Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
Eso után kőbalta A képzőművészet és a társadalom Dünfus 16-án és 17-én tart- Sa közgyűlését a legnépesebb művészeti szövetség, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége. Képzőművészetünk szakmai, társadalmi szervezetének ma már több mint ezer tagja van, s ez a taglétszám a hivatásukat foglalkozásszerűen gyakorló magyar képző- és iparművészek mintegy negyede. Elvben ez a testület képzőművészeti életünk legkvalifikáltabb képviselőit tömöríti. A szövetségi tagság ma is szakmai rangot biztosító állapot, és elsősorban vidéken eredményez megnövekedett presztízst, jár együtt még bizonyos fokú egzisztenciális előnyökkel is. Egy-egy helyi tanácsnak, a helyi társadalmi mecenatúra képviselőinek még ma is támpontul, bizonyos eligazításul szolgál, hagy illetékességi területén melyik képzőművész rendelkezik szövetségi tagsággal, és melyik nem. Minden Gyen esetben azonban feltételezhető a kölcsönösség. Azaz, hogy nemcsak egy testülethez való tartozás hitelesítheti tagÁ Társadalmi Szemle júniusi száma vezető helyen közli Kádár Jánosnak a szerkesztő bizottsághoz írott levelét abból az alkalomból, hogy fél évszázaddal ezelőtt jelent meg először a Társadalmi Szemle. A lap történetének 1931 és 1933 közötti első periódusáról, majd az 1946 januári újramegje- lenést követő évtizedeiről Szabó Ágnes és Szabó Bálint elemzését olvashatjuk. M. Pásztor József a folyóirat ötven évvel ezelőtti fogadtatásának dokumentumaiból adott közre válogatást Kozma Ferenc tanulmánya arról a gazdaságpolitikai stílusváltásról szól, amelynek lényege, hogy társadalmigazdasági értékrendszerünket át kell hangolnunk; a mennyiségi eredményekre való törekvést alá kell rendelnünk a minőség követelményeinek. Láng István cikke azt elemzi, hogy Magyar- ország biológiai erőforrásai milyen perspektívát nyújthatnak előrehaladásunkhoz. jai szakmai rangját, de megfordítva is: a tagság szakmai művészi képessége, tevékenysége biztosíthatja végső soron a testület rangját. Véleményem szerint e túlságosan is feduzzadt szövetségi taglétszám bizonyos fokig szakmai, művés zetszem - léleti nivellálódást eredményezett az elmúlt években, és nem utolsósorban azzal járt együtt, hogy az eredményesebb szervezeti szakmai munkát is gátolta. Az elmúlt években minden erőfeszítés ellenére sem alakulhatott ki a szövetségen belül olyan szervezeti élet, szakmai, elméleti munka, amely meghatározó jelentőségű lehetett volna képzőművészeti életünk fejlődése szempontjából. E magas taglétszám és a szövetség belső, időnként partikuláris érdekeket kifejező tagozódása csak ritkán tette lehetővé, hogy fontos kérdésekben mértékadó, és olykor irányt szabó testületi állásfoglalások szülessenek. Ilyen vélemények megszületéséhez, az elmélyültebb és összefogót tabb szakmai munka feltételeinek megteFolytonosság és megújulás címmel új sorozatot indított a lap, amelyben igyekszik képet adni az MSZMP közvetlen előtörténetének és eddig megtett útjának néhány fontosabb eseményéről, folyamatáról, tapasztalatáról^ Az első írás Erényi Tibor Történelem és politika című tanulmánya. A nemzetközi tájékozódást szolgálja Három testvérpárt a gazdasági feladatokról címmel Munkácsy Gyula összefoglalója, továbbá Köves Tibornak a Reagan-kor- mányzat ideológiai, politikai vonalvezetéséről írott elemzése. Közreadja a folyóirat a többoldalúén hátrányos helyzetű társadalmi csoportok vizsgálatáról a közelmúltban rendezett tudományos konferencia — Huszár István által tartott — fő referátumát, ismerteti a korreferátumokat és a szekciók vitájának anyagát. A júniusi szám könyvkritikával és -ismertetésekkel zárul. re intéséhez elengedhetetlenül szükséges bizonyos belső szervezeti átrendeződés is a szövetség életében. E belső átrendeződést szükségessé teszi a képzőművészet időközben átalakított vagy napjainkban átalakulóban levő társadalmi intézményrendszerének struktúrája is, amely azzal a reménnyel biztat, hogy eredményesebb kereteket teremt az úgynevezett partnerkapcsolat tartalmasabbá válásának is. Ez a partnerkapcsolat azt jelentené, hogy képzőművészeti életünk szakmai társadalmi szervezete mindenekelőtt szakmai kérdésekben, de a területet érintő művészetpolitikai döntésekben is megalapozott, ennék következtében figyelmen kívül nem hagyható testületi állásfoglalásokkal segítse művészeti életünk állami irányítását. A fentebb már említet* partikuláris belső széttagoltság, a szövetségi tagság aktivitásának hiánya, az olykor testületi véleményként feltüntetett csoportérdekek érvényesülése mellett a szövetség lehetséges szerepének betöltését külső tényezők is akadályozták; nevezetesen, hogy művészeti életünk irányításának egyes intézményed — és itt országos hatáskörű intézményekre és a művészetirányítás helyi szerveire egyaránt gondolok — sokszor még a megalapozott szakmai véleményeket sem vették figyelembe, a szövetséggel mint testülettel kiépítendő partnerkapcsolat helyett munkájukban kényelmesebbnek tartották az esetleges személyi kapcsolatok felhasználását. A szövetségnek nem lehet feladata tagjainak érdekképviselete. Hiszen ezt az illetékes szakszervezetnek kell ellátnia. Igenis feladata azonban a művészek érdekképviselete helyett a művészet, a társadalmilag hasznos és hasznosítható művészet érdekeinek képviselete. És a képzőművészet társadalmi hasznosításában ma nagyon nagy, és nemegyszer nagyon nehéz feladatok várnak a művészek szakmai, társadalmi testületére. E feladatok sorába tartozik nem utolsósorban vizuális környezetünk alakítása, a társadalom vizuális közgondolkodásának fejlesztési, a közönség és a mai magyar képzőművészet között meglevő feszültség feloldása, legalábbis csökkentése, a társadalmi, közösségi tudat formálása e művészeti ág sajátos eszközeivel. Rideg Gábor Ötven éve jelent meg először a Társadalmi Szemle Alabárdos nyomolvasó Forró nyomon — harminckét fok volt árnyékban — jutottunk el a barcsi „kőbaitás emberhez”, s kiderült: régi, kedves ismerős. Csak éppen az Épgép gyárának szakmunkásaként, a helyi ifjúsági klub hajdani lelkes vezetőjeként láttam utoljára Rózsás Mártont. Nem változott, ugyanolyan aszkétasovány, magas fiatalember, göndör barna hajjal; a szeme ma is, mint az izzó barnaszén ... De a személyi igazolványában megszaporodtak a beírt sorok: megnősült, tizenöt hónapja fiúk született — Szabolcs a neve —, új lakásba költözött, munkahelyet változtatott. A,ki ma elcsodálkozik, mennyit szépült a Bráva-parbi somogyi város., az — anélkül, hogy tudná ezt — az ő munkáját is dicséri egy kicsit: Rózsás Márton ugyanis a városi tanács gazdasági osztályának fejlesztési csoportjában dolgozik, a település szépítésén fáradozva. Mégsem a „virágos Barcs” érdekében tevékenykedő lokálpatriótát kerestük, hanem a település és környéke leleímentőjét, a megszállott múltkutatót, a,kinek gyűjteménye Honfi István egykori miúzeumigázgabó jóvoltából védettséget élvez. — Tehát nem „sirfosztogató”. nem leletdúíó magángyűjtő... — Nem ások, nem forgatok ki a földből értékeket, de amit az eke „feltár”, azt megmentem. Nem magamnak, hanem a Dráva Tájmúzeumnak. Ha majd lesz megfelelő tároló és hely az anyag kiállítására, boldog leszek, hogy „közzétehetem” a gyűjteményt. Mondhatni: nem a dívá- gyon, hanem leleteken üldögélünk. Az ágyneműtartó ugyanis nem dunyhákkal, vánkosokkal van dugig; hanem évezredes cserépedények darabkáival, pattintott kőeszközökkel. Négyezer darabból álló gyűjtemény ez, ebből kétezret leltározott föl a barcsi amatőr régész, pontosan meghatározva a lelőhelyet is. A megszállottság és a precizitás jól megfér egy emberben; ő az élő példa erre! — Hogyan kezdett neki a leletmen tésnek ? — Könyvek indítottak erre. Meg egy korrodált kard, mely talán az egykori barcsi palánkvár harcosáé lehetett. (Ha létezett ez az erődítmény!) Amikor nekem szem- beötiött a régi kor e fegyvere, éppen tokvágó alkalmatosságként „üzemelt” ... Rózsás Márton könyvekkel barikádoizta körül magát. Levéltári évkönyvek, lexikonok, enciklopédiák, Györffy István munkái, a Sírok, csontok, emberek című Kiszely-könyv, László Gyula művei — van itt minden, még az Archeológiái értesítő példányai is! Autodidakta módon egészen magas szintre jutott az ismeret- szerzésben. Kezében az egykori barcsi éjjeli bakberek alabárdjával lelkesen magyarázza a laikusnak: — Körülbelül' húsz kilométeres körzetet térképeztem föl. Behálózom egy-egy részletét; és alaposan megvizsgálom. Az ember mindig is vízpartra, dombra szeretett települni. Sokat elárul a talaj; fubóhamokra nem alapozták életüket eleink- sem! A traktorosok már ismerik a kora tavasszal, késő ősszel — azaz szántás idején — megjelenő fiatalembert, aki surranójában végiggyalogolja a friss barázdákat. .............. — Az eső segít engem.' Ilyenkor megcsillannak a színes kis kőpengék. Ezrekből nagyon sokat gyűjtöttem. A kőbalta ritkább, annak . meglelés e' val óságos ünnep számolnia. — A legnagyobb öröm? — Egykori település nyomait megtalálni. Van egy ilyen, öt—hét portálból álló fölfedezésem. Milyen jó volna, ha a mezőgazdaságban dolgozók figyelmét felhívnák arra: munkájuk során értékele semmisülhetnek meg, ha nem ismerik föl azokat! Lelethelyet kellene nekik mutatni, hogy tudják, milyen.. Ismeri á régi dűlők, szántók nevét; sokszor már ezek a nevek kiáltanak kutató után! Az „ő települése” — a nagy felfedezés — római kori lehet; a túlparton húzódott végig az egyikori ha- diűt. — Mindent gyűjtök, nemcsak köveket, cserepeket, bronzkori mericéket. Barcs minden plakátját, minden írásos emlékét. Éppen most kértek tőlem tévés forgatáshoz egy „pakli” képeslapot. Kivágom, rendszerezem a Somogyi Néplap Barcsról szóló cikkeit is. — Mit szól szenvedély-éhe® a felesége. — Most már érti, mire mennek el ezek a hét végék, és helyesli. Addig legalább a tanulmányaival foglalkozhat: a tanítóképző főiskola levelező hallgatója. Ülünk a leleteken a Borsos Miklós-, Barcsay Jenő-, Amerigo Tot-, Hincz Gyula-, Bálint Endre-grafikák alatt, és azt mondja kis keserűséggel: ' — Sajnos, nincs társam a városban ehhez a munkához. Ügy tudom; más is „menti” a leleteket, de omös céllal. Meg aztán nagyon megszaporodtak errefelé a régiségkereskedők felhajtói, akik így fogják föl a gyűjtést ... Tőlük kellene védeni az ér télieket. Lesko László Az óvónő szentháromsága Nyugalom, kedvesség, határozottság — íirne, a pedagógus szentháromsága. E makarenkói bölcsesség jutott eszembe Sárái Károlynéval, a tabi 1. számú óvoda vezetőjével és a siófoki járás szakfelügyelőjével folytatott beszélgetésnek már az első perceiben. S a felsorolást, ha nem a neveléstudomány klasszikusától származna, legszívesebbem „megfejelnem” még két tulajdonsággal, Sárdinó megnyilatkozásai alapján: az őszinteséggel és a humorérzékkel. E keittő egyszerre adta meg társalgásunk alaphangulatát, amikor a férfiúi szempontból talán illetlen, de újságírói szempontból kötelező kérdést teszem föl: — Hány esztendőt töltött el ön eddig az óvónői pályán? — Nyugodtan írja meg: több mint harmincat! Igaz, nagymamaként is örömmel fogadnám, s fogadnánk mi. óvónők valamennyien, ha a munkahelyi légkört óvóbácsik tehetnék közvetlenebbé, s olykor megjegyeznék, hogy csinosak vagyunk, de hiába, múlik az idő, s óvóbácsik nincsenek. Épülésül ífjabbaknak szómban nem árt az „időgéppel” visszarohanni jó három évtizednyit. Rács-Kiskun megyébe, ahol arcképünk alanya és tárgyai, jórészt családi körülményeinek hatására, úgy határozott, hogy az apróságok gondozását és nevelését választja élete ééljául. Kalocsára, ahol oklevelét megkapta, s Ber- zencére, ahol pályáját kezdte egycsoportos óvodában, jegyrendszerben, egy ütött- kopott, világi thatatlan épületben. Nem volt sokkal különb a. helyzet az út második állomásán, Somogyszil- ban sem. Jó fél évtized eltelt bizony, míg a fiatal és elszánt óvónő elfogadható munkakörülmények közé került Taibon, s újaJbb öt esztendő, amíg az 1. számú óvoda vezetője és járási szakfelügyelő lett. Lehetősége volt arra is, hogy a ranglétrán magasabbra jusson. Csak éppen — ritka erény! — nem akart. — Elnézést, ha „hazaibesaélek”, de úgy érzem: a pedagóguspályák kóziil a legszebb az óvónői, s talán a tanítói. Ezeket az őszinte, romlatbain, érzékeny, minden újdonságra éhes kicsinyeket megismertetni az élet ap- robb-magyobb titkaival, szépségeivel és veszélyeivel a legizgalmasabb munka. Persze nem mindig a légszívóén több. Sárdi Kánoly- né — már, három évtizednyi tapasztalat birtokában, nem felindul tan, hanem tárgyilagosan, az elhárítás lehetőségeinek tökéletes ismeretében — „rázós” eseteket kezd sorolni. Apróságokról, akik ingerlékennyé, agresz- szivakká válnak, mert szüleik válni készülnék és a hangulat odahaza napról napra feszültebb. Gyermekrajzokat említ: bizony, ritkán fordul elő, hogy anyuka és apuka egymás kezét fogná rajtuk. Jóval gyakoribb viszont, hogy valamelyik szülő a háttérben húzódik meg, alig látható kis pántként... Szól a, túlságosan tapintatos apákról, akik nyolc—tíz percnyi távolságról is gépkocsin viszik csemetéiket az óvodába, s részletesen beszél a gyermek- bútorok gyártásának hiányosságairól, az óvónő-utánpótlási gondjairól a pedagó- guserkőlcsröl. A kétszázötven gyermek testi-szellemi ápolásáért felelős óvodavezető oszthatatlan egészként érzékeli a magyar oktatásügyet. Szinte provokálja, hogy — ugyancsak nem meggyőződésből. hanem zsurnalisztikái kötelességből — „rákérdezzék” egy közhely igaz- sáigalapjára. Az óvónőket sokan — uram bocsa — ..gyerekeseknek” tartják. Vajon miért? — A felnőttekkel igyekszünk épp olyan kedvesnek lenni, mint az apróságokkal. Talán ez az. állandó mosoly idézte elő az előítéletet. Am ez csupán a felszín. Az óvónőnek tudnia kell, mi vár növendékére az általános és a középiskolában, az egyetemen és a munkahelyen, s meggyőződésem szerint általában jól felkészítik a gyerekeket a várható nehézségekre is. A gyermetegség sem igaz tehát, ám — ha Sárdáné esetét általános íthatónak tekintjük — feltétlenül jellegzetes óvónői tulajdonságnak kell tartanunk a beszédessó- get, a tartalmas eszmefuttatásokra való hajlamot Miéit jobb a rongybaba nevelési szempontból, mint a ka- ucsuk vagy a műanyag? Miért kellemesebb vonattad utazni „felügyelni”, mint kocsival ? Egyszóval: körüljártuk az óvodaügy teljes birodalmát. És e színes egyéniség megismerése után, bizony, roppant sajnálom, hogy a hírlapi arcképek terjedelme korlátozott. A rend kedvéiért mindenesetre írjuk le itt is, ami lapunkban vasárnap már olvasható volt: Sárdi Károlyné, az oktatásügy kiváló dolgozója, a kiváló óvónő, s egy Népfront- kitüntetés tulajdonosa pedagógiai díjat kapott. Szerénységére jellemző, hogy szerdán még nem. sejtette a kaposvári meghívás okát: azt hitte, csupán „protokolláris” fogadásra invitálják. ’ h. A. SOMOGYI NÉPLAP
