Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-21 / 144. szám

Eöphsvfbf, jitli«, ti i st;7

=) O» w' y"^r - -<-♦"•> »r -s

II

&t*f*#*'<**« *.*

%#&>>& 4íwy * .• í í ■ £^:x:

• •• ,••:>•• :■::■<■<< .>.i|::.*

B’Aá’ i(#y// íí/*> / ^

A'tewí: ' * Vv ■&:*.

*»x

>/ VváM* '//, v .- «. ^ <•■ ..

í *#&&'.,■: •<4-xv,y,.j!->,---4»ri>-, ;

<**f <i ' - SS’.;:#*'**,«*« %•> '♦ 3te *?

8«-*}t>4 <R«

Ä ft.«. # 3 ft, «< Á

SOMOGYI TAJAK, EMBEREK

Roboz István hagyatéka

Állunk a János utca (ma Dózsa György

utca) 10. szám alatti ház kapubejáratánál. Gyászruhába öltözött, tekintélyt parancsoló hölgyek és urak sietnek el mellettünk. Kövessük őket! A kapualjból tíz-tizenkét lépcsővel jutunk fel a lakás szalonjába. Kissé komor berendezés fogad. Sötétkék plüssel bevont ülőgarnitúra, bambusznád utánzatú székek. Még véletlenül sem ül itt senki. Minden érkező a dolgozószobába siet.

Nagy bajszú, hófehér hajú férfi fekszik a ravatalon. A szoba lassan megtelik. A tízegynéhány felnőtt között kis kamaszfiú nézelődik tágranyílt szemmel. Szép arcú hölgy szól rá: — Viselkedj illedelmesen, Cézár!

Nem is tehet mást, mert az egyik előre- álló fogú férfi hangja betölti a szobát:

— A gyásznál fontosabb dolgunk az osztozkodás!

Mielőtt ennek a jelenetnek avatatlan szemlélői lennénk, lépjünk vissza a bejárathoz.

A tábláról leolvashatjuk: Roboz István lapszerkesztő otthonába léptünk be.

— Mit írnak a fejfára? Hány évet élt az Apu? — hallatszik a kérdés a dolgozóból.

— Szerintem több mint kilencvenet — mondja egy erős hangú férfi,

A gyerekek, a rokonság bizonytalansága érthető. A századforduló előtt és után sértő volt bárkitől megkérdezni az életkorát. Ha ez mégis elhangzott, megbízható választ nem adott

senki. Alig három évvel korábban, amikor 1913 októberében Roboz István ötvenéves szerkesztői jubileumát ünnepelték, az ünnepi szónok, Andorka Elek is kénytelen volt találgatásokra hagyatkozni:

— Tisztelt hallgatóim. A minap megkérdeztem Pista bátyánkat, hogy mikor született. Határozott válasz nem kaptam. Bátyánk csak mosolygott bajsza alatt, s azt mondta, „hát úgy 1828 körül”. Döntse el hát mindenki, hogy hány évesnek tiszteli Roboz Istvánt.

A kérdésnek nemcsak elvi jelentősége van. 1897. március 14-én ugyanis egy cikksorozat kezdődött a Somogy című lapban Roboz István tollából: Petőfi Sándor és az én pápai emlékeim címmel. Az írás határozottan állítja, hogy a szerző iskolatársa volt a XIX. század nagy költőjének, s azt is, hogy szoros, mondhatni baráti, alkotó kapcsolat volt közöttük. Elmondja, hogy együtt dolgoztak az önképzőkörben, hallgatták és megvitatták a költő verseit.

Forgatok egy dokumentumot (1941-ben állították ki), amely szerint a nagycsepelyi református egyházban 1826. október 26-án megkeresztelték a Kötésén született Roboz Istvánt. Innen indult a későbbi hírlapíró és szerkesztő. Pápai jogi tanulmányai után megyei szolgálatba lépett. Íróként először a Hölgyfutár című lapban jelentkezett. 1863- ban kért engedélyt a Somogy című hetilap megindítására. Roboz ötven évig (1916-ig) szerkesztette a vegyes tartalmú újságot. Irányvonalát Deák Ferenc politikája, majd a liberális szabadelvű gondolkodás határozta meg. Elsődleges célját a műveltség terjesztésében látta, Eötvös József szellemének megfelelően. De hagyjuk most már az adatokat! Lépjünk be inkább A közjónak ajánlott impozáns épület egyik szobájába. Épp jelent a megyei hajdú: i

— Kormánybiztos úrnak alázatosan jelentem, Roboz István úr protestált. Nem kíván vármegyei szolgálatba lépni. Azt mondta, hogy neki Noszlopy úr nem parancsol ilyen bizonytalan időben.

A kormánybiztos haragra lobbant!

— Ha önként nem hajlandó jönni, akkor hozzák be erővel! A közhivatalt el kell látni! Roboz úr szekretárius lesz.

A fiatal Roboz végül is ellátta a hivatalt. Dolgozott, és figyelemmel olvasta a lapok híradásait, hallgatta a futárok szavait. 1848—49 tele különösen nehéz volt számára. A Dunántúlon a császáriak vették át a hatalmat, s a nehéz körülmények között csak az utazások vidították föl. Gyakran elkocsizott Ádándra Csapody Pál kastélyába, olykor Kazay Miklós barátjával együtt. Ott voltak 1949 márciusában is.

Akkor érkezett meg a híre a magyar seregek kápolnai csatavesztésének. A hír mélyen lesújtotta Robózt. Napokig nem hagyta nyugodni, csak járt-kelt a kastély szobáiban. Mígnem egy este „báró Wesselényi Miklós, báró Kemény Zsigmond, Tallián Lajos stb. vendégeknek felolvastam Kossuth imáját” — emlékezett ötvenöt évvel később. A tabló szép, reprezentáns, de van egy kis hibája: sem Wesselényi, sem Kemény nem lehetett ott. 1849 márciusában Kemény Zsigmond Debrecenben vitatkozott a képviselőházban a „mérsékelt párt organizatiójáról”. Wesselényi pedig még 1848 szeptemberében külföldre távozott, és nem is tért vissza a szabadságharc bukásáig...

Idézet egy sokat olvasott könyvből: „A néphagyomány egy gyönyörű imát tart fenn, amelyet Kossuth ez alkalommal mondott volna az elhunyt magyar vitézek sírhalma felett. Ez az ima Roboz István, Somogy megyei író azon időbéli alkotása ugyan, de mert elválaszthatatlanul a Kossuth nevéhez van fűzve, érdemes, hogy megóvassék a feledéstől.”

— S a képpel, ott az íróasztallal szemben, mi legyen? — kérdezte az előreálló fogú

amelyekben Jókai dedikációja van, kellenek valakinek?

A könyvbe pillantva mi is látjuk Jókai Mór saját kezű bejegyzését... Felidéződik egy balatoni hajóút. A Kisfaludy gőzös fedélzetén 1872 nyarán együtt ült Jókai és Roboz. Beszélgettek. Nem az irodalomról, hanem a politikáról. A Somogy szerkesztője kezdeményezett:

— Habar jobban szerellek, mint regényírót, csapásnak tartottam volna, ha nem vagy a parlamentben, s valóban sajnáltam többszörös bukásod.

— ötször buktam meg, s legjobban sajnálom az iglói bukásom, hol eszem ágában sem volt fellépni; de azt mondta pártom, hogy egyedül én győzhetek Kerkapoly ellenében, s én is, Kerkapoly is megbuktunk Szathmáry ellenében — felelt Jókai. — Egyébiránt úgy kell nekünk, minek akartuk agyonbeszélni a jobboldalt, megbosszulta magát.

Ne hallgassuk tovább a párbeszédet, mert érdekesebb irat készül a Somogy szerkesztői szobájában, Roboz épp levelet diktál:

„Köszönt és üdvözöl tehát Somogy vármegye közössége országos ünnepeden, melyen jelen lesznek a régi Olymp minden istenei, hogy ők is dicsőítsék tolladat, mely gyönggyel rakta meg az ország összes könyvtárait.” Az elkészült irat díszes bársonytokba került. Pár nap múlva válasz érkezett rá. Egy fénykép, hátul ráírva: „Emlékül 1894. január 6. Jókai Mór.”

Tíz év múltán Robozzal együtt ott OR a városháza dísztermében még ötven hölgy és férfi, akik feladatul vállalták, hogy határozzanak az irodalmi társaságról. A konkrét célok körvonalazására a Somogy szerkesztőjét kprték fel:

— Somogy egyik legrégibb és mindig vezér vármegyéje volt az országnak; az első Árpádok okleveleiben már ott van; ez a

föld, hol Kupa a lázadás zászlaját fölemelte, amely látta IV. Béla bújdosását. Lakosságának ősi erényei mindig tündököltek — tán most is ott lesz egy irodalmi nagy keresztelésben, midőn népért hevülő fiai a művelődés, édes anyanyelvűnk oltárainál meggyújtják az áldozat tüzét ...

Folyt a beszéd hosszan, s

a jelenlevők érdeklődéssel hallgatták, mígnem valaki közbeszólt:

— Mi légyen a társaság neve?

— Nevezzük el Berzsenyiről !

A javaslatot egyhangúlag elfogadták. S megválasztották elnöknek Roboz Istvánt, társelnökül Kisfaludy Ata- lát, a Petőfi Társaság tagját. Két évig dolgozott teljes erővel, a szervezet elnökeként. 1906 őszén leköszönt (fia halála miatt), s attól kezdve akadozott a munka. 1907 nyarán a közgyűlésen újabb biztatást adott:

_— Ha a közönség a hideg kezével érintené e fiatal hajtását a nemzet fájának, hallgatása, fel nem mutatható sikerek miatt: le kell győzni, új erőt kell gyűjteni, a lelkesedés már nagyobb csodákat is tett.

— Ezek a könyvek, iratok nem érdekesek — mondta az erős hangú férfi —, nézzük meg inkább a wertheimszekrényt.

— Hol van a kulcsa?

— Nálam.

A szekrényből briliánsok, gyűrűk, ezüstök, készpénz mellett újabb iratok kerültek elő. Néhány lapkivágás is.

— Mire kellettek ezek apunak? — kérdezte a kisfiú édesanyja.

— Hát nem tudod? így szerkesztett. Forgatta, olvasgatta a fővárosi lapokat, és ami megtetszett neki, azt mindjárt kivágta. Az utóbbi években, különösen sokat kezelte az ollót, túlságosan nagy volt a helye, és kevés a jó cikk. Követni igyekezett az irodalmat. Gárdonyi, Mikszáth, Bródy Sándor tárcáit, írásait vette át. Ritkán kapta eredetiben.

— Rengeteget hallottam egy „új Petőfinek” titulált fiatalemberről. Azt hiszem, Ady.. „ Ady Endre a neve. öt nem láttam apu lapjában. .

— Nem láthattad, mert az új iránt kevésbé volt fogékony, nem szerette a modem dolgokat, csak a szentimentális ízűeket.

— Ne beszélgessetek itt össze-vissza — szólt az előreálló fogú —, a legfontosabb most az osztozkodás! A hagyaték pénzértékének fölmérésé.

A jelemet még folytatódott, de mi kilépünk a dolgozószobából, lassan a házat is elhagyjuk. Az épület pár hónappal később ugyancsak osztozkodás tárgya lett. Erről a festőművész unoka, Bemáth Aurél írta meg, hogy ára szétfolyt a háborús időkben. Szétszóródott a könyvek, levelek, dokumentumok nagy része is; alig-alig őrződött meg az író. hírlapíró, szerkesztő neve.

A Balaton szerelme, a Billikomból, Egy porladó szív levelei és más művek szerzőjét az ötvenéves szerkesztői gyakorlat élteti. Művelődéstörténeti tevékenysége az, arrát festőművész unokája fogalmazott meg: ,.Egy hosszú életen keresztül szakadatlanul iesz- vesz a megyéért, a városért.”

1928 októberében a Berzsenyi Társaság emléktáblát helyezett el a Roboz-ház fajára. A hagyaték sorsára jellemző, hogy; ezt később leszerelték. Jó lenne tudni, hol v.u«. A tábla évforduló nélkül is vissznhe'yezhc.ö.

Laczk'i Vn-lri*

férfi a ravatal mellett. — Elviszed, Atala?

A hölgy némán bólintott, és fiacskája kezébe adta a színes nyomatot Bőm Pál festményéről. (A romantikus kép másolatát most is őrzi az unoka, Bemáth Cézár.)

— Ezzel igazán nagy sikere volt apunak — szólalt meg halkan a hölgy, aki az egyenruhás férfi mellett állt. — Hány nyelven is jelent meg?

— Angol, német, francia, olasz és még vagy nyolc nyelven. Úgy emlékszem, apu csaknem félmillió példányt említett — jegyezte meg a kisfiú édesanyja.

— És azok a könyvek! — vette át újra a szót az előreálló fogú. — A szép képesek,