nem veszi észre, hogy a betegkísérő mögéje lép. — Mikor ért haza? — von­ja magára a férfi figyelmét a mentőorvos. Egy villanás, és a kés Zá­gon doktor kezéből a táskába hull. Kattan a zár. Birta sí­mében gyűlölet csillan. 22 óra 7 perc: a mentőorvosék mö­gött becsukódik a bejárati aj­tó. — Harminc perc — gondol­ja Zágon doktor, és a szoba­ajtó mellett egy székre ül. Az ütött-kopott szekrény te­tején borosüvegekbe eltett pa­radicsom; a szekrény oldalá­ba vert szögön lóg egy pecsé­tes télikabát. Az ablak nyit­va. 22 óra 31 perc: az ágy alatt sáros bakancsok, magas szárú női cipők, kilógó béllel. Birta az asztalnál ülve alvást mí­mel, félig hunyt szemmel fi­gyeli az orvost. A nyitott ablakon távoli ku­tyaugatás hallatszik. 23 óra 21 perc: a falom Bir- táék esküvői, képe. Mellette a kislány mint elsőáldozó. — Igen, huszonkettő lehet most — számol az orvos. A szobában távolodó motor zúgása oszlik semmivé. 23 óra 22 perc: — Átöltözöm — közli Birta, és mozdul. — Nem. Maradjon ott, ahol van! — vágja rá az orvos, mi­közben zsebre vágott keze a szikét szorítja. A távolban kutyák csahol­nak egymásnak. Nulla óra 12 pere: — Hugyozni megyek! — emelkedik föl Birta. A sarokban kupacnyi szeny- nyes ruha. A konyhában ko­szos edények, vagonnyi üres üveg. Fölszakad a felhőzet, az égen feltűnik a hold. Nulla őrá 34 perc: két rend­őr lép a lakásba. A kereszthu­zat az asztalról földre sodorja az orvos védés ingét. A konyha földjét vérbe al- § vadt üvegcserepek borítják. Köztük egy nagy darab férfi fekszik eszméletlenül. A má­sik mellette térdel, karján gézkötés, atlétatrikója, nad­rágja alvadt vértől szennyes. Doktor Zágon nem veszi észre a rendőrök érkezését, szorító­kötést teker Birta felkarjára. A megyei bíróság meg­állapította : Birta Ist­ván délután felesé­gével a falu italboltjában szeszt fogyasztott. Este haza­térve szóváltás közben meg­fojtotta élettársát. A halál be­állta után a tetem torkába fa­kanállal gyógyszert dugdo- sott, hogy tettét öngyilkosság-, nak álcázza, majd a postáról mentőért telefonálta-tott. A mentők által lakására szállí­tott Zágon doktor ellen előre megfontolt szándékkal ember­ölést kísérelt meg. Hogy nem sikerült, az csak az orvos lé­lekjelenlétén múlott. A bíróság a vádlottat első fokon kötél általi halálra ítél­te. Másodfokon az ítéletet életfogytiglani fegyházbünte­tésre változtatta a Legfelsőbb Bíróság. Zágon doktor hazament; friss kötést rakott karjára ... Feladta fiának a gratuláló le­velet ... Helyettesítette a kör­zeti orvost... Megmetszette a gyümölcsfákat... Törött cson­tokat rakott sínbe, gyógysze­reket írt.. . Szüléseket veze­tett le ... Bort fejtett, perme­tezett ... majd ... Párizsi galambok Veszélyben Párizs! Elszaporodtak a galam­bok! — verték félre a Fény városának harang­jait a közelmúltban. No hiszen, kaptak az al­ia lmon a kopott bukszájúak, munkanélküliek, t uhancok. A polgármester fölhívására készség­gel sorakoztatták fel erőiket, s.még oly szerény kisüzemi módszereiket. Galambnyak és -tojás úján kotorászó kezek verték föl a poros padlá­sok csendjét, a tereken szakadt alakok grasz- száltak, kezükben rongyos hálókkal: az utca- kölykölc arzenáljából ismét előkerült a csúzli, légpisztoly. Ahol közvélemény van — márpedig Párizs polgárai köztudomásúan éber lokálpatrióták —, art nem kerülhetők el az összecsapások sem. Beigazolódott most is. A csendes kis Vogézek íerén immár mindennapos esemény lett, hogy a padokon üldögélő korosodó hölgyek, akik az imént még az örckort bearanyozó nyugalommal Untették zizegő zacskóikból a kukoricadarát turbékoló pártfogoltjaiknak, egyszer csak he­gyes végű esernyőket szegeznek, és harsány ri­kácsolás közepette rárontanak az orvul támadó palambvadaszokra. A megrémült madarai: i,yenkor csattogó szárnyakkal rebbennek föl, hogy az apró teret körbefogó ódon házak ere­szén találjanak menedéket. Innen figyelik a fejleményeket: miként űzik ki birodalmukból a vérszomjas betolakodót a csattogó papucsok, Jemcsalos réti hűlök. Aztán ha a vihar elült, le­ereszkednek újra a térre, s mintha mi sem tör­tént volna, önfeledten totyorásznak tovább hú védelmezőik lábai körül. A galambok verték föl monsieur Ali kisven­déglőjének meghitt békéjét is a rue Mouffe- tard-on. Lévén piac-utca, a városnak ez a han­gulatos szórakozó- és sétahelye, előszeretettel látogatják a galambok is a mindig friss cse­mege reményében. Egy napon délidőben egy fehér öltönyös, szalmakalapos vendég asztalát felrúgva kirohant Ali úr kocsmájából. Eközben éktelen üvöltözéssel adta ország-világ tudtára, hogy az aranyosan csillogó kuszkusz levében csirkehús helyett holmi hitvány galamb combo­kat fedezett föl. Hajh, ha már az ínyencek is hallatják hangjukat Párizsban . .. Bretagne eldugott csücskéből, a Lamartine megenekelte, tengerhullámoktól ostromolt Dou- arnez-töl ugyancsak különös hír érkezett. Elő­relátó gazdák egy csoportja galambtenyésztés­re szövetkezett, mondván, a bősz párizsiak úgyis túlontúl alapos munkát fognak végezni, így fél év múlva nem győznek majd galambo­kat vásárolni, már csak az idegenforgalom ked­véért is. Ez lesz ám csak az üzlet...! Az élővilág, a természet párizsi híveinek egyetlen reményük maradt csupán: Picasso olajágas galambját talán nem éri utol a végzet! (Fordította: Grabóca Gábor) Hz atádi mésztelep Lassan megpihennek a szerszámok a nagyatádi művész­telepen; véget ér a hetedik évad. S időközben a közönség été tárják azokat a műveket, amelyek a nyáron készültek. A helyi művelődési központban kiállításon mutatkoznak be a szobrá­szok. Ady József (Románia) rusztikus székely portréit, Székely Vera (Franciaország) fa- és fémkopozícióit. Akira Nishizawa (Japán) szimbolikus és dekoratív faragását; Ninh Thi Den (Vietnam) népművészet ihlette munkáját, Sass Valéria és Eng­le rt Judit szoborterveit, ifj. Pál Mihály Apám emlekére című, döbbenetét kifejező kisplasztikáját tekinthetik meg az érdek­lődök. A képzőművészeti világhét somogyi rendezvényei sorában ma délelőtt megnyílik a Somogyi Képtárban, illetve a Killián György Ifjúsági és Üt törő Művelődési Központban a IV. du­nántúli tárlat. Ugyancsak ma — délben —. a Rákóczi téren avatják föl a. Városi Galériát, ahol Bernáth Aurél állandó ki­állítása várja a látogatókat. A IV. dunántúli tárlat rendezői fölvillantják a fél mngyar- országnyi tájegység művésztelepeinek a tevékenységét. Dél­után tanácskozást tartanak az ifjúsági házban a művésztele­pek helyzetéről, azok jövőjéről. Ady József: Székelyek. Sassal Valéria hajója a fonyódligeti úttörőtábor lakóinak ké­szült. Kj. Pál Mihály: Apám emlékér«. .................... r. x.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom