Somogyi Néplap, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

Leskó László

Petróleumlámpa

Colos mmden karácsonyra kapott könyvek Emlékszem.: a Bőrharisnya után. a Pál utcai fiúkat. Nekirugaszkodott, a homlokán, redőzött a bőr, ahogy olvasott, ujjaival követte a sorokat, ajkai némán mozogtak- Sűrűn emelte ki a fejét a könyvből; látják-e, hogy ő olvas. Nem szerette a könyvet. Én szerettem. Csakhogy a mi karácsonyfánkon kezdetben az aknán, dión kívül legtöbbször az ezaistpapébba nem szaloncukrot csomagoltak, hanem, fehér kockacukrot. A fa alatt többnyire csak a korán lehullott tűlevelek... Régen volt- Az épp csak fordult világban, amikor a melasz volt a csemege, a euknosvizes kenyér a mindennapi betevő, hús szinte sohasem.

»A könyvekben az is él, ami a .világban mar régen meghall« — - írta Hevesi Sándor, bölcsén. Ez a mela- saos, s mégis szirup nélküli' világ is ott örökítődött meg már a könyvlapokon. Hányszor szidtuk káromolva a sorsot, hogy nem kacsalábon forgó két szobás, családi házban láttuk meg a napot! És hányszor ágaskodott bennünk a büszkeség, hogy abban a nyomorult kis tömésházban, petróleumlámpa fényénél láttuk meg először a világot! Mégis sikerüli cse- lédléí-mélyről kisebb-na- gyobb csúcsokra kapaszkodnunk. Pedig jeges volt az a szikla nagyon. pedig sokszor csúszott meg a lábunk, kő gurulván a nyomában.

Nemeik László sokkal pontosabban megfogalmazta ezt is »Gondoljunk csak az örökléshordozó kromoszómákra! Minden sejtünkben negyvennyolc »an belőlük.' az ondó- és petesejtekben azonban huszonnégyre »redukálódnak«. Huszonnégy innét, huszonnégy onnét, s ez leszel te. Nincs ebben valami tombolahúzás- szerü?« Van. De ez még nem ok arra, hogy feladd!

Németh Lászlóig is miiyen hosszú Volt az a gödröktől döcögős út! Mindent olvastam, amihez hozzájutottam. Az otthoni egyetlen könyvet Balzac A harminc éves nő című regényét, a szomszédból Vernét, Madách tragédiáját, Courtade Sárga folyóját, a falelítő vezetőjének fiától Robin Hoodot, az iskolai könyvtárból Makkéi v Sándor Sárga viharát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Gárdonyi Az én falum című elbeszéléskötetét és — igen — sárga fedelű ponyváfüzeteket fél pengősöket, meg egypengősöket is. Minden-olvasó voltam. S lám, egyetlen cowboyre- gényre sem emlékszem, de megmaradt sejtjeimben a borzongás Móricz Zsi gmond Szegény emberekjének szörnyű gyilkosságától, I van Vazov Rabigábanjának iszo- . nyu jelenetétől- Mert ezek igaziak voltak, a cowbovok halála viszont légyhalál. Észre sem vetted, nemhogy sajnáltad volna őket. Még nem tudtam különbséget tenni igazi író és csaló között, csak éreztem... Aztán eljött a pillanat, amikor — mostani önmagámnak még csak derekáig értem —, vadul védeni kezdtem az ' Olcsó könyvtár egyik kötetét első ' tanítóm feleségéfel szemben, aki ponyvának titulálva akarta elkobozni. Már tudtam, hogy a Jókai- kötet nem piff-puff regény, noha a köntöse olyan- Ma meg azt is tudom: a ponyvaolvasó milliót akarták az irodalomnak megfogni előre gondoló kultúrpolitikusok avval, hogy a klasszikusokat ponyvásáig a - kötetekben ád- ták ki.

Elvették tőlem Jókait, Martin Andersen Nexö Hódító Pelléjét, de olvashattam Azsájevet meg az Ifjú gárdát. Ez volt a mérleg? Nem: _ hamis volna az a mérleg.

Kölcsön nadrágban — abban a szürkére kopott, kék melegítőben nem lehetett fellépni — Balogh Gyuszi voltam a Csdlicsala csodáiban; a szereplésig Victor Hugo Nyomorul lakját olvastam. « meséltem a többieknek: inkább maradtak voi- 9

na Jean VaJjean. szomorú történetet hallgatni, aunt »magukat megmutatni« a deszkákon- Ez sikerélmény volt. Meri egy éhként... Ki látott olyan sünt, akinea beleié altnak a tüskéi ?

Később azt mondták ránk: I*hátrányos helyzetű«. Igaz volt. ils az is igaz, hogy egyik-másik tanárunk legyintett ránk, s a pedagógusgyerekeknek, hivatali elöljárók csemetéinek. magyarázott; bennünket éppen csak megtűrt az órán. Bennünket, telepieket: vasuu

íekezók, paraszti életet próbáló volt cseledet, téglagyári munkások, faléit lói kétkeziek kevés reményű fiait- Nem volt gyerekszobánk, nézett át a fejünk fölött a tanári sorsot választó kiugrott pap. Pedig volt: az az egy szoba----háló, ebédl

ő, nappali,’ kamra, gyerekszoba — minden. Németh László kérdezi egyik drámájában: »__kételkedtél-e eleg

et magadban?« Nekünk segítettek kételkedni, nyiladozó önbizalmunkat csorbítani. Még elsőgenerációs értelmiségiként is éreztük a hátrányt. Pedig már Dosz" tojevszkijt, Tolsztojt, Cseho- vot, Solohovot, és Artur Millert, Tennessee Williams drámáit, Updike'ot, Sartre- ot, Camus-t, Örkényt, lly- lyést olvastunk-..

Mert mi könyvekkel építettük a házunkat, nem téglákkal. Erős épület. Mostanában mintha kezdenék sokan a technika felsőbbrendűségét hangsúlyozni, gyerekbetegségnek tüntetve föl a humánumot előnyben részesítő könyvbaráti szenvedéllyel szemben. S nemcsak a technokraták. Pedig tudomány és művészet együtt teljes. Erkölcsiséget fejlesztő technológia nincs! De nevelő könyvek igen!

Leteszem Illyés Gyula Puszták népe szociográfiáját, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című »himnusz-regényét«. Németh László valamely művét vagy Devecseri Gábor görög fordítás-gyűjteményét. Shakespeare darabjait, és. reménytelenséget érzek: hogy merjek ezek után tollat fogni.

Nehezen nyugszom meg: ami kevés rám bízatott, azt nekem kell elmondanom. Ha akadozó szóval, botladozva is- Például átkozott és áldott gyökereinkről, melyek nélkül talán az amya- fölóről belezuhannánk a magasságba...

Nincs mögöttünk kínai fal. Csak könyvespolcok. Menynyi mindent nem olvastam méig, sajnps ! De jó, hogy még ennyi mindent nem olvastam! Mert »Szabad idő könyv nélkül — halál, sőt ennél is rosszabb, élve eltemetés.« Nem én mondom. SenecaSzapudi András

P

étör nem akármilyen Pétör. Ritkán látni ilyen fekete szemeket, még ritkább az ilyen vélemény gyerekszájból:

— A legjobb játék a számolás.

Pétör, te túlzol, mondanám, ha Móra Ferenc volnék, s ha a kisfiú valóban Pétör volna. Mert Pétör (csak nekem Pétör, másoknak Misi. Falun lakik, első osztályos. Aztán: Móra Petőre folthátánfolt ruhában járt. Az én Misim pedig jó meleg mackót visel, a nyakában élénk színű sál, lábán új cipő.

Nekem mégis Pétör.

Ha egy gyerekszemben szomorúságot látok: Pétört látom.

A gyereknek már attól is jó kedve támad, ha á fekete utcát egyszer csak belepi a hó. Szalad az ablakhoz, szalad a szabadba, s hol vari már akkor a búbánat?! Misi igazi' gyerek. Férfigyerek, ahogy mondani szokták mife lénk; mosni-, varrni valót eleget ad az anyjának (azaz,

Jmrirt» mjm.

Illyés Gyula

Három vidéki kép

I. FELELŐSSÉG

t

Jött-jött nagy felelősségével a telién gyerek-kezem-tárta kapunk elé. Sietett befelé.

Bólintott, bólintott, már énfelém; „En ne tudnám, szegény háznál mit ért a lé?!”

II. SZÁNÚT VENDÉGSÉGBE

Hó is volt,

hold is volt,

szólt és szólt

csikócsengő is és

jött, szállt: röpült

apánk, anyánk is retünk.

S lett külön örömünk: s ha földülünk?!

III. HÁTRALÉPTETÖ FOLYAM

A part-evőt, a hál ráléptél öt, ezt a mohó-sérényet, ezt a vadul már lábam harapó időt: moccanatlanul, karba tett kézzel nézném, már néma megvetéssel, ha nem tartanám két karomban éppen

ezt a féléves leánycsecsemöt.

Homoródi József

Gabóco gaztettei

Anyu kra-bál a loggián:

— Gabiii! Már megint mit csináltál?!

Félbehagyom az olvasást, megyek ezredszer hivatkozni a legfőbb , pedagógiai •erényre, a türelemre, a csöndes meggyőzésre. Anyu lerángatja imádott csemetéjét a' sámliról, onnan bámult, lé a parkra, a korlát felett. A srác üvölt, topor- zékol.

— Mi van már megint?

A feleségem hisztizik:

— Nézd csak meg, mit művelt. Ledobta azt a vacakot !. „ Kizavarlak az esőbe, és azonnal felhozod! — fenyegeti Gabócát.

— Mit dobott ki?

Néma intés a mélybe. A

kiszolgált fiahordó merevítője — aluszerkentyű — ázik a füvön a csöndes esőben. Kiszabadítom a srácot az anyja karmaiból; próbálok szót érteni vele, mint férfi a férfival:

— Miért dobtad le, kisfiam?

Nem válaszol. Rángat, szabadulna. Fölemelem, rúgkapál.

— Mondd meg csillagom, miért dobtad le!

Anyu epéskedik:

— Csillagom?! Büdös, rossz kölyök !

A büdös, rossz kölyök konokul hallgat. Ráförmedek.

— Azonnal mondd meg, miért dobtad le!

üsszeszorrtja a száját ; némán, sötéten néz rám. Már ordítok.

— Azt kérdezem: miért

dobtad le?!

Hallgat, kézzel-lábban

igyekszik szabadulni. Megmérgesedem, ra pakkotok a fenekére.

— Megmondod azonnal ?

Ga.bóca üvölt, Anyu kikapja a kezemből, s babusgatja, csitít ja ...

Fürdetés, fektetés. Jó éjszakát, puszit az apunak. A srác elbújik az anyja mellén: nem béliül.

Sokáig rágódom az ágyban — odaát már régen alszanak. Vajon miért nem válaszolt a srác a kérdésemre?

Sokszor volt már „rossz". Játékokat hajigáit, bútorokat firkált össze, könyveket tépett szét Utólag mindig kiderült: azért, mert nem játszottunk vele, nem olvastunk mesét. Mert valami múlhatatlanul fontos más dolgunk volt. Unalmában és elkeseredésében, magányában volt „rossz”, hogy fölhívja magára a figyelmet, valamiképp mégis foglalkozzunk vele. Talán most is így volt? De hiszen ott volt az anyja is! Igaz, takarította az erkélyt.

Rosszul alszom, kedvetlenül ébredek. Odaát vidám reggeli hancúrozás. Röpténk a pintyőkét. Reggeli. Csacsog a srác, mintha mi sem történt volna. Végezhetem a tisztem: a biliztetést. A szokott mókás popsitörlés : szent a béke. Anyu rohan a munkába.

Öltözünk, készülünk arz oviba. Ingem-bingem atya- gatya, zokni-bokni, suzi-vu- zi. Magamhoz ölelem.

— Haragszol, amiért etfe- nekeltelek?

Nem válaszol, de nevet, ragyog a szeme.

— Miért nem mondtad

meg, hogy miért dobtad le azt a micsodái?

Rám néz, elkomolyodik:

— Mert kiabáltál.

Vágnám fejbe magam.

Ölelem, csókolom.

— Ne haragudj, csillagom. De olyan mérges voltam, ‘ hogy ledobtad azt a vacakot

— Nem dobtam le. Le— Leesett? Hogyhogy?

— Beleesett a kútba.

— Szóval: az ott a kút? — mutatok ki.

— Éhe.

— No, gyere csak, menjünk ki.

Teszem oda a sámlit.

— Innen dobtad a kútba?

Arrébb huzza a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszit ve teregetünk rá'.

— Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba — mutatja a huzal végét, s bámul le kárvallottan a „vödörre”.

Ó, én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az ablakpárkányról, virágföldet „kapálunk” vele.

— Ez lesz a vödör, jo? Kösd rá.

Bogozza rá a merev huzalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval így történt, ezert esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni; boldog, izgalommal ereszti a villát lefelé a kútba. A földszinti loggia lakóinak szemmagasságában imbo- lyog.

— Húzzuk föl, mert megijednek alattunk!

Villa a párkányra, megyünk befejezni az oltözesL 'Bűntudattal csókolom, ahol érem.

— Ne haragudj, kis bogaram! Többé sohasem bánt- lak. Csak mindig szépen mondd meg, miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna.

Puszit kapok én is. Büszke vagyok az én aranyos, okqp kis prücskömre. Megállj, an y ti, kapsz te megint ped agógiai léc két !

Viháncolva rohanunk az oviba.

Délután szülői értekezletet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elvertük. A feleségem mosolyog;

— Te verted el.

— Az egyetértéseddel !

Az asszony vigyorog. Elfut a méreg.

— Hát nem érted, mekkora marhaság volt megverni?

— Már^ tegnap tudtam.

— Ne mondd! Ilyen pedagógiai zseni vagy?

— Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban.

Fölháborodom.

— És miért nem mondtad? Egész éjjel alig hunytam le a szememet...

— Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitásodon.

Teli szájjal hahotázik. Rávetem magam.

— Megöllek !

Visít. Jön a srác. arcán rémület, amiért hozakodunk.

— Mit csináltok?!

F ölkapom. Öss zeö 1 el kezünk hárman, összedugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen forgó-morgó, ugyuta- bugyuta, smüle-füle család is vagyunk mi.

Talán ez a boldogság.

* ■ r

csak adna, de erről majd később), és ritkán szomorú. De ha elkapod azt a pillanatot a szemében, úgy érzed, mély kútból könyórgi fel magát égy csillag. Én akkor éreztem effélét, amikor azt kérdeztem tőle, kit szeret a legjobban. Anyját, apját, testvérét?

A szeme egy árnyalattá! sö- tetebb lett.

— Nagyapámat — mondta.

Ketten élnek a házban: Misi es Mihály.

Az udvaron fenyőfák, a konyhában ropog a tűz, a nagyapa diót tör. Karácsonyi kalácsba, Misinek. •

— A gyereknek mindene megvan, kérem — mondja védekező hangon, mintha attól tartana, hogy valaki kételkedik ebben. — Reggelizik, elmegy iskolába, délután fél ötig napköziben van, aztán hazajön. Betűtök neki, odaül az asztalhoz, és úgy elfoglalja, magát az irkáival, a könyveivel. hogy öröm nézni. Éjszakánként néha hangosán számol almában. Ilyeneket

mond: hatból elveszünk négyet, marad kettő.

— És a szülök?

— Pesten élnek — mondja az öreg’fakó hangon. — Elmentek. A fiatalasszony nem bírt itt megszoknL

A

ztán megint az a védekező hang: — Ök is megtesznek érte mindent, amit tehetnek. Küldenek pénzt, ruhát.

— Karácsonyra hazajönnek? — kérdezem.

— A menyem már itthon

van. A fiam majd szentestén érkezik.

Nem szól arról, hogy ő egészen másképp képzelte el az

öregséget, másképp beszélte meg annak idején a feleségével. A nagyobbik fiú a háborúban halt meg, a kisebbik elment a felesége után... Misi a nagymama kedvence volt. Öt tartotta a karján, amikor a szívroham érte, de akkor is úgy fordult le a székről, hogy a gyerek meg ne üsse magát. Akkor meg itt voltak valamennyien. A fia, a menye es

a két unoka. Akkor meg azt tervezte, hogy újjáépíti- a házat es paradicsomkertet varázsol a fiataloknak.

— Most már csak azért töröm magam, hogy ez a gyerek ne szenvedjen hiányt.

Megvannak ők ketten: Misi és Mihály.

Csinos fiatalasszony lép a konyhába.

— Karácsonyi szünetre magammal viszem Misit, Pestre — mondja. Pesti lány. Szeptemberben fölkerekedett, fogta a kislányát, s ment a szüleihez. — Hogy soha többé ne jöjjek Ide vissza — mondja keményen.

A férje néhány hétig gyötrődött — anyjának megígérte, hogy sohasem fogja magára hagyni az öregembert —, majd úgy döntött, hogy megy az asszony után. Misit a nagypapa gondjaira bízta, ő pedig fölutazott az anyósáék- hoz, ahol egy szobában tíz családtag lakik.''

— Ha nem bírja a nagyapa, odavihetern Misit is — mondja a fiatalasszony, s ebből a mondatból alig észrevehető gyilok szegeződik az öregemberre.

— Már hogyne bírnám —

mondja az sietve.

Jó irányba mered a fegyver. Amit, a nagyapa Misiért tesz, azt önmagáért is. teszi.

Mi lenne Misiből odafent, azon a tömegszálláson ? ! És mi lenne belőle Misi nélkül a kétszobás lakásban?

Ezért nincs szava a hetyke beszédre. Ezért mondja olyan sietve1: bírom én, hát hogyne bírnám.

L

ehajtja a fejét. Tudja ö, nagyon jól tudja, hogy valami azért itt még- sincs rendjén, de hát mit lehet tenni, ha semmi sem úgy történt, ahogy a feleségével annak idején megbeszélték...

Pétörre, azaz Misire szép karácsony vár. Itthon az anyja. Meleg ruhát, cipőt hozott. És karácsonyeste megjön az apa is, hozza a játékleher- autót. Szép lesz a fenyőfa. Béke lesz. Mint régen, amikor a nagymama is élt, amikor még hatan lakták a házat

Aztán a karácsonyfa lehullatja díszeit, tűleveleit. A szülök elmennek. Ketten maradnak megint: Misi és Mihály.

A gyerek almában számolgat az ujján: ha hatból elveszünk negyei, marad kettő.

(SOMOGYI ¥ NÊBIAP

V