Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
Illyés Gyula Terjed a falu „Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az, aki még mostan is barangol?” (PETŐFI) Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hova viszed a vént if jú utca? Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondás. Minden más lett! Én nem vagyok csak más? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng — röviden — még esti harangszó. Ki az, aki... szól?” „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!” A közel homályból friss hangon cSeng-bong Petőfi Sándorf. .1 Káldi János Prológusféle Előre csak! Felfedezni minél többet a Szépből, Igazból: abból, ami tündököl az emberekben; abból, ami csoda a mozdulatban, mosolyban; a gondolat szellőfriss rezdületében, az érzések parazsában! Felfedezni minél többet a Nappalból és az Éjszakából, a dérvert, nagy csillag-koszorúkból, a végtelenbe csobogó sejtelemből, a tündérség suhamából! Előre csak! Hunyadi István Ismeretlen Erzsi - vonaton A ktefMt seggel bezárták a lakásba. A büntetést még előző este kiszabták rá, de nem hitte ei, mivel még soha nem zárták rá az ajtót. Álmában meg is feledkezett a büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre ébredt. Még aludt, amikor az anyja meg az apja elment otthonról. Lassan ocsúdott föl, s kezdett emlékezni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi komolyan a büntetést, a szigorú szavakat valamiféle színpadiasság mögé rejtette. S a kisfiú ilyenkor nem félt tőle. — Holnap szobafogságban töltőd a napot — ráncolta a homlokát. A kisfiú cinkosan elvigyo- rodott. — Győző! — utasította rendre az apja. A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól. — Győző, Győző ... — utánozta az apja hangját. Mérgesen visszadobta magát az ágyra, fejét a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Ügy gondolta, hülyeség egy tízéves fiút Győzőnek nevezni, esetleg majd felnőtt korában, de akkor sem illik mindenkire. — Anya ötlete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gondolta haragosan. — Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pedig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy megmondjalak az apádnak. Mert amit majd tőle kapsz ... A kisfiú hanyatt fordult az ágyon, a plafont bámulta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön, akkor börtön ... — gondolta durcásan. A nap áttűzött a sárga lakótelepi függönyön. A kemény fény még jobban ingerelte. Kilenc óra felé, amikor már nagyon éhes volt, mégis fölkelt, kiment a konyhába. A reggeli elkészítve várta az asztalon. Evés után megmosakodott, felöltözött, elrán- gatta a napfény elől a függönyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szoba közepén. — Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedül? — morfondírozott. Szobáról szobára járt, mérgében belerugdosott a bútorokba, az erkélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egyet. Legszívesebben mindent összetört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevetségesen gyönge ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt. E lőszedte kedves könyveit, de elég volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét heves düh fogta el. A könyveket a sarokba dobálta. * Lent a játszótér tele volt gyerekekkel. Az ordítozásuk fölhallatszott hozzá, egyikmásik barátját a hangjáról fölismerte. Egész eddig erős akarattal távol tartotta magát az ablaktól, hogy senki meg ne tudja, légióként a barátai, a vele esett szégyent. Egyik pillanatról a másikra azonban elfogyott az ereje, odament az ablakhoz, és lepillantott. Mielőtt visszahúzta a fejét, észrevette, hogy egész közel az ablakhoz a fal mellett egy vasrúd vezet föl a tetőig. Elcsodálkozott, mintha csak most fedezte volna fel. Behúzódott a szoba mélyére. bedugta a fülét, hogy ne hallja a barátai ordítozását, de hasztalan, mert oly erős vonzása támadt az ablaknak, hogy nem bírt magával. — Csak kinézek — engedett, s valóban csak lepillantott, de egy percig se bírta ki, már megint az ablaknál volt, és a játszótérre bámult. Időnként a vasrúdra pillantott. — A másik szobában az erkélyről könnyen elérhetném — gondolta. Átment az erkélyes szobába, odasandított a vasrúdra, mely karnyújtásnyira se volt tőle. Megborzongott. Ügy találta, elég távol van a faltól ahhoz, hogy mászni lehessen rajta. — Félek — ismerte V>e bánatosan. Lebámult a játszótérre, majd megint a vasrudat vette szemügyre. — Azért annyira nem lehet nehéz — bíztatta magát. Belekapaszkodott az erkély vasrácséba, és átmászott a korláton. Megmarkolta a vasrudat. amely a nap melegétől átmelegedett. A rögzítővasra lépett, aztán a másik kezével is elkapta a vasrudat. Mászni kezdett fölfelé a tetőre. — Odanézzetek, a Győző! — üvöltötte lent egy rémült hang. A kisfiú anélkül, hogy lenézett volna, megállapította : ez a Polónyi volt... — Le, fog esni! — sikol- tott egy nő. — Győző! Győző! Győző! — kiáltották lent a fiúk kórusban. A kisfiú folhúzódzkodott a tetőre,, átmászott a védőkorláton, hogy mielőbb biztonságban érezze magát. Letérdelt, kinézett a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zajongva rajzottak szét, a néhány felnőtt is napirendre tért a váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatában lépett a lépcsőházba nyíló vasajtóhoz, de zárva volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódottan, sőt szemrehányással pillantott a zárt vasajtóra. M eleg volt, a kavicsszemek között olvadozott a kátrány. A kisfiú a liftakna árnyékába húzódott. Hátát a falnak támasztotta, lehunyta a szemét. Élvezte a szabadságot... — Nem Volt ez olyan nehéz — gondolta fölényesen, mit sem törődve többé a ragasztóval összekent könyvvel és a beszakított tapétával. Később megéhezett. Föltápászkodott, odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrudat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — állapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszébe, hogy mi lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. S beléhasítottak az anyja fenyegető szavai is: — Még egy, és mész a javítóintézetbe! Megborzongott. Ügy érezte: varázsütésre némult el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint egy kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki az árnyékba igyekezett, a játékok elárvultán tüzesedtek az égő napon. És ebből a különös, kilátástalan és forró csendből, mint apró madarak szárnyverdesései rebbentek föl a második emelet háromból Mozart négykezesének, az f-moll fantáziának az akkordjai. Győző föleszmélt: — Már megint Az autóbusz-megállóban találkoztak. Ráértek. Kisokos Törli kezdte a szájtépést. — Hallották, hogy bevezetik az ötnapos munkahetet? Igen? Nahát, vigyázzanak, uraim, mert ez egy újabb átverés lesz!... Erre egy magunkfajta munkásember csak ráfázhat... — Lehet, hogy maga igen, de én nem — mondta Tar Győző. — Csak ne ugráljon. Elsősorban a magaféle éltap- solókat éri a legnagyobb kár. Maga eddig győzködött a néppel, hogy minél többet melózzanak, s akkor az állam azt mondja, slussz, eddig és nincs tovább. Sőt, az alkotmányban rögzített munkához való alapvető jogunkat megsértve, csökkentik a munkaidőt. Tudják, mi lesz ennek a következménye? Aki órabérben dolgozik, annak kevesebb lesz az órája és így a bére is. Nyilván. Aki meg teljesítményben, annak kisebb lesz a teljesítménye... De még a havi a karmester kfimpfroelk a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját. Lepillantott a tetőről, s ágy tetszett: távolabb van a földtől, mint valaha. — Hogy a csudába fogok lemenni ? — tépelődött. — Nem olyan sok ez — bíztatta magát. — De ml lesz, ha nem sikerül? — riadt meg. — Fölfelé nehezebb volt — reménykedett. Megmarkolta a vasrudat, átmászott a korláton. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrudat a térdei közé szorította, centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, fejét kíméletlenül bombázták a napsugarak. Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítővashoz. Rá akart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a torkán. Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel. Kalimpáló lába újra megtalálta a rögzítővasat. Légtornászokat megszégyenítő, naív nyugalom szállta meg, és hatalmas, de maradék erejével markolva a vasrácsot, átmászott a lakásuk erkélyére. A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehéren meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége a saját lelkifurdalásától hajtva már korábban hazaszaladt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta föl, csak sejtette, hogy mi történt. — Megőrültél?! — üvöltötte. — Bezártatok. — Mert rossz voltál! A kisfiú a lába elé szögezte a tekintetét. — Engem nem lehet bezárni. — Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik — torkolta le az apa ellentmondást nem tűrő hangon. — Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csinálok. — Mit nézzek ezen kívül? A kisfiú nem válaszolt. Öklével a szemét tö- rölgette. Megnézte a tenyerét, amiről alaposan le- horzsolódott a bőr. Az apja tanácstalan volt. Az ijedtségtől fölocsúdva nem tudta eldönteni, hogy az ölébe kapja-e a fiát vagy pedig szigorú kéo&i vágva állítsa helyre köztük a szokásos viszonyt. — Mit nézzek ezen kívül’ A kisfiú fölsírt, fokról fokra mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüppögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még sose klimpíroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ujjúval, mint aki egy jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá. béresek is pórul járnak: kevesebb időt kapnak ugyanannak a munkának az elvégzésére. Senki sem csinálja meg helyettük. — Maga eddig sem csinálta meg. A maga esetében tehát az ötnapos munkahét a lényegen semmit $em változtat — jegyezte meg Tar Győző. — Én most nemcsak a magam nevében beszélek. Gondoljanak csak, uraim, arra a sokszor hallott jelszóra, hogy a munka nemesít. Na, na, kapisgálják már? Ezután kevesebb módunk lesz a nemesedésre ... És ... És mi van az önmegvalósítással? He?! Állítólag az ember a munkában kifejezheti önmagát. S most ettől a lehetőségtől meg akarják fosztani. Igazság szerint alig tudok rólad valamit. Nem ismerem sződligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó füzeit látod ablakodból vagy a Naszályt. Naponta eljársz a közeli városba, a gyárba. Kezeid széles, paraszti kezek, de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára használd. Nem tudhatok rólad csak annyit, hogy egy szőke kisfiúval szálltál föl Siófokon Ahogyan nézted, az anyak rejtélyes-sugaras , tekintetével, végigsimítottál a legényke csupa csont vállán, s ahogy csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Te se lehetsz több huszonhat évesnél; félig gyerekasszony, habár zöldes szemed sűrű megalkuvásokról, de szigorú önfegyelemről is vall. Szép is vagy — ahogy a virágok lenyesett szárral kerülnek kosarakba, hogy ideig-óráig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, ideges orrvonalad, az ajkak közötti játékos hajlatoddal, lágyan előreszökő ál- laddal, koromfekete, merev fürtjeiddel. Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó sziluettekké, nem vettél tudomást útitársaidról. Kizárólag őmiatta voltál jelen — a szőke kisfiúért. Később megszólítottalak: — Nem értem — csóválta meg a fejét a trió benjámin- ja, név szerint Bale K. Áron. — Maga eddig annyit maszekolt, amennyit nem rostéin. A maszek meló csökkentéséről nincs szó, következésképpen abban továbbra is megvalósíthatja önmagát. — Lángossütéssel, illetőleg a hozzávaló nyersanyag előkészítésével? Menjen már maga balek Bale K. Áronka .. — Hát, ha egyszer ezt választotta. Nem értem, miért háborog. Ha ötnapos lesz a munkahét, az embereknek több szabad idejük marad, többet kirándulnak, és több lángost esznek. Maga amellett, hogy több módja nyílik az önmegvalósításra és a nemesedésre, többet is kereshet... — Honnan, Erzsiké; és hová? Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül. — Miből tudja, hogy Erzsiké vagyok? — A monogramról. A re- tiküljén az E betű. — Hát persze. Nem nehéz kitalálni. Résnyire nyitottál ablakot, s egyre tágult az a rés. Titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna fölfedni intim gondjaidat. Talán idősebb korom is egyik érved volt, hogy megbízhatsz bennem. Emberfölötti, nehéz terhieden akartál könnyíteni? Lehetséges. Gyanútlan voltéi, nem sejtetted, hogy érdeklődésem több egyszerű férfikívánesi- ságnál. Amit megtudtam rólad: szokatlan erőfeszítés, szüntelen ismétlődő próba, hogy anyának megmaradhass. Nagyberényből származtál Sződligetre. Anyád és a „dédi” itt élnek, Somogybán, s vállalták apátián fiad, mivel elváltál, s egész embert követelő munkát végzek, a nagyszülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. Mégse nyugodtál bele, hogy elszakadjon tőled Janika. Vágyakoztál utána. Ezért ingázol kéthetenként, szabad szombatodon, és meg- toldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Majdnem hét órát utazol busszal és vonaton, s a röLelkesen bólogattak. Ha ugyanis Kisokos Tóni őszinte lesz, akkor ritka pillanat tanúi lehetnek. — Nahát — vett mély lélegzetet Kisokos —, ha én most tapsolok örömömben, akkor ezeknek lesz képük azt állítani, hogy jót tesznek velem. — Miért; nem így lesz? — Hát persze hogy nem. Ide hallgassanak maguk, maguk szende szüzek, jámbor lelkek! Én eddig sem dolgoztam a munkahelyemen. No, ezután még kevesebbet tudok nem dolgozni... — S mivel bedöcögött az autóbusz, fölfurakodtak rá. Kisokos fönt a buszon, bár keményen harcolnia kellett, nehogy a sarokba szorítsák, kirukkolt a döntő érvvel: — És, és én mikor és hol fogom magam kipihenni, ha majd már a munkahelyemen sem jut rá elég időm? vidle járatú őrömért többször is fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is. Mire ne futná erődből azért, aki csak a tiéd? Meghökkent csodálat lepett meg engem, vizsgálódót, szándéktalan vallomásoddal, te, ismeretlen Erzsi. Nem tudtál róla, hogy alig járható magasságba emelkedtél, így mesélted: — A fiam játszópajtásáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát. — Ki az az Erika? — A Túri Erika. Jani féltestvére, férjem új házasságából. Ö háromesztendős. — De Erzsi — néztem rá megütődve. — Ne haragudjon a furcsa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt? — Mint a magamét — felelte. — Hiszen egy apától vannak. Semmiről se tehet az a csöppség. Miért ne szeressem? Jani és Erika egymáshoz tartoznak ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt! Össze kellett kötnöm, amit a változékony férfitermészet és az emberi törvény szétválasztott... Kifelé, a tünedéző fák irányába fordultál, s eltöprengtél egy kicsit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán tovább játszottál Janikával. Gyermekfej. Schaár Erzsébet alkotása. (A Műcsarnokban rendezett kiállítás anyagából) SOMOGYI NÉPLAP Thiery Árpád NÉGYKEZES Szente Pál Önmegvalósítás — Legyek őszinte? — kérdezte Kisokos Tóni. (Rév«S3 Napsugár rajza)
