Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-09 / 211. szám

8gaK napraforgóhegyek

Forog a motolla

Az utóbbi három évben kiemelkedő napraforgóhozamaival hívta föl magára a figyelmet az igali tsz. Először sokan úgy gondolták, szerencséjük volt. A harmadik jó termésű év a versengésre leginkább hajló agro- nómusokat is meggyőzte: mindez már nem lehet véletlen. Tavaly csaknem 2,5 tonna volt a hektáronkénti hozam. A gazdaság főagro- nómusa a táblákat járva most — egy gyanakvásra késztető elfojtott mosoly kíséretében — 23 mázsát becsül. A kombájnosok, akik harmattól róják a sorokat, rácáfolnak. „A tavalyinál mindenképpen, de talán minden eddiginél is jobb ez a napraforgó. Öröm benne menni, gyorsan telnek a tartályok ..."

— Miért ilyen óvatos az eredmény megítélésében?

— Szeszélyes növény ez — válaszolja Bokor József fő- agronómus. — Hogy valójában milyen a termés, azt csak akkor lehet tudná, mikor az utolja is a pótkocsikra került Egy hete kezdtük a betakarítást, és a 319 hektáros területnek még harmadánál sem vagyunk. A hónap végéig — addigra szeretnénk befejezni a munkát

— még sok minden történhet. Nem akarjuk hát becsapni önmagunkat,

A határban szinte észrevétlenül folyik a betakarítás. Mindössze három lomha óriás legeli a napraforgót telhetetlen étvággyal. A kombájn üvegkalitkájából nézve eltörpül az ecnbenna- gas növény.

— A búzatáblában Jóformán csak kormányozni kell

— állította Kurucz Lajos kombájnos —, itt sokkal nagyobb figyelemre van szükség. A szárat centiméteres pontossággal kell bevezetni a vágóélek alá. Ha az ember félrepillant, azon kapja magát, hogy csak letakarítja, s nem betakarítja a termést. Márpedig ez nekünk is zsebre megy. Két forint a teljesítménybérünk mázsánként.

Az egészben a legfurcsább a motolla állandó szédítő forgása. (Ez a háromágú dróthálólap tereli be a napraforgótányérokat a gép vágórészébe. Aki srácáig nézi akaratlanul is szükségét érzi, hogy megkapaszkodjon...)

— Ügy hallottam, a gazdaság vezetői célprémium kiírását fontolgatják. Lehetne- e ezt egyáltalán jobban csinálni ?

A felcsillanó lehetőség fényében először határozott igen volt a válasz. Az indoklás közben azonban a fiatalember egyre inkább elbizonytalanodott.

— Gyorsabban menni akkor sem lehetne, s talán sokkal gondosabban sem. Az elmaradt sorokon így is újra végigmegyünk. Ha még lassabban mennénk, este „ráhúzhatnánk” egy-két órát.

gaz, a mostani hét-féínyolc- nál sokkal tovább akkor sem dolgozhatnánk, hiszen az esti párában visszagyöngül a

napraforgó ... Szóval, így is megtesszük, amit lehet.

Csak ekkor vettük észre, hogy mellettünk az egyik szállító zetor vezetője széles mozdulatokkal mutogat valamit.

— Megtelt volna a tartály?

— Nem létezik, hiszen alig három perce ürítettem...

Pedig a gép valóban fulladásig tele volt már. Míg a lehajló csővezetéken zúdult a szem. Táncos Lajos vontatóvezetőt kérdeztem.

— A kombájn vár többet pótkocsira, vagy fordítva?

— Ha ketten szolgáljuk ki a gépeket, egyik sem vár. Az üres pótkocsi és a teli gép mindig találkozik. Egy fordulóban 40 mázsát viszek, és egy műszakban nyolcat tudok fordulni.

— Ha két pótkocsit húzna, még többet elvihetne.

— Ügy gondolja, hogy akkor egy traktor is elég lenne? Nem így van. Hiába vinne egy gép többet, nem érne vissza, mire a következő kombájn gyomra megtelik. Ha viszont mind a két traktor két pótkocsit húzna,

a mi állásidőnk volna hoszszabb.

A vontató nyomában jutottunk el a tsz szárítótelepére, ahol napraforgómaghegyek között találtuk Bodnár Mihály szárításvezetőt.

— Most 13—20 százalékos nedvességtartalommal jön be a szem, s ezt 6—7-re kell leszárítanunk. Ha ennél csak pár fokkal magasabb lenné a nedvesség, levonnának a súlyból az átvételnél, ha viszont túlszáritanánk, az tetemes olaj pazarlással járna.

— A torony látszólag az emberektől függetlenül is végzi a dolgát.

— Valójában sok „fejfájás” eredménye ez a látszat. Lehetetlen például a Bábolna szárítóhoz rostát kapni. Most egy foltozgatott rostával dolgozunk. így minden pillanatban fenyeget az üzemzavar.

Gyakrabban ellenőrizzük a berendezéseket, mindenképp szeretnénk elkerülni á kényszerpihenőt.

Bodnár Mihály aggodalma érthető. Ha leáll a szárító, a határban is megakad a munka. Márpedig ilyenkor őszszel akár egy-két napi csúszás is — ha például jön egy eső — milliókba kerülhet.

A gazdaságok többségében persze az igazi gond akkor kezdődik, amikor a napraforgó kihull a szárítóból. „Nem dugul-e a gyári átvétel? Lesz-e idejében elég vagon? Mennyi lesz a kényszertárolás vesztesége?”

A nádudvari termelési rendszer somogyi partnergazdaságainak 550 vagonos közös osztopáni tárolója az igaliak válláról leveszi legalább ezt a gondot.

— Folyamatosan tudunk szállítani, így minden ésély megvan rá, hogy a kukoricabetakarítás kezdetéig biztonságba kerül a napraforgó termés.

B. F.

Fegyelmezett, tettre kész sereg

Országos munkásőr sajtótájékoztató és bemutató Gyöngyösön

Másodszor találkoztunk országos sajtótájékoztató- és bemutatógyakorlat keretében a Heves megyei munkásőrökkel. Most is — mint korábban — arról győződhettünk meg: a testület tagjai őszinte tisztelettel ápolják és követik a magyar történelem, a munkásmozgalom haladó hagyományait, méltán tartják magukat Dobó István, „unokáinak”.

Történelmi negyedszázad

Gyöngyösöm a mezőgazda- sági főiskola aulájában találkoztunk a megye párt és állami, a munkásőrség országos és megyei, helyi vezetőivel s a Hevesből és a környező megyékből meghívott alapító munkásőrökkel.

A munkásőrségről, az alakulástól eltelt történelmi negyedszázadról beszélt Borbél y Sándor országos parancsnok.

— Negyedszázad tapasztalatai igazolják, hogy dolgozó népünk legjobbjainak felfegyverzése helyes és szükséges, jő politikai lépés volt. A munkásőrség akkor alakult, amikor szocializmust építő népünk hatalma veszélyben forgott. A szocializmusért, népünkért érzett felelősség, e politikai öntudat és meggyőződés alapján tömörültek sorainkba. Ez határozza meg ma is a munkásőrség politikai arculatát, tevékenységének tartalmát.

Borbély Sándor a történelmi negyedszázad elemzése, a végzett tevékenység s a tervek ismertetése során hangsúlyozta:

— Azt tapasztaljuk: a

munkásőrök társadalmi aktivitását, öntudatos politikai magatartását elismerés, megbecsülés övezi, rangja, becsülete van a nép önkéntes, áldozatos szolgálatának.

Szóba került az is. hogyan emlékezik meg társadalmunk a munkásőrség, a testület negyedszázados fennállásáról. Borbély Sándor szavaiból az tűnt ki, hogy ez nem belső megemlékezés, hanem egész társadalmunk ünnepe lesz.

— Januári, februári egységgyűléseken azt a politikát méltatják majd, amely kivezette az országot a válságból, amely a párt és a kormány köré tömöríti a dolgozó tömegeket a fejlett szocialista társadalom építésében, védelmezésében. Az embert, a munkásőrt ünnepeljük, aki önként, osztályharcos öntudata alapján vállalta, és vállalja ma is a néphatalom, a szocializmus fegyveres védelmét.

Megemlékeznek az évfordulóról a pártszervezetekben, a társadalmi szervezetekben. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum emlékkiállítást rendez, a posta jubileumi emlékbélyeget ad ki. A testület alapítói, a még ma is aktívak vagy tartalék állományúak jubileumi emlékjelvényt kapnak, a tényleges állományú alapítók pedig a Szolgálati Érdemérem 25 év után járó fokozatát is.

Fegyelmezetten, határozottan

Pipishegy, MHSZ repülőtér. Itt gyülekeztek a gyöngyösi város és járás, valamint a budapesti XIII. kerületi Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett egység munkásőrei. A közösen tartott karhatalmi-harcászati bemutató bizonyította, hogy valamennyien jól értik és eredményesen tudják végrehajtani feladataikat.

Fegyelmezettség, határozottság. Ezt tapasztaltuk itt es Sírok község közelében

Kútvölgy és Halászó-tanya környékén, ahol rendőrökkel közösen hajtott végre, mutatott be gyakorlatot Nagy Gyula szakasza. Az ellenőrző-áteresztő pontnál, a csapdaszolgálatnál, majd a felderítő, kutató munkában az „ellenség” elfogásában, felszámolásában is bizonyították: képesek minden feladat kiváló végrehajtására!

Amíg egészségünk engedi...

Jártunk a Thorez külszíni bányaműben, láttuk a hatalmas szénmezőt, ahol nagyon sok munkásőr dolgozik. Találkoztunk velük a Markazi-tónál levő hétvégi üdülőjükben, s baráti beszélgetésen ismertük meg eletüket, hallhattuk elkötelezettségüket, a munkásőrséghez való tartozásukat, ragaszkodásukat.

Jó érzés volt hallani a

hatszoros kiváló rajparancsnokot, 1957-es munkásőrt, Fekete Pál kotrómestert, aki több mint három évtizede bányász. Ez az első munkahelye, s innen is megy nyugdíjba. Fia is bányász és munkásőr. Vagy az idős Hanga Kovács József alapító munkásőrt, aki egykor kőműves volt, majd harmincöt esztendeje lett bányász, vájár.

Valamennyiüknek a testülethez való tartozását, ragaszkodását fejezte ki Királyházi Tibor nyugdíjas bányász, egykori robbantómester, alapitó munkásőr, az egyetlen Heves megyében, akit a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntettek ki:

— A bányától nyugdíjba mentem, de a testülettől nem válók meg; amíg erőm, egészségem engedi, munkásőrként szolgálok.

SratM báMté

Vita és hallgatás

V

itatkozni jó. Vitatkozni kell. Vita nélkül állóvízzé senyved a külvilág, körülöttünk; mintha poshadt mocsárszagtól kellene félreforditani az orrunkat. Hiszem, hogy a vita a cselekvés indítéka lehet; a vita az eligazodás módszere, a kristályosodási folyamat laboratóriuma. Es még mennyi más! A vitakészség erkölcsi tulajdonság, személyiségjegy, a közösségi magatartás, a korszerű gondolkodás megnyilvánulása, jó ügyért a társkeresés módszere és az agycsiszolás eszköze — sohasem önző módon, sohasem önmagunkért. Kötözködni persze lehetne a felsorolással, ezért hozzáteszem: az elkötelezett, a szocialista töltésű, a közösség érdekében való vitáról beszélek.

Másfél évtized távlatából is emlékszem: egyik minősítésem alkalmával csupa szép és jó észrevétel elolvasása után restelltem magam. Nem éreztem valósághűnek; különben sem érdem minden, amit annak neveznek. De az az egy negatívum a végén! Az bántott. Értetlenül olvastam újra és újra. Ezt az egy megállapítást tartottam pozitívumnak, a többit nyugodtan elvethették volna. Így szólt a mondat: „Túl sokat vitatkozik”. De miért ne vitatkozzam? Hol mondjam el véleményemet, esetleges téveszméimet? Hol igazítsák ki netán helytelen álláspontomat, és miképp tennék, ha el sem mondom, ha nem vitatkozom? Az élmény elég mélyen él bennem ahhoz, hogy a mai témához tartozónak érezzem. Már csak azért is, mert időnként most sem vagyunk híján az effajta megállapításoknak. Pedig vitatkozni jó. Vitatkozni kell! Elkötelezetten, de fenntartva a tévedés jogát abban a biztos tudatban, hogy vannak és lesznek sokan, akik bölcsen, cáfolhatatlan érvekkel és bizonyítékokkal kiigazítják majd tévedéseinket.

Ki szavaz arra, hogy... És ki szavazza meg a másik álláspontot? — hallottam nemegyszer testületi ülésen. Senkinek se esett le a karikagyűrű az ujjáról azért, mert nem volt egyhangú a szavazás. A vita végső kimeneteléről volt szó. De nem bizonyos, hogy mindig dönteni kell egy-egy vita után. Az előkészítés, az útkeresés, a sokoldalú tapasztalatok megismerésének szándéka és még sok más erjeszthet vitát, összevetést az érvek és az ellenérvek között. Mégis az a meggyőződésem, hogy kevesen vitatkoznak nálunk. Pedig van fórum elég. (Talán több is, mint amennyi okvetlenül kellene.)

Vannak jó elveink; szóban és írásban támogatjuk, ösztönözzük a vitát. Van min vitatkozni! Hiszen állandóan újítani, fejleszteni akarjuk társadalmi rendszerünket, módszereinket, munkastílusunkat. Valami múltban gyökerező szokás révén helyenként az igazi vita fogadtatása miatt azonban gyakran összetévesztik a felszólalást a vitával. S ez nem egyszerűen fogalmi tévedés. Egy-egy téma jelentőségének elismerése udvariassági tiszteletkor csupán, aligha viszi előbbre az ügyet. De ha valódi vita támad, — ha uj gondolatok hangzanak el, ha bárki is megpróbál újszerűén közeledni az új jelenségekhez (a valóság örökké változik körülöttünk), akkor egyesek hirtelen összerezzennek. De bárcsak elmondanák aggáljaikat a lényeg befogadására sokszor képtelen emberek. Akkor velük is lehetne vitatkozni.

A tévedések megválaszolása, az ellenérvek felsorakoztatása, a jó szándékú vita azonban legtöbbször elmarad. A helyszínen csend van, később és másutt azonban feltámad a szenvedély. Ez az, ami nem tetszik nekem. És gyanítom: ez a módszer is hozzájárul ahhoz, hogy olyan kevés a valódi vita.

Sok az úgynevezett „jó ember” nálunk. A „jő ember” mindennel egyetért és mindennel elégedett Hozzá, az ő munkásságához nem tapad se jó, se rossz. Van. És rokonszenves a hiedelem szerint, mert senkinek sem okoz gondot. A „jó ember" mindent meg tud magyarázni, csak a mások fejével „gondolkodik”, mert el akarja kerülni az összetűzéseket. A „jó ember” rendszerint gondolkodás- és cselekvésképtelen. Mégis, mintha ő lenne a példakép. Lehet, hogy többségűk nem is „jó”, csak ezt a biztonságos magatartást tartja célravezetőnek? Nem tudom.

A

rról viszont meggyőződtem a történelmi ismeretek és tapasztalataim alapján, hogy mindig a gondolkodó, töprengő, újat kereső — és eközben néha tévedő! — emberek tudták előbbre vinni a közösség ügyét. Akkor miért nem ók a példakép? Csak nem az az ok, hogy a jó értelmű vitakényszert jobb módszerekkel kellene ösztönözni?

Hallottam egy esetről, de tízről, többről is beszélhetnék. Az ifjú, jól felkészült, de még nem túl sok tapasztalattal rendelkező férfiú komolyan vette — és miért ne vette volna úgy? —, hogy ő is részese a társadalom alakításának. Kényszert érzett, tehát szót kért. Okos és igaz, nem örökösen visszatérő, azaz újszerű, mindenki által ismert, de nyilvánosság előtt elhallgatott vagy alig hangoztatott dolgokat mondott. Hangja nyers volt, hasonlatai néha meg- hökkentőek. Nem kétséges: témájának kifejtésébe demagóg elemek, sértő és igaztalan megállapítások is „beszűrődtek”. A helyszínen senki sem vállalkozott rá, hogy elválassza az ocsút a búzától. Utána súgtak össze az emberek; elítélték, igaztalanul elmarasztalták. A módszer rossz útra vezet. Nem mindegy, hogy ki miből mit hall meg. Az igazság tartalmakat vagy csupán a felhangokat.

A vita objektív szükségszerűség a mi társadalmunkban. Ily módon a vitatkozó ember sohasem válhatna gyanússá. Tévedéseire nem a háta mögött, hanem nyíltan kell reagálnunk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mindenki csak saját életvitele, tapasztalata, felkészültsége és konkrét ismeretei alapján mondhat véleményt. Hogyne befolyásolná álláspontját, ha elégedetlen az üzemi légkörrel, ha nincs megfelelő lakása, ha nem aknázzák ki tudását, felkészültségét. De ettől még nem kell elvetni az embert és véleményét. Csupán leválasztani mondanivalójáról azt, ami személyes indítékú. Ha kiszorítanánk őket a vitából, ha nem értenénk meg vagy örökösen félreértenénk azt, amit a közösség érdekében mondanak, akkor nem lesznek vitapartnereink, legföljebb felkért hozzászólók, akik csak „igent” tudnak mondani, s a „nem”, de még a „vagy” is hiányzik szótárukból. Nem szabad így járnunk. Féló, hogy egy idő után csak saját szavunkat vernék vissza az üres falak ...

A vita nemcsak objektív szükségszerűség. A vitának - van kultúrája; ezt sem árt megtanulni fiatalnak, öregnek. A vitakultúra nem diplomáciát jelent, hanem szenvedélyes, mégis higgadt hangot, kölcsönös megbecsülést, türelmet és tiszteletet egymás iránt. A valódi vita nem hangzavar. Makacssággal, az állásponthoz való görcsös ragaszkodással sem lehet előbbre vinni az ügyet. Ennél csak egy veszélyesebb magatartás van: a hallgatás ... Vitatom, a „hallgatás beleegyezés” megcsontosodott felfogásának létjogosultságát. Vagy az hallgat (és utána nyilatkozik), aki gyáva, akinek nincs mondanivalója, vagy az, aki „jó ember”, netán az, akinek már sokszor bebizonyították, hogy megnyilatkozásának úgysincs különösebD értelme.

A

nitának határa is van. Nem okoz ez bukfencet mai mondanivalómban, hiszen harminchat év történelmi tapasztalata, a vezető erő életérzése és akarata követeli joggal: o rendszer alappillére, a hatalom jellege, a szocializmus lényege tekintetében nem tűrjük a vitát. De igenis, csak tartalmas viták: a túlélt gondolkodásmód és módszer, életfelfogás és vezetési stílus örökös, elkötelezett és nyíltszíni vitája viheti előbbre a társadalmat. Nem a hallgatás. Jávori Béla