Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
SOMOGYI TAJAK, EMBEREK A Somogyi Néplapból tudtam meg öt érvel ezelőtt, hogy Lajta Kálmán somogyi születésű író. Akkoriban egy tudományos tanácskozáson felmerült, hogy jó lenne a somogyi irodalom kistükrét elkészíteni. Ebből Lajta semmiképpen sem maradhatna ki. A szülőföld ízeit, színeit mindegyik könyvében megtaláljuk. Szülőfaluja Hács; kisközség, nagyjából tizenöt kilométerre a Balatontól. Erdős dombok veszik körül. Amikor Lajta született, még kövesűt és vasút nékülí hely volt. A környező dombokról tiszta időben a badacsonyi hegyekig is ellátni, a Balaton vize is megcsillan, a nézelődő előtt Itt élt tizennégy éves koráig, ide nyúlnak vissza gyermekikori élményei. Olyannyira szűk körben mozgott, hogy addig még vonaton sens ült Kaposváron sem járt Iskolát tanulmányait Hátion kezdte, ott is fejezte be, hogy azért még néhányszor újrakezdje. Irodalmi ambíciói korán jelentkeztek, de azt az iskola csak nagyon áttételesen ismerte föl: a tanító és a gyerekek tudták, hogy Lajta verseket ír. Ez egyáltalán nem jelentett számára megbecsülést Ellenkezőleg: * falubeliek jobb esetben is „bolondnak" tekintették. Sokan figyelmeztették az édesanyját: verje ki fia fejéből ezt a ,,bolondságot”, amíg nem késő, mert aligha engedheti meg bárki magának, hogy ingyenélőt neveljen. Sokszor elhangzott a mondat: „Ebből nem lehet megélni, fiam!” A szelíd anyai szó mellé társult még az, amelyik arról akarta meggyőzni, hogy — kitűnő eredményei ellenére — csak kanász lehet belőle ... Huszonöt évvel később így látta a faluját: „nyolcszáz lakosú kisközség, tíz kilométerre a vasúttól — kövesűt, autóbusz nélkül...” A távolságot pontosan tudta, elégszer járta meg gyalog. Főleg azután, hogy Fűzfőre, a gyártelepre került vasas tanoncnak. Nem sokáig gyakorolhatta a vasesztergályos szakmát, mert a háború visszavetette a falujába. — 1944 telén kilyukadt egyetlen pár cipőm. Elvittem a suszterhez, de ott azt mondták három hét múlva lesz készen. Ügy gondoltam, addig hazamehetnék. Kértem kölcsön egy pár cipót és nekivágtam. Nem sokkal a szovjet csapatok előtt értem Hácsra. Nehezen telt addig az időnk, amíg Fűzfőre visszamehettem. Saját házunk nem volt; szüleim, egybekelésük után „árendás” házban laktak, hol itt, hol ott. Falusi szegényemberek: így lehetne földnélküli íéliparos, paraszti-napszámos voltukat megnevezni. Az anyám később téesz-tag lett, az apám hozzátartozóként éjjeliőr, kisegítő. Fűzfőn a felszabadulás után nem találtak semmit. A Balaton körül haza gyalogolt társaival. Kocsiút Tóti felé vezetett, de ő inkább annak a hácsi fiúnak a hívó szavát hallgatta meg, aki Szegeden tanult. Amikor az útnak nekiindult, 50 (új) forintot kapott — az fedezte az útiköltséget. A szegedi vizsgán felvették, de a kollégiumban 10 forintot kellett volna fizetni havonta. Ezt megírta haza, onnan az a válasz jött: „Fiam, pénzühk nincs, inkább gyere haza”. A kollégium végül is elengedte az öszeget. Sőt Kocsiút Tóti felé Szeged városától kapott 120 forint segélyt. Ezután maga tartotta el magát, néha még haza is tudott pénzt küldeni. („Tudod mi az UNRA-se- gély?” — kérdezi Lajta a beszélgetés közben. Bólintá- somra részletesen elmondja, mennyi ideig járt svéd matróztrikóban és más ruhada- bokban.) A huszadik évéhez közeledő fiatalembernek semmi vizsgája nem volt. Főiskolai kollégiumba került, de előbb a középiskolát kellett . elvégeznie. A gimnázium első négy osztályából egyszerre vizsgázott, utána ,egyenként a többi osztályból. Végül szakérettségit tett, s jelentkezett a tanárképző főiskolára. A szegedi Móricz Zsigmond Népi Kollégium lakója volt. Három fénykép dokumentálja ezt 1047—48-ból. Az egyiken. „népbírósági” tárgyaláson látjuk, » másikon könyvet olvas el mély ültén a tanteremben, a harmadikon a kollégiumi szobában a Szabad Népet tanulmányozzák hatan (a Pócspetri-ügyről beszélgettek). Kultúrmunkát végzett, járta a környező tanyákat. — Ez a periódus történelmi időszak volt. Vannak helyzetek, amikor az egyén alig érzékeli az általa is élt változásokat, csak később döbben rá, mi zúgott el fölötte. Ez nem ilyen szakasz volt. Ezekben az években a változást nem lehetett csak szemlélni, különösen, ha annyira érinti az egyént, amennyire engem érintett Életem nagy vágya, a tanulás megvalósult. És ehhez társadalmi átalakulásra volt szükség. A tanulás mellett — pontosabban: azzal együtt — testestül, telkestül részt vettem az ifjúsági mozgalomban. Otthon kezdtem, Szegeden folytattam. A tanárképző főiskola befejezése után meghívták a magyar tanszékre tanársegédnek, de jött egy váratlan fordulat. Kinevezték a Délmagyar ország című lap főszerkesztőjének. („Még a laptükröt sem tudtam megcsinálni. Szerencsére a helyetteseim képzett újságírók voltak. Két hónap múltán pedig már Pesten voltam, tanultam és tanítottam”.) Általános iskolától a főiskoláig különböző helyeken tanított, gyerekeket és felnőtteket egyaránt. S éppúgy, mint kortársai, ő is meg akarta váltani a világot; mindent magáénak érzett, mindenért felelősnek tartotta magát. Néha azért megkísérelte, hogy véglegesen kikössön az irodalomnál, de ez akkoriban nem sikerült. Jött egy távirat, s ez ismét beleszólt a sorsába. Üjra főiskolán dolgozott („Képzeld, még nyelvtant is tanítottam. Egyszer — mivel hallgatóim elég rosszul írtak — példamondatot diktáltam. Kijött egyik tanítványom, s felírta, örömmel dicsértem meg, hogy hibátlan. Mire az osztály kórusban mondta: „Q az egri pedagógiai főiskola magyartanára.”) A pálya ive 1964-ben kanyarodott a rádióhoz. Ott dolgozik jelenleg is, az irodalmi főosztályt vezeti. Közben írt. Az első kísérletekről maga is úgy vélekedett, hogy érdemtelenek a megjelentetésre. Mikor gondoltál először arra, hogy lapoknál próbálkozz írásaiddal? — kérdezném, de Lajta megelőz a válasszal: — Az ötvenes évek végén elhatároztam magamat, de egyelőre nemigen lett volna, amit megjelentessek. A megjelenés tehát késett: a próbálkozás eredményeit sorra megsemmisítettem. A kezdők általában hátrányos helyzetben vannak, de az idősebb kezdőt, úgy gondoltam, meg figyelmesebben vizsgálják: érdemes-e kockáztatni? Hátrányos helyzetem, ha egyáltalán annak lehet nevezni, csak a körülményekből adódóan volt. És talán magam miatt: nem vagyok nyüzsgő természetű. Azóta rájöttem: a túlzott tapintat, a gyors visszalépés se jó, az álszerénység látszatát kelti. Mégse változtam: inkább háromszor félreállok, mint hogy egyszer elküldjenek az útból... Folyóiratoknál kísérleteztem a hatvanas évek elején. Forgatóin az Üj Írás 1963. márciusi számát, ez közölte Lajta Kálmán első novelláját. De azóta hiába keresnénk nevét a folyóiratban. Indulására emlékezve szívesen említette a Debrecenben megjele- ' nő Alföldet (1963-tól 68-ig adták közre írásait, azután a kapcsolat nem folytatódott). Még Simon István szerkesztette a Kortárs című folyóiratot, amikor 1967 márciusában lehozták a Jelentkezzenek az örökösök című Lajta-kisregényt (később itt is megszakadt a kapcsolat). Megkérdezném, hogy miért, de a részletek messzire vezetnének, s többségükben csak a szerzőre tartoznak. Az viszont tény, hogy 1968-tól a Szép- irodalmi Könyvkiadó vállalta regényeinek kiadását. Első kisregénye megérdemelt kritikai sikert aratott; a „fényes szelek" nemzedékének tehetséges írójává avatta, A Legalább a lámpa égjen két kisregényéért már a lehetőségeit beváltó szerzőként dicsérték, teljesen kiforrott alkotóként emlegették, önmaga persze tréfásan tiltakozott ez ellen, hiszen még ma sem érzi magát „kiforrottnak”. Bízik abban, hogy más is lehet; szeretne tovább „forrni”. — A falutól elszakadás sok-sok kérdés« állandóan újratermelődik irodalmunkban. Miért fontos ez? — Az emberi élet minősége, hogy ezt a divatos kifejezést használjam, nem egészen a várakozásnak megfelelően alakult Az emberek erkölcsi formálódása túlságosan veszélyeztetett; a megszokott, indító környezetből kiszakadtaké különösen. Az új hatások közül a könnyebben, az erőfeszítés nélkül elfogadhatók érvényesülnek inkább; a küzdelem, ha egyáltalán van, elsősorban nem a belsőért, hanem a külsőért folyik. A felismerés, jó esetben is, utólagos. A következmény: nehéz légzés, mellkasi görcsök, kiábrándulás, meghasonlás. A változás, a régitől való elszakadás szükségszerű, de a folytatás, sajnos, igen sokszor esetleges. Az e körben található gondok „morális összetevők”, azt hiszem, lényegesnek mondhatók. A Budai tüzek című Lajta-kisregényről épp a Somogyi Néplap ismertetéséből tudták meg az olvasók, hogy a történelem alakulása erősen foglalkoztatta az írót. A megírt históriai pillanat a lehetőségek éc választások gazdag viszonylatát tárta fel. Még akkor is, ha a történet és a szereplők az írói képzeletben születtek. Kikerülhetetlenül beleépültek az egyéni emlékek és tapasztalatok. Még az is megkockáztatható, hogy a hácsi évek emlékei téglát adtak a regények építményeihez. A mai falu ugyancsak eleven élményháttér Lajtának. — Mi vonz a mai Hácshoz? — Az anyám, aki ma is ott él. Ott temettem el az apámat, nagyszüleimet és más rokonaimat. Az élők is sokan vannak; mindenkit ismerek a faluban. (Természetesen nem minden leszármazottat ) A húgom családja új lakást épített magának, velük van az anyám. is. Szólni kell a tájról mint szülőhelyről, és az emlékekről, amelyek egy életre kötnek; amelyeket, ha akarna se tudna elfelejteni az ember. Se a jót, se a rosz- szat. Minden írásom helyszíne ez a vidék, szaké is, amelyek esetleg másutt játszódnak. Összefoglalva: köt mindaz a kötelezettség, amelyet emlékeim kikényszerítenek belőlem. — Az irodalomban is sokszor hallani „so- mogyiságról”. Mi a tar talma ennek számodra? — ügy gondolom; nfcics külön „somogyí- ság", de ha van, lényegét tekintve nem lehet más, mint a baranyaiság vagy a csong- rádiság: egy táj, egy közösség, amely a belőle származókat kötelezi, hogy az otthon kapott útravalót, ha lehetséges, megsokszorozzák, a nagyobb közösség tárházába hordják. A lényeg tehát ez, de a lényegnek formája is van, és arról esetenként megismer- szik a létrehozója. Vannak bizonyos megkülönböztető jegyek a beszédben is. Hogy mást ne mondjak, háromféle e hangot tudunk ejteni. Ezért aztán vigyáznunk kell, mert ha másról nem is, szavainkról esetleg fölismernek bennünket. Hogy ez aztán kinek jó, kinek nem, somogyija válogatja.,. Az elmondottak Lajta egyéniségére is fényt vetnek: szerény, önként félreálló ember, akinek azonban határozott véleménye van az életről és irodalomról. Mértéknek tudja Babits Mihály szavait, aki hetven évvel ezelőtt kijelentette, hogy a műalkotás, legyen az bármilyen irodalmi mű, hatásához az is szükséges, hogy könyv alakban jelenjen meg. Lajtának eddig öt könyve került ki a Szépirodalmi kiadó műhelyéből. A legutóbbiról avatott kritikus állapította meg: szuverén írói világot teremtett, hőse olyan alak, akiben a jelenkori értelmiség típusát is láthatjuk. Somogyról hosszan beszélgetünk, alig jut idő arra, hogy az író terveiről érdeklődjek. Válaszának két kulcsszava: olvasás, írás. Egyetértünk abban, hogy ezek a további gazdagodás forrásai. Laczkó .Ultira*
