Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-25 / 147. szám

így tátja a szociológus DIPLOMAOSZTÁS A TANÍTÓKÉPZŐBEN A korszerű család Szokások, erkölcsök, sze­mélyiségalakító együttélési norma egyik nagyon fontos forrása a család. Nem lehet elégszer beszélni róla, és tenni érte, hogy a társada­lom szilárd alappillére le­gyen — hogy jól szolgálja az egyénnek a társadalomba való beilleszkedését. A mai magyar családok helyzetéről, életéről kérdeztük meg Cseh- Szombathy Lászlót, a Ma­gyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézeté­nek igazgatóhelyettesét. — A nő és a férfi szövet­kezésének a mai viszonyok között általánosan elfoga­dott kerete a házasság. Mit tesz társadalmunk a harmo­nikus, korszerű családok életrehivásáért? —■ Á családi életre neve­lés újkeletű fogalom: ötven évvel ezelőtt senki sem be­szélt róla, hiszen a nevelés a szülők feladata volt auto­matikusan. Az, hogy előke­rült, jelzi: problémák van­nak a család „működésé­vel”, s ezekkel a gondokkal a családtagok egyedül kép­telenek megbirkózni Senki sem vitatja, hogy a gyere­kek családjukban tanulnak, de azt valljuk, hogy emel­lett általánosabbakra is szükségük van. A mai kor­ban, amiken- a házasságkö­tés lehetősége mobilabb; .szükségszerű, hogy a fiata­lok megismerkedjenek álta­lánosabb, más családokra is jellemző életmódokkal. A hagyományos elképzelések­kel szemben aura keil meg­tanítani a házasfeleket, hogy az élet bizony, tele van konfliktusokkal, s épp az a korszerű család, amelyik ké­pes ezeket leküzdeni. Szám­talan publikáció jelenik meg napjainkban a családok élet­módjáról, sőt kötelező fog­lalkozás az iskolákban is a családi életre való nevelés. Szerintem az effajta okta­tás nem lehet eléggé ered­ményes; olyan eszközökre és alkalmakra lenne szük­ség, amelyek fölkeltenék a gyermek érdeklődését a csa­ládi témák iránt. Hogy me­lyek lehetnének ezek? Ügy gondolom, egy-egy délutáni foglalkozás az iskolában, egy témához illő film vetítése vagy, mondjuk, egy novella felolvasása, a gyerekek kö­zött Ahol a tanár csupán egyik résztvevője a társa­ságnak. — A családi élet tervezé­se nagyon összetett dolog, nem lehet pusztán a szüle­tésszabályozásra korlátoz­ni. Mi most hazánkban az időszerű tennivaló? — A családi élet tervezé­se sokrétű feladat. Kiterjed a pályaválasztásra, a mun­kahelyre, a családi gazdál­kodásra, a szórakozásra, a baráti kör megválasztására, a háztartási munkák elvég­zésére. Mégis az „alapkér­dés” a gyermek. Időszerű feladatunk pedig az, hogy a családok számára olyan kö­rülményeket teremtsünk, amelyek jó alapot szolgál­tatnak az életük megterve­zéséhez. — ön a közelmúltban egyik cikkében azt írta: a társadalom szempontjából a legégetőbb probléma, hogy a családok többsége immár több mint húsz év óta nem vállal annyi gyermeket, amennyire a népesség rep- rodukációjához szükség vol­na. Az Ön véleménye sze­rint milyen társadalmi se­gítség hozna változást e te­rületen? — Az imént szóltunk a kö­rülményekről. Egyik legalap­vetőbb gond a lakáshiány. Mindjárt hozzáteszem azon­ban, hogy a lakás önmagá­ban kevés a gyermekválla­láshoz. Az utóbbi időben csaknem teljessé vált a nők foglalkoztatása, s ez örven­detes tény, ám egy sor szo­ciálpolitikai kérdés megoldá­sát is követeli, ami a csalá­di terhek társadalmi átválla­lását jelenti. Vannak böl­csődéink, óvodáink; jó, hogy van gyermekgondozási se­gély. Ám el kell mondanunk azt is: sokan csak kénysze­rűségből maradnak otthon gyermekük hároméves korá­ig, mert nem tudják elhe­lyezni gyermeküket a böl­csődében. Ügy gondolom, hogy a gyermekintézmények, fejlesztésével, bővítésével a társadalom többet vállal­hat a gyermeknevelésből. Es még valami: nagyon fontos­nak tartom, hogy a férj többet vállaljon a családi terhekből, hiszen a gyer­meknevelés még kiskorban sem pusztán anyai, hanem szülői felelősség. Ennek az általánossá válásában van nagyon nagy szerepe a tár­sadalomnak. Jól tudjuk: ma még ferde szemmel nézik a munkahelyén azt az apát, aki beteg gyermeke ápolása miatt marad otthon; szükség volna rá, hogy a családok­ban és a r társadalomban is egyenlő 'jognak és köteles­ségnek tekintsük a szülői hivatást. Ha ezt elérnénk, bizonyára másként alakul­nának a gyermekszületések, mint ma. — Aíi a véleménye azok­ról az elgondolásokról, ame­lyek megkérdőjelezik a je­lenlegi családszerkezetet? — A 70-es évek elején te­tőzött a vita a házasság je­lenlegi formája körül; so­kan, különösén néhány nyu­gati országban úgy vélték, hogy a korszerű életvitelnek a kommuna, a csoportháaas- ság felel meg. Csakhamar kiderült azonban, hogy az új családi forma sem képes ki­küszöbölni a monogám há­zasság problémáit. Termé­szetesen ez a fölismerés nem jelenti azt, hogy a több há­zaspárt összekapcsoló közös­ségek teljesen elvetendők. Nem, hiszen ez bizonyos életszakaszban, átmenetileg megfelelő lehet az azonos érdeklődési körű, elsősor­ban fiatal korú embercso­portoknak. Az együttélésnek többféle formája lehet; a há­zastársi kapcsolatok mellett ma már nálunk is gyakori az úgynevezett élettársi együttélési forma. Az a vé­leményem, hogy a jövőben ezeknek a száma tovább gyarapodik, különösen ha a „csalk” élettársi viszonyban együtt élők ma még hátrá­nyos megkülönböztetései megszűnnek. — Világjelenség, hogy egy­re több házasság végződik válással. Sokan, különösen az idősebb generációhoz tar­tozók úgy gondolják, hogy az ok elsősorban abban ke­reshető, hogy jogrendsze­rünkben túl egyszerű a há­zasság fölbontása. Mi erről az Ön véleménye? — Egy példával kezdem. Spanyolországban hivatalo­san nem engedélyezték a vá­lást, mégis van különélés. Tehát nem lehet megoldás a válás megszigorítása. Értel­metlen lenne az egymáshoz nem illő emberekre rákény­szeríteni az együttélést, hi­szen úgy mind a házasfe­lek, mind a gyermekek sú­lyosan károsodnának. Jog­rendszerünk, helyesen, tudo­másul veszi, hogy a siker­telen házasságok összetar­tásának sem az egyén, sem a társadalom szempontjából nincs helye. Tehát a megol­dás nem a válás szigorítá­sa, hanem a megfelelő pár- választás, a családi együtt­élés segítése, helyes befo­lyásolása. — A család szerkezete, minősége módosult, és ma is változik. Hogyan látja Ön a jövő családban a nő és a férfi szerepét? — A jövő családja csakis az egyenlőségen alapuló kö­zösség lehet. Olyan együtt­élési forma, amelyben a családtagok számára adottak a családon kívüli érvényesü­lés és képességkifejtés lehe­tőségei. Ez azonban nem a teljes kifelé-élést jelenti, ha­nem az egyén személyiségé­nek a kibontakozását segíti. A külső hatások gazdagít­ják a családi közösséget is. Ilyen értelemben híve va­gyok a nyitott családnak. Ügy gondolom: az állandó megújhodás, egymás vágyai­nak, terveinek tiszteletben tartása, teljesebbé, gazda­gabbá teszi a közös családi életet N. T. E. Tanulmányút az NDK-ba A hallássérültek oktatása A kaposvári siketek álta­lános iskolájából ma hár­man az NDK-ba utaznak — tapasztalatot cserélni, T a­kács Éva igazgatóhelyettes, Jászberényi Márta és Bes­senyei Lászlóné egy hetet tölt Lipcsében az ottani testvérintézet meghívására. Bessenyeiék kaposvári otthonában a legapróbb je­lekből is kitalálhattuk, hogy valaki hosszabb útra készül: látni ezt az előkészületekből. A fürdőszobában szippog a mosógép, elöl vannak a ta­karítóeszközök is: egyszóval „fut a ház” — hogy ha majd a háziasszony becsukja ma­ga mögött az ajtót, rendben legyen minden, ne legyen gondja a családnak. 1972 óta tanít a kapos­vári intézetben. — Mit tud a lipcsei kap­csolatról ? —Nem sokat; egy hét múlva biztosan többet tud­nék mondani. A soproni is­kola vette föl a kapcsolatot a lipcseiekkel, de bekapcso­lódnak mások is a tapaszta­latszerzés e formájába. Az idén Kaposvárra esett a vá­lasztás, októberben pedig mi várjuk a lipcseieket. — Ügy tudom, ilyenkor még tart a tanév az NDK- ban, tehát megismerkedhet­nek az ott folyó munkával. — Igen, még iskolába jár­nak a gyerekek, bár ott is közeleg a vakáció; azért lesz időnk megismerkedni az ot­tani „műhellyel”. A házi­gazdáink, úgy hallottam, na­gyon gazdag programot át látottak össze számunkra. — Mi az, amire a legkí­váncsibb? — Három éve bátíozok a hallássérült gyerekekkel. Na­gyon fontos szerepe van a bábozásnak egeknok a ^ke­rekeknek az oktatásiNan, s remélem szerzek néhány ta­pasztalatot NDK-s baráta­inknál. A kaposvári iskola tevékenységét országosan el­ismerik abban, hogy fokoza­tosan áttértünk a „jelelésről” — a mutogatásról — a va­lódi beszédre. Pár éve már az óvodákban is ezzel az új módszerrel dolgoznak. A gyerekek negyedik — ötödik osztályos korukra teljesen elsajátítják a normális be­szédet. Ök szájról olvasnak, de a beszédjük nem külön­bözik másokétól. Ez a tár­sadalomba való beilleszke­dést nagymértékben meg­könnyíti azok számára, akik fogyatékosságuk ellenére is megtanulnak beszélni. So­kam járnak szakmunkáskép­zőbe, héhányan a gimnázi­umba is beiratkoznak. A ta­nulmányi munkájukkal ezekben az iskolákban álta­lában elégedettek. Most uta­zó kollegáimmá! együtt, a Á főiskola csak szikrát adhatott... leket a végzett hallgatóknak, akiknek olykor mosolygó, többnyire azonban méghatott arcát látva rádöbbenhettünk az „előszóként” elmondott, I Uyés-versből kivilágló peda- gógúsattitüdre: „Csak azok vagyunk, aminek látszunk”. Ily módon tehát nem hat hiú ábrándnak az a vélemény, amit az oktatási irányítás nevében Tröszt Tibor, a me­gyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezető­je így foglalmazott meg: a pedagógus, aki az értékek rohamos változásának, a tu­dásszerkezet gyors átalakulá­sának időszakában kezdi pá­lyáját, nem bújhat sohasem a rutin álarca mögé tanítvá­nyai szellemi egészségének kockáztatása nélkül, s ugyan­ez vonatkozik kisebb-na- gyobb „hangsúlyeltolódással” azokra a most végzett hall­gatókra is, akik a népműiíg- lői vagy a könyvtárosi pálya mellett döntöttek. Véget ért az éberen töltött, hosszú éjszakák, a gyomor­idegességet okozó kollok­viumok, szigorlatok sora; emlékek már a szakadatlan körmölésre késztető előadá­sok, az egyéni rátermettség megmutatására kiválóan al­kalmas szemináriumok. El­múlt három izgalmas év. És elmúlt három boldog eszten­dő: az épülés, a tapasztalat- szerzés, a hajnalig tartó kol­légiumi csevegések, a vizsga­lázat közömbösítő kedves csoport- és évfolyambulik, a gyönyörű diákszerelmek ide­je. Eljött a várva várt és ret­tegve rettegett nap. A Latin- ca Sándor Művelődési Köz­pont zsúfolásig megtelt szín­háztermében tegnap tartot­ták a Kaposvári Tanítókép­ző Főiskola diplomaosztó ün­nepségét, melyen megjelent Varga Péter, a megyei párt- bizottság első titkára és So­mogy közéletének több más vezetője. Fiatalok között Berzencén nyolc vannyolcan jó rendű oklevelet szereztek. Mindez azonban — amint a főigaz­gató-helyettes elmondotta — csupán a kezdet: a főiskola csak szikrát adhatott, amely­től jó esetben föllobbanha­tott a világ javításának vá­gya és az a szándék, hogy a fiatal tanítók egy sokféle ér­tékkel áldott és kételyektől, ellentmondásoktól sem men­tes világában az apró fejecs­kékbe igyekezzenek átplán­tálni á hasznosat és a szépet, a társadalom jobbításának óhajtását. Ezután dr. Várkonyi Imre főigazgató adta át az okleve­A tanítóképző főiskola fő­igazgatója ezután a Jó ta­nuló-, illetve a Jó tanító- okleveleket és jutalmakat adta át a múlt évben legsi­keresebbnek bizonyult vég­zősöknek. A vörös diplomá­val végzett Rosta Zsuzsanna mindkét kategóriában az el­ső fokozatot kapta, a máso­dikban Papp Máriával együtt. Ketten-ketten része­sültek a második és a har­madik fokozatban. Végezetül az ifjú tanítók nevében Hor­váth Andrea búcsúzott a ta­nároktól, megköszönve fára­dozásukat, lelkiismeretes munkájukat. Véleményét, mely szerint a frissen vég­zett „lámpások” bizonyára sok támogatást kapnak majd a társadalomtól, közvetlen környezetüktől, mi mégis csak jókívánságként tolmá­csolhatjuk. Csakúgy, mint annak a nehéz körülmények között, levelező tagozaton végzett 128 hallgatónak, aki ugyancsak tegnap kapta meg tanítói oklevelét. I». A. Az intézet oktatói nevében — a Himnusz és egy szava­lat után — dr. Deli István főigazgató-helyettes búcsú­zott a hallgatókból pályatár­sakká előlépett 159 nappali tagozatos lánytól és ifjútól. Szégyenkezni — ezt sugall­ják az eredmények — nincs okuk a tanároknak a husza­dik oklevélosztó ünnepség után: egy hallgató, Rosta Zsuzsanna ■ vörös diplomát kapott, tizenhármán jeles, lipcseiek beszéd tanítási módszereire is nagyon ki­váncsi vagyok. Szeretnénk még jobban végezni a mun­kánkat. — Tanulmányútra men­nek, de bizonyára jut egy kis idő majd körülnézni tu­ristaszemmel is az NDK-ban. Mit szeretne látni? — Meisent, Erfurtot, Drez­dát elsősorban; ezekben a városokban sok a látnivaló. Ügy is készültem, hogy szabad időmben minél töb­bet lássak. — Még nem járt az NDK- ban? — Nem; most utazom ki először, noha az öcsém kint él már hosszabb ideje. Ta­nít. A magyar és más nem­zetiségű vendégmunkásokat oktatja német nyelvre. Sze­geden végzett az egyetemen német—angol szakon, ezt hasznosítja kint. Most spa­nyolul is tanul, hogy arról a nyelvterületről az NDK-ba érkezetteket is taníthassa. H. B. Mi tesz az ifjúsági klubbal 2 Berzence sajátos helyzet­ben van: közel a város (Nagyatád), mégis távol van mindentől. A műszakba me­netellel nincs gond, utána azonban „sietni kell’; ha bent maradnának egy-egy filmvetítésre vagy színházi előadásra, már csak gyalog bandukolhatnának hazafelé. Hiába kínál a pár kilomé­terre levő Csurgó is jó prog­ramokat, a berzencei fiata­loknak messze van — a közlekedés miatt Berzencé- nek — ellentétben a sokkal kisebb társközséggel — nincs művelődési háza, csu­pán egy pinceklub áll a fia­talok rendelkezésére. Zsír Mária, aki maga is nagyatádi bejáró — a Rinya —Dombó menti Vízgazdál­kodási és Talajvédelmi Tár­sulat műszaki rajzolója — az ifjúsági klub vezetője: — Nyolc éve épült ez a klub az akkori tanácsház alatt. A pince felét alakítot­ták át, a másik rész ma is lomtár. Huszonhárom klub­tagunk van: ez a mag, ami­re lehet alapozni. Ök azok, akiket érdekel .minden is­meretterjesztő előadás, be­szélgetés. Persze nem sza­bad azt hinni, hogy csak ennyi fiatal jár ide: hétvé­geken jóval többen va­gyunk... Máriától, a nagyatádi kór­ház orvosirnokától hallot­tam: azért járnak szívesen a klubba a fiatalok, pvert ott barátokra találnak, közös gondokról beszélgethetnek. Két éve kapták meg a di­csérő oklevelet, egy eszten­deje lettek kiválóak, most pedig elnyerték, amit So­mogybán kevesen: az arany- koszorús ifjúsági klub cí­met. Mi ennek a titka? Semmi. A berzencei fiatalok egy­szerűen igényeik szerint szeretnének kikapcsolódni: s nem riadnak vissza a tár­sadalmi munkától, a közös­ségi feladatok vállalásától. Ok tehát lenne az elége­dettségre, mégis veszélyben van a klub jövője: Kakrik János, a községi tanacs vb- titkára: — Területrendezés, meg a szolgáltatóház építése miatt le kell bontanunk a klub fölött álló épületet. Statikust hívattunk, hogy megmarad­hat-e önmagában a pince, s azt mondta: „Talán”. Ha az írásos szakvéleményben is ez áll majd, maradhat; ak­kor tetőt kap, és a másik felét is átalakítjuk, felújít­juk. Ha nem? Máshol nem tudunk otthont adni nekik .. Zsír Mária: — Ha klub nélkül maradunk, megszűnik a közösség is ... Forgatjuk a naplót, a klubkrónikát. Igen sok be­jegyzés tanúskodik arról, milyen pezsgő itt az élet. A határőrök is szívesen látott vendégek, sőt közös progra­mokat szerveznek. Balogh N. J. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom