Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
Katona Judit Fohász Mi úgy aludtunk este, hogy párnánk alatt lapult a száraz kenyérhéj, édes, jóízű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány tört arcán mindig volí-derü. A mindennapi kenyerünket italnnlcat, eledelünket add meg, uram, a mai napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add, hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha a munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt hű simogatásra. Holnapunkért igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték, biztos oltalmat adj neki, békét Pardi Anna 360 FOK Fiatal voltál, nem tudtad még, hogy a teljesség köre kerékbetörő nagy kerék, szenvedővé zúz előbbi, majd 360 fokát küldi minden töredék; sorsdöntő a fojtott indulat, a csillagspirál, mi a tekintetbe vész, s a gyötrődés célja, a miért; ruhád könnye mossa át a textilgyárak fonalát — s mire hordod, már könnyű, tiszta kiszabott és ép. Mester Attila Igétlenül Ez a föld ahol annyiszor és ahol soha mégsem ez a föld amely nélkül s ahová mindenünnen ez honnan egyszer én is mielőtt teljesen de azért mégis mégis — (őzt hiszem). (Németh Miklós metszete) DARVAS JÓZSEF* ARATÁS (Németh Miklós metszete) P éter-Pál napján kezdtük az aratást. Az árpa már teljesen beérett. A búza kicsit még tejes volt, de a gyökere már megszakadt a rekkenő száraz melegben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vígan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves >s. Inkább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója. Ketten arattunk a feleségemmel. Én kaszáltam, ő szedte a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, nehezére esett a hajla- dozás. Azért bírta, nem panaszkodott, egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságosan, hogy győzze. Így kettesben nem is arattunk volna le egy hónapon belül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Azok holdszámra arattak. Ötven kilóért fogadta föl őket a gazda. Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk. — Gyorsabban is rángathatnád azt a kaszát — mondta nekem. — Így nem lesz egy hold se naponta. — Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne! Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzni szedni. Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgyse fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse amikor van szolgáló. A másik két emberrel *e volt megelégedve. — Kicsírázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni volt valami igazsága, mert csakugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda; egyik se volt már valami fiatal. Egyikük méghozzá rokkan* is. A vállába kapott golyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni. — Megérzi még mindig az egész napi kaszálást — szokta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früstökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vöröshagymával, délben hozott nekik az asszony valami kis levest. De mi az a lötty ilyen melegben? Fél óra alatt kiizzadja az ember, és alig kizdi meg a munkát, már üres is a has. Csak éppen mondhatja hogy evett. — Szalonnát kellene fogyasztani maguknak — mondtam. — Sokat. Attól van. erő. Így kidőlnek pár nap alatt. — Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni, ha nincs. Vágni nem • Részlet az író Vízkereszttdl Szilveszteri« című regényéből. Bencze /ózsef ÖREGSÉG G.vónik a szecskavágó s a kasza gyáva, inaszakadt vasa. Apám büzakötéllel pólyáit koporsóban fekszik, lisztben álmodik, hogy élete sohase legyen rosszszagú, kaszákra leszült izma: izgága-hajlatú. Áldás néked hű öregség, nem a faeke-kin váltott meg. Fejednél fényes fáradság ragyog, hirdeti új örömed, mert érdemed a Hoki-hozsanna zeng a fákon. vágtunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany. A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy-egy darabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is ugyan kimérték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került. Az emberek közül az egyiket ismertem úgy hírből. Tavasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték — nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor hazamentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hitelen halt meg március elején, talán a saját testvérétől lett volna terhes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérget venni, de lehetséges. Ügy mondták, akik közelebbi ismeretségben voltak velük, hogy sok gyerek van, és egymás mellett szoktak éjjelenként feküdni a földön. Így történhetett volna meg tán a dolog. Az anyja próbált vele valamit csinálni lúdtollal meg ilyesmivel és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biztosan, mintha saját szemeivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, hogy én nem tudom, igaz-e. Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsábbak is. Könyvben se írnak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolni. Ahol ennyien élnek kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólba, és egymás mellett hencse- regnek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is. Most egyik fia szedte utána a markot. A másik embernek lány volt a marokverője. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csinálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával és elmaradoztak fél rendekkel. — Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédelni a kereszt hűvösébe, — Rossz napszám ez így. — Mikor lesz itt a csép- lés? — érdeklődtek tőlem mint bennfentes embertől. — Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik.? — Jó lenne minél előbb. Kölléne a búza. Most is a kölcsönt esszük már. — A géptől vihetjük egyenesen az adósságba. A padlásra egy szem alig kerül belőle. — Csak keresnek valamit a gépnél is. — Az kevés kitelelni. Még gépet is csak kapjunk. Ezeket a panaszokat így rendre mindenkinek elmondják. Nekem is. Pedig éppen olyan jól tudom, mint ők, hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis összekopasztott tollúk, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. Én is ezt csináltam egész életemben. De mikor így más szájából hallottam elmondani, roszabbnak láttam. A maga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni. | ink Julissal ezek mellett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdáé, de legalább egyelőre arról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a szabadságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, és akkor mi lesz? Ki gondol velünk? — Nekünk nem kell any- nyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel. — Iszen éppen jól kezdtük — mondtam, és ezen önkéntelenül is elnevettük magunkat. M' In memóriám Kazinczy „Végre fellépnek a Belvede- reben minden magyarázó nélkül — írta ezeket a sorokat Kazinczy, Pályám emlékezete című müvében. — Bátyiam pirula értem, tompábbnak ta- lála, mint reményié. De midőn önszeretetem elszédit, hogy kevélykedve emlékezem, mint érzérn többnek a Van Dyck festését, mindenekelot- te megtudtam, hogy volt a világon valaki, akit Van Dyck- nak hívtak, mint a bátyám által csodá Iga tolt Hoogstra- tent, Van Huysumot. Dennert, Handekvetert, Steinwicket, kevélységem ellohad, arra is emlékezvén, hogy a dagadt szemhéjú fej nekem akkor még becsben vala, mint a Correggio Jója, és mint mind az, amit az Olasz-iskola szo- bájiban láték.” Soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyi színt rakott föl az emlékezet palettájára, de így kell elfogadnunk az öregedő művész visszatekintését 17 éves önmagára. Ekkor lépett ki először az idegen égbolt varázsbirodalmába, a híres bécsi Belvedere meséket őrző képtárba. Ö volt az első magyar ember — legjobb tudomásunk szerint —, akiben tudatosult a művészi szépség ösztöne, és ezt írásban meg is fogalmazta. A soha nem látott alkotásban gyerekfejjel is fölismerte a zsenialitást. Ebben az a legcsodálatosabb, hogy ez a szépre való rácsodálkozás teljesen független az ábrázolt témától, az alkotó presztízsétől, minden művészi fogástól. Meglepetésünket még csak fokozza, ha azt is tudjuk az ifjú befogadóról, hogy semmiféle iskolai képzésben nem volt része. Ez az a vele született ösztön, amit iskolában nem is lehet megszerezni. Csak megérezni lehet, ahogy Móricz Zsigmond is írta egyik Nyugat-számban, de megtanítani nem. Kazinczy is született esztéta volt Titkos iránytűje a szépség birodalmában segítette — a nem is mindig köny- nvű — tájékozódásban. A legszentebb szándéka az volt, hogy a hazai földön meghonosítsa az esztétikai szépséget. Szépírói, fordítói, kritikai munkásságának ez volt a racionális mozgatója, nemes programja. A nemzeti közgondolkodás katalizátora és reformátora akart lenni, hogy minél gyorsabban és tökéletesebben meghonosítsa a szépség kultuszát. Az elődök között csak Kármán Józsefnek volt határozott elképzelése, de a korai halálával sírba szálltak szép tervei. Benne jutott először öntudatra a magyar irodalmi gondolat. Ö volt az első és mindmáig egyik legnagyobb esztétánk. Az irodalmi alkotás mértéke a szépségideál volt; a stílus fogalmát is ő tudatosította, és ráérzett, hogy minden műfaj, de még a mondanivaló is más-más stílust kíván. A jó író a hangját aszeTormai László Drágább beszélgetések — Halló, ATI? — Nem, itt Laci. — ' Szeretnék jelentkezni tanfolyamra! — Nálam?! — Miért, nem A utóközlekedési Tanintézet?! — Nem az vagyok! — Nem nulla-három a maga vége?? — Nem, az én végem nullanégy! — A fene vigye el! — Kösz ... bent sét. v ott lem, Halló! Farkas elvtárs van? Itt nincs bent. Akkor kérem a helyetteItt az sincs bent. Hát akkor ki van bent? Én. Miért, maga ki?! Én én vagyok! Maga hívagy nem? Ne gorombáskodjon nemaga téves! jtleves a .L — Halló! Ügyvédi munka- közösség? — Nem, ez egy békés családi közösség. Volt! — Akkor adja meg a számukat! — Nem tudom, és ha még- egyszer felhív, az ügyvédem számát adom meg. — Hülye! — Vagy te is!.... — Te vagy az, Feri? — Itt nem lakik Feri! — Akkor mellé ment. — Mellé bizony! — Legközelebb ne vegye föl! — Jó. Ha' nem veszem föl, akkor én vagyok, ha fölveszem, akkor a Feri. — Drágám...?! — Disznó! — Bocsánat, akkor nem drágám __ — Halló, Posta Dijelszámoló Hivatal? Kérem, vonják le a telefonszámlámból a mellébeszélést! — Sajnos, nem tehetjük. Ez a terhesgondozó. — Halló! Terhes vagyok! — Mitől? — A telefontól! — Akkor forduljon a No- bel-dijas bizottsághoz! — Miért, nem a távbeszélőüzem?! — Nem, ez a földrengésvizsgáló intézet ... — Halló, zárt intézet? Én egy telefonfülkében vagyok és két forintért azzal szeretnék beszélni, akivel akarok! — Nagyon súlyos. De én a vízügy vagyok! — Halló, tűzügy?! — Nem. — Lucifer kartárssal szeretnék beszélni! — Mondottam, ember, küzdj, és bízva telefonáljl rint modulálja, hogy mit alkot. Ez ma már természetesnek látszik, de nagyon nem volt az a Kazinczy korában. Az íplés megszállottja volt. A kort, amelyben nevelkedett, még az antik hagyomány és a modern klasszicizmus jellemezte. Szerette a mértéket, a harmóniát, a klasszikus tökéletességet. Megremegett, ha Cicero csillogó retorikáját ízlelgette, de ugyanakkor tisztelte a nyelvszokást és a grammatikát. Kazinczy a stílus definiálásán át jutott el a műfajok fogalmához, az irodalomelmélet fundamentumához. S nemcsak tudós volt, hanem publikáló művész is, aki az elméletét mindig a gyakorlatban is szerette volna megvalósítani. Ezt példázzák az epigrammái, szonettjei, episztolái és nem utolsósorban a két műve: a Pályám emlékezete meg a Fogságom naplója. Még nem szóltunk a több mint egy tucat kötetben kiadott műfordításairól. Goethe volt az eszményképe, az Iphigeniáért jobban lelkesedett, mint a Faustért. Schiller, Lessing, Moliére és soksok klasszikus fordítása közben jött rá, hogy a magyar nyelv kevésbé hajlékony, a moduláló lehetősége is szegényesebb, mint amit az egyes írók művei megkövetelnek. Ez a fölismerés vezette a nyelvújításhoz; ebből is látszik, esztétikai kényszerből jött létre: stílusújítás volt, csak másodsorban nyelvújítás. A neológusok és ortológusok versengése az írói fejlődés lehetőségét teremtette meg. „Kazinczy megcsinálta — írta Schöpflin ötven évvel ezelőtt a Nyugatban —, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az író nem szolgája, hanem ura a nyelvnek, ahogy a kovács ura a kalapácsának, a hegedűs a hegedűjének.. Sokan azzal Is vádolták, hogy az ő ízlésének a terrorját akarta a magyar irodalomba gyakorolni, de erről sző sincs. Sokkal inkább csak szavakat keresett a maga emlékekkel terhelt, érzékeny és éber öntudatának a kifejezésére. Nem szerette a durva szavakat, irtotta is Siet könyörtelenül, ezzel is figyelmeztetni akarta a „vastagbőrű” olvasókat, fájt neki a trágárság, a civilizáció szerelmese volt a nyelvi kommunikálásban is. Kazinczyről szólva igaztalanok lennénk, ha elhallgatnánk a szépíród tevékenységét. Döbrenteinek és Kölcsey- nek is köszönhetjük, hogy megszületett a Pályám emlékezete és a magyar börtönirodalom legmegrázóbb dokumentuma, a Fogságom naplója, amely arról a 2387 napról ad hiteles képet, amivel a magyar jakobinus mozgalom tagját sújtotta Ausztria. (A XX. századi irodalmunkból egyedül az ötven éve meghalt erdélyi író, Kuncz Aladár Fekete kolostor című könyvét lehet vele párhuzamba állítani.) Mind a két könyv politikai hitvallás is. Kazinczy nyíltan is vállalja a politikai eszme melletti szimpátiát A Fogságom naplója egy egyenes ember olyan finom, lélektanilag árnyalt és hiteles gondolkodásának a leírása, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a humánum — a rabtársak segítése — elviselhetőbbé teszi a zord világot. Kazinczy hitt a magyar szellemi élet diadalában. Boldogan látta, hogy az a munka, amelyet majdnem két évtizedig végzett, a húszas évek elején követőkre talált; az Auróra köré tömörülő Kisfaludy Károly lett a vezér. Széphalom vonzása gyengülni kezdett, Pest—Buda fényei erősödtek. Kazinczy halálának másfél százados évfordulóján, 1981. augusztus 22-én illenék, hogy egész nemzetünk fejet hajtson az előtt az ember előtt, aki nagyon sokat tett a magyarság szellemi asztalára. Rádics Károly
