Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-17 / 218. szám
Része a nemzeti múltnak TirtÉKhi ráesrapk Szinte szállóigévé lett mostanában a televízió jól sikerült műsorcíme: „Unokáink is látni fogják.” Alkalmazzuk jó értelemben, célozva arra, hogy amit szépen, maradandóan alkotott a mai generáció, azt még a XXI. -században is dicsérni, talán csodálni is fogják. S idézgetjük némi gúnyos felhanggal, ha valamiről úgy tartjuk: ezért még a késői unokák is fejcsóválva emlegetik az 1970-es, 1380-as évek embereit. Kiszámíthatatlan ugyan, hogy a jövő század magyarjainak mire lesz gondjuk, annyi azonban szinte biztos, hogy számon kérik rajtunk a még régebbi idők emlékeinek megőrzését. Hiszen mi is sajnáljuk, hogy történelmünk sok évszázadából alig van látnivaló. Kötelességünk tehát, hogy ami van, azt őrizzük meg, s eleve úgy kezeljük, hogy unokáink is láthassák. Ne bolygassuk a viszontagságos múltat, amelyhez a néhány évtizeddel ezelőtti gondatlanságok is hozzá tették a magukét! Induljunk ki csupán abból, hogy maradt még néhány városunk, amelynek évszázadokon át kialakult épületegyütteseit elemi érdekünk megvédeni — a jövő számára. Annak pedig szinte önként kínálkozó módja: a városmagok kulturális központtá alakítása, illetve ilyen funkcióinak védelme. Mint például a budai Várban Igaz, hogy több évtizedes munkával állítják helyre a történelmi falakat, az Anjou-királyok, illetve Zsigmond és Mátyás király palotáit, de a végeredményt tudjuk. Múzeumok, kép- és könyvtárak kerültek a Várba, s ha — amiben bízunk — a történelem békés évszázadokat enged megélni az egymást követő nemzedékeknek, ezen az állapoton bizonyára nem akarnak és nem fognak változtatni a sokadik unokák sem. Sorolhatjuk a példákat. Sopronban már évtizedek óta tart a városközpont rehabilitációja, ennek során — néhány, nem tanácsi kézben levő épület kivételével —? szinte teljesen sikerült helyreállítani, illetve megőrizni az ősi városmagot. Ott a lakásokon kívül csaknem kizárólag kulturális intézmények és idegenforgalmi látványosságnak számító műemlékek vannak. Kissé túlságosan is: a történelmi városban jószerivel olyan hely — vendéglő, eszpresszó stb. — sincs, ahol a nevezetességek nézegetése közben megpihenhetnének. S a másik szélsőség: bár volna rá lehetőség, máig sem tiltották ki a városközpontból a- gépkocsiforgalmat, amely pedig — köztudomású — károsítja a falakat, rontja a levegőt.... Ez utóbbi téren előbbre jár Eger és Székesfehérvár. Mindkét régi városmagot — s benne a sok látnivalót — megvédték az autóktól (noha ez Egerben egyelőre nem vonatkozik az éjjel-nappal árut szállító tehergépkocsikra). További tennivaló az, hogy helyiségcserékkel kell gondoskodni a történelmi városmagnak még hangsúlyozottabban kulturális központtá emeléséről. Az alapok és az adottságok megvannak mindkét helyen. Pécsen sikerült olyan múzeumutcát kialakítani, amelynek már Európa-szer- te híre van. Hasonló a helyzet Szentendrén, ahol szinte minden idegenforgalmi idényre megnyílik egy- egy új múzeum vagy állandó kiállítás. Pedig az utóbbi helyen lényegesen megnehezíti a kulturális város- központ kialakítását, hogy a házak többsége személyi tulajdonban van. Említhetjük Győrt is, ahol szépen halad a -történelmi városmag helyreállításának, megőrzésének és méltó hasznosításának terve vagy Veszprémet. Készülnek az ország legtöbb városának, nagyobb községeinek rendezési tervei. Valamennyiben jelentős szerepet kap az értékek védelme. Az viszont már elsősorban a helyi tanácsoktól, kulturális területek vezetőitől, az ott élő szakemberektől és a lokálpatriótáktól függ, hogy hol, milyen mértékben tudják mozgósítani az erőket a célok elérésére. Vagyis hogyan, mennyire és mikor sikerül raktárak, termelőüzemek, szövetkezeti helyiségek helyett könyvtárakkal, művelődési házakkal, 'képtárakkal és egyéb kulturális intézményekkel benépesíteni a védelemre méltó városmagokat. Kétségtelen, hogy mindezek anyagi áldozatokat is kívánnak, hiszen központi alapokból ma nem sokra telik. Azt a keveset jól, gazdaságosan fölhasználni, és hozzá a helyi lehetőségeket célszerűen társítani — ez ma a legfontosabb tennivaló a történelmi városmagok kulturális hasznosítása terén. Hogy unokáink büszkék legyenek rá! V. E. Sumnnyl Zettás lI" 1 P A h I E lH A 1 L O M — Haragszol rám? — Miért haragudnék? — Baj, hogy a férjemről beszéltem? — Nem baj. — Tudod, ő is hozzám tartozik. Ö és mindaz, ami kettőnkkel történt. Én azt akartam, hogy megismerj. Mert amit elmondtam, az pontosan olyan része az életemnek, mint ahogy orvos vagyok, és van egy gyerekem, akit nekem kell fölnevelnem. És mindez pont úgy hozzám tartozik, mint a szemem vagy a szám. — Mint a szemed vagy a szád — ismétli suttogva a férfi, és megcsókolja a szemét és a száját. — Komolyan gondoltam! — Tudom. Bocsáss meg! — visszakozik a férfi, fölegyenesedik, és újra tölt a poharakba. — Te, jeged nincs véletlenül? — Képzeld el, jegem is van! = mondja csúfondárosan grimaszolva a nő, és kimegy a konyhába. A férfi utánamegy s az ajtónak támaszkodva távolabbról figyeli, hogy az egész alakot láthassa. Magas, karcsú, hosszú lábú, hosszú karú, mint egy kamaszlány. — Nagyon szép vagy! — Az! Jó nyúzott. — Nem tudom, milyen vagy, amikor nem vagy nyúzott, de így is nagyon tetszel nekem. Most is nagyon szép vagy. — Igen? Mert most örülök, hogy itt vagy. Neked vagyok szép. A, férfi átöleli, és ujjait végihúzza a nő gerincén. — Miért állsz ilyen görbén? Húzd ki magad egy kicsit! — Foglalkozási betegség.' Ma délután például három és fél óráig nem egyenesedtem föl. — Sok betegetek van? — Van. Különösen most, „Itt-oít fáj, de jól vagyunk" Tíz ?nh at boldog Valamennyien ismerősök. Akkor találkoztam velük először — évekkel ezelőtt —, mikor otthonukat birtokba vették: ki-ki helyet keresett magának a tágas szobában. Az ülőalkalmatosságok azóta törzshelyekké váltak; a rosszul látó az ablak mellett, a derékfájós a kényelmes fotelban tölti a napját, a fázósabbak a fűtőtest közelébe állították széküket. Szinte ma is hallom a föl- szisszenést, amely akkori megjegyzésemet követte. Elmondtam ugyanis, hogy hallani rászorultaktól, akiknek pedig jó volna az ilyen otthon : ők már bizony nem mennek holmi szeretetotthonba, szegényházba, aggok otthonába, amikor ott van a saját házuk... Nevetnek. Tóth Dávidné kacag legnagyobbat, hogy fölemlítem a több évvel ezelőtti méltatlankodást. — Tudja, mit? — néz körül az asztaltársaságon. — Mi büszkék és boldogok vagyunk arra, hogy itt lehetünk. ilyen szép helyen, ebben a környezetben. Igaz, voltak, akik szégyellték, hogy az otthonba járjanak; most bezzeg jönnének már. ZZ Szomorúfűzek vetnének árnyékot a darányi öregek napközi otthonára — ha sütne a nap. Odakint azonban vigasztalanul esik, reggel óta. Hogy a derű, a vidámság mégis feledteti a borongós őszi időt, attól van: á hangulatot maguk a lakók teszik kellemessé. Évek óta együtt vannak, ismerik egymás szokásait. És még mi mindent tudnak a másikról... Keresem az ishogy felvétessek vagyunk. Délután, behoztak egy gyereket, ráadásul innen a házból. Pont fölöttem laknak. Már két napja fullad, és csak ma délután hozták be! Őrület! Ez egyszerűen őrület. — És? — És... Mindent elkövettünk ... Az orvosnő keserűen el- fintorodik, és szó nélkül visszamegy a szobába. Egy darabig csörög a jéggel, aztán elunja, ujjával emeli ki a jégkockákat, bedobja a poharakba és leül. Ügy iszik, teljesen hátradőlve a kanapén, mint aki nyári hőségben a szorpját oltja. Mohón, lehunyt szemmel. — Persze, pont ilyenkor nem működik a lélegeztetőgép ... Mert általában, semmi nem működik, amikor kell... Mert egy csomó drága- gépet nem is tudunk használni, . hiányzik egy húszfilléres alkatrész az ezerdolláros berendezésből ... Évekig rohadnak a folyosón... Áh! Hagyjuk! Most látszik az arcán, hogy milyen kimerült, és hogy valójában nyúzott. A férfi megfogja a kezét, tenyerébe simítja hosszú erős ujjait, és egyenként megcsókolja őket. Aztán fél arcát a nő kézfejére szorítva úgy mondja, hogy föl se aea. merős arcokat, s egytől egyig meglelem. Itt ül a sorban a legjobb felolvasó — az idős asszony a hazulról hozott könyvből traktálta szebbnél szebb történetekkel társait —, a legügyesebb kézimunkázó. És Géza bácsi, a „játékmester”! Romániából hozott játékai órákra lekötötték a társaságot. De nini! Üj játék van az asztalon! — Az úgy volt, hogy itteni pedagógusok jártak Romániában,, ők hozták — magyarázza Vella Géza. — Nem ingyen kértük ám! — teszik hozzá gyorsan az asszonyok. —. Ágyterítőket, huzatokat varrtunk a helyi óvodának, azért kaptunk némi fizetséget, s abból vettük a játékot. Hogyan telnek a napok az otthonban? Egymástól veszik át a szót, úgy mesélik. Ha jó az idő, tesznek-vesz- nek az épület körül; hazulról hozott szerszámokkal dolgoznak, otthoni virágokat „telepítenek át”, az itteni ágyúsokba, mert most már ezt a házat és környékét is a magukénak érzik, s úgy is gondozzák, vigyáznak rá, csinosítják. A nagyképernyős tévén szerdán és szombaton délelőttönként az esti műsorok ismétléseit nézik, mert otthon nincs készülék, s így lemaradnak a jobb programokról. Amíg az iskolásoknak szóló filmvetítések rendszeresek voltak a községben, az öregek otthonának lakói a gyerekekkel együtt nézték meg pz előadásokat; sajnálják, hogy egy ideje megszűnt ez a napközi mozi. (Dr. Kozma . Ákos tanácselnöktől tudom; hamarosan ismét foly— Szeretlek. Az kissé megremeg, és a másik kezével a férfi hajába túr. — Én is szeretlek. És nagyon, kell, hogy szeressél! Érted?! Szükségem van rád! — Nagyon szeretlek. — Nagyon szeress! Pedig először hogy tiltakoztam ellene, hogy megrémültem tőle! Hogy féltem még most este is, amikor letettem a telefonkagylót! — Megrémültél?1. — Amikor először találkoztunk — úristen, még csak öt napja, pedig úgy érzem, hogy mindig is ismertük egymást! —, amikor először találkoztunk, utána sokáig nem tudtam elaludni. Próbáltam magamban tisztázni, hogy valójában mi is történt az este? Hát csak annyi, hogy szinte egyik pillanatról a másikra, egyszercsak átizzott körülöttünk a levegő, és azzal az átforrósodott vibrálással egyetlen szó és egyetlen érintés nélkül is azt mondtuk egymásnak, hogy kíváncsi vagyok rád, hogy az egész társaságból csak rád vagyok kíváncsi, hogy szeretném érezni a simoga- tásodat, hogy szeretném megismerni a gondolataidat — mert olyan jó elmerülni a szemedben, mert előtted már meztelen vagyok. (Folytatjuk.) tátják az iskolásoknak szóló vetítéseket, s természetesen az otthonbeliek is megnézhetik e filmeket.) — Jaj, el ne felejtsük: vendégségben voltunk a nyáron a drávatamási szociális otthonban! — szól az egyik asszony, hogy ez aztán ki ne maradjon az élmények sorából, hiszen olyan jól érezték magukat. — Szíves volt a fogadtatás, és még egy műsort is megnéztünk. — Itt-ott fáj, de jól vagyunk — hallom a másik Az úttörőélet egyik legnagyobb élménye valamennyi gyerek számára a táborozás; a felszabadult játék, a kirándulások, az éjszakai őrségek. Hát még azoknak, akik mindezt külföldön, tizenhárom nemzet gyermekei között élik át! Megyénkből a nyáron nyolc úttörő vehetett részt jutalomból külföldi táborozáson. Egyikük, Rumszauer Ágnes, a kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola hetedikes tanulója Ausztriába kapott meghívót. — Tavasszal a zánkai úttörővárosban próbatábor volt, ott választottak ki négyünket: figyelembe vették az úttörőmunkát, a sporttevékenységet, a tanulmányi eredményt. Bábozok, verset mondok, járok matematika- és oroszszakkörre, németet és zenét tanulok. Talán ezért esett rám a választás. A vékony, szőke kislány tanulási módszeréről beszél, bizonyítva, hogy nem is olyan ördöngös dolog kitűnőnek lenni. Szívesen tanul, mert minden tárgy érdekli. A nyelvtudás hasznát most látta csak igazán, így nem volt gond a kapcsolatteremtés. — Július 12-én indultunk Ausztriába. Egy nevelőotthonban volt a tábor. A nevét így lehetne magyarra fordítani: gyermekek nyári faluja. Szocialista országból csak mi voltunk és a bolgárok. A többi országból a baloldali szervezetek küldtek gyerekeket: voltak ott a Fülöp-szigetekről, Izland- ról, Luxemburgból és még sok más országból. A hivatalos nyelv az angol volt: a csoportvezető tanárok ezt beszélték egymás közt; mi pedig ahogy tudtunk. A három és fél hét alatt Ági sok barátot szerzett; a tábor lakóinak névsora mellett bőröndnyi ajándékkal tért haza. Mind-mind nagy kincs, de a legbüszkébb talán arra a rágógumi-éremre, amit a mini olimpián elért teljesítményéért kapott. Öt versenyszámban indult, s négyet megnyert. — Az első héten a tábor fennállásának 30. évfordulója alkalmából a város főterén adtunk műsort. Nagyon sok nézőnk volt; még „játékostól”, mert amig beszélgetünk, az asztalon tovább koppannak a számlapocskák. — Fél négykor, négykor szedelődzködünk, s megyünk haza, és másnap már korán sietünk vissza. Mi nemcsak azért járunk ide, hogy itt együnk — aki megbetegszik közülük, annak hazaviszik az ebédet —, hanem azért, hogy együtt legyünk. Ebéd után még szundíthatunk is egyet. Megkérdezem: kit milyen munka vár otthon?, Csak az elemi házimunkákat sorolják; a mosást, a takarítást, s ha hidegre fordul, a tűzrakást. Nemhogy disznaja, de még baromfija sincs a háznál egyiküknek sem, csak kis kertje, ahol a sárgarépa, a zöldség, a hagyma és még néhány konyhára való terem, de a burgonyát már vásárolják. Akár csak a csirkeaprólékot, a tőkehúst. .Gondtalanul élnek, boldog embernek vallják magukat. Sok falubeli, idős társuk, az italboltból hordja az ételt, ők itt az otthonban mindent megkapnak. Időnként az orvos is meglátogatja őket. Odakint szűnik az eső; bágyadt sapsütés szikkasztja a fölázott földet. Ősz van. De az öregek előbbre látnak — és a télre gondolnak. Szeretnék — mondják —. ha a téesztől olcsóbban kaphatnák a fát, mérsékelnék a fuvarköltséget meg a fűré- szelési díjat. És örülnének, ha hozzájuthatnának aprófához is, így a tűzrevalóval még kevesebb lenne a dolguk. Mert a napköziben nagyon jó. De ha melegséget vihetnek is haza, magányuk könnyítésére, meleget csak a kályha adhat. Hemesz Ferenc a televízió is közvetítette. Külön nemzetiségi estet is tartottunk. Mi a bolgárokkal léptünk föl közösen, s mindenki az országára jellemző népviseletet vett föl. — Mivel teltek a napok? — Játékkal, daltanulással, sportvetélkedőkkel; mindig három-négy program közül választhattunk. Sokat voltunk kint a szabadban, sétáltunk a városban; elmentünk Bécsbe is. Minden csütörtökön gyermekparlament volt, ott elmondhattuk, hogy mit szeretnénk, mi nem tetszik. Nagyon ösz- szetartott a társaság. Igaz, mindössze hetvenen voltunk. Rengeteget csereberéltünk, én főként az országokra jellemző bélyegeket, képeslapokat, prospektusokat kértem, s Magyarországról is ilyesmit vittem magammal. Az üdülés végén valameny- nyien kaptunk egy oklevelet, amit egy izlandi bácsi készített — annak emlékéül, hogy a tábor lakói voltunk. A tanév első napjai beszámolóval teltek, Ági is megosztotta társaival az Ausztriában töltött napok élményeit. Hasonlóan szép üdülésről adtak számot azok a somogyi úttörők is, akik a Szovjetunióban, Csenszlo- vákiában, Finnországban, Romániában vagy Jugoszláviában jártak — jutalomból. I. £. Jutalomüdülés Ausztriában
