Somogyi Néplap, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
ES2OTK Karácsonyfa K ét napja kezdődött a szünidő, s Marcsóka két napja csak takarított. Hogy el tud koszosodra ez a szoba-konyha! Persze nagyképűség szoba-konyhának nevezni, mikor csak egy helyiség, de hát egy harmada betonos, kétharmada hajópadi ós, és e szerint is használják, és talán még jó is, hogy egy helyiség, a tűzhely- Jyel fűthetnek is, bár így meg a falak, a politúrozott bútorok elszürkülnék, és felhólyagosodnak az állandó gőztől meg füsttől. És ezen bizony takarítással nem segíthet, s a poloskákat se tudja kiirtani, hiszen a telep minden lakásába befészkelték magukat, fullasztó nyári éjszakákon, amikor még nyitott ablakkal is nehezen bírhatni, csapatostul vonulnak egyik lakásból a másikba, de most tél van, egyenként, gondosan bepet- t'óleumozta a bútorok illeszkedéseit, s azután forró lúgos vízzel — amelytől keze úgy megdagadt, hogy estére már nem tudta behajlítani ujjait, s miután elhelyezkedett húga mellett az ágyon, ' a zsibogó fájdalom mintegy a jól végzett munka tudatát adta neki — kisikálta, s ezzel legalább átmenetileg kussolásra kényszerítette a fürge, kövér dögöket, hogy legalább a karácsonyt ne zavarják meg. Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom — énekelgetett, mint egy kiscseléd, tisztaság és családvágya cselédje, de szenteste délelőttjén, már a helyenként feketére mocs- kolódott, kopott festékű konyhabútort sikálva —■ míg elő nem tűntek az üde almazöld festékmaradvá- nyok, s a puhafa elevenen, duzzadt-rózsaszínen, mint a fürdővízből épp kiemelt baba popé ja. S az eláztatott ienyőfabútorból oldódó gyantaszag a tisztítószerek s a petróleum szagába keveredve karácsony másnapjának gyertyaszagú, kihűlt tüzhelyű ágybanlustálkodá- sával kecsegtette. Meg-meg- állt fölkapott fővel, s két, orra felé összetartó ránccal szemöldökei között: sehol se talált eldugott ajándékot, holoftt minden zugot rendbe rakott, fenyőfa se lógott az ablakpárkány alatt falba vert kampós szögre kötözve, liszt, cukor alig volt a háznál ... Hogy lesz itt karácsony, miből süt kalácsot az anyja? Egyre többször állt meg ilyen űzötten aggódva, egyre ingerültebben ordított a kölykökre, testvéreire, s egyre elkeseredettebben táplálta magában a kétségbeesett reményt, hogy majd megjön a munkából anyja megrakodva, pihegve, kipi- rultan, gyengén és gyengéden mosolyogva, és minden rendben lesz, minden, minden, egyszer s mindenkorra. A nyja fél négykor érkezett. Szatyra telepakolva, de se fenyő, se bolti papirosba csórna- golt-zsinegelt meglepetések. A két kicsi körbefonta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szót a kis- mamaságért, mert két napig egyedül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt és magukra hagyta őket —, várta, és ismét nem kapta meg. Az járt a fejében, Hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre tudta, hogy meglopták, megint csak meglopták, s ez így megy apja halála óta: csalódás csalódásra. És ő még csak elviseli, tizennégy éves, nem gyerek már — de a kicsik? — ügye, szép, kislányom SOMOGYI NÉPLAP — kérdezte az anyja, • 6 fölnézett. Fenyőgallyakböl költött koszorú árválkodott az asztalon, rajta fagyöngy. s egyetlen szál rózsaszínű csavart mintás gyertya. Mar- csóka a gyerekekre nézett : elhúzódtak anyjuktól, riadt arcukon értetlenség. Magához húzta őket. —- Ezt hozta? — morxlta. — Ezt tudta hozni? — Szép — mosolygott elveszetten az, anyja. — ...Hát nem szép? — sírta el magát, s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bogi azt mondta: — ügye, ez nem az?? Ugye, lesz karácsonyfa? — Látja? No látja — mondta Marcsóka, fölkapta göncét, s felöltöztette öcs- csét. — Süssön, főzzön, nekem ne bőgjön? — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba. E r des vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy föl nem robbant. Az öregasszony ölhetett kézzel ült a sütő mellett a kisszéken, varta, hogv kisüljön a kalács. Â két magasra vetett ágy tiszta lepedővel letakarva, rajtuk a fényesre kefélt ecetszagü sötétkék öltönyök, a frissen vasalt ingek, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, megmosakodnak, s aztán jöhet a tiszta ing, az ünneplő, és az ünnepi, boros vaésora. — Mama! Húsz forint kéne, mama. , Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után böködő borját, s úgy is állt föl, mint egy öreg tehén, hogy a kredenc tetejéről a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővette vagyonát, megkérdezte: — Bementek a városba? S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta: — Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta. Ekkorra öccse is megértette hamari szándékát. ..Bárgyek zsábug” — mondta az ő külön nyelvükön. — ..Khej. koe szhi” — felelt rá Marcsóka. Végigdübörögtek a körfolyosón, lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s fölugrottak a kihúzó, nyitott peronú villamosra. Nyüzsgött a nép a körúton. Siettek, furakodtak, ballagták. ' Egymást érték a kiírások a kapuk alatt: KARÁCSONYFA AZ UDVARBAN. de ők, mintha nem is karácsonyfáért indultak volna, megrészegüJtek a fénytől a korai alkonyaiban, Egy fagyos februári reggelen a két falusi, Guglielmo és Roberto szülővárosából, Bri- anzából megérkezett Milánóba. Ez a történelem fényében teljesen mellékes tény említést sem érdemelne, még igaz volta ellenére sem, ha Guglielmo nem hozott volna magával egy hatalmas, Pippo névre hallgató kakast, azzal a szándékkal, hogy eladja, míg Robertónak néhány elintéznivalója volt. És csak az óriás tollas jelenléte miatt beszélünk a megérkezés ünnepélyességéről. Olyan hideg volt, hogy azt sarkvidékinek nevezni olyan, mintha melegnek mondanánk. A várost vastag hótakaró lepte be, amit hómunkások hada halmozott fel a járdák mentén. A hómunkások kabátban, kesztyűben — néhányan szemüveggel — olyanok vottak, mint a szabad művészetek munkanélküli művelői, akikre az éjjel — mint a rossz idő mannája — hullott az égből a lehetőség, hogy ebédre- és vacsorárava- lót keressenek maguknak fárasztó munkával, amit a meg - gémberedett lakosság szeme előtt végeztek szemérmes pirulással, elfojtva a lapáttal szembeni természetes utálko- zást, mint aki a tollal na- I gyobb mcghitteegbem mm. az emberektől, s a fénytől az emberek arcán, s nagy hangon. komoly pofával társalogtak : — Kai- kaóo kecsücse? — Ben bacsujó mari esi. S ha rájuk csodálkozott valaki, felröhögtek, és nagyot szaladtaik, mígnem a nevetéstől és a futástól görcs állt az oldalukba, nekitámaszkodtak egy öreg fának, csuklóitok, nyögtek, ziháltak, mintegy a fizikailag lehetetlenült nevetés pótlásaként. Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta (Stet, megtorpant, mintha még sose látott volna gyerekeket. Marcsóka kimeredt szemmel bámulta a fekete bársony- hájtókás püspöklila télikabátot, a lágyan csillogó fehér selyemsálat és a fémesen fénylő cilindert. Még karonülőként látott ilyet, a háború vége óta soha; az emberek örültek, ha lódenra tellett, s ki-ki úgy divatozott, hogy micisapkáját a jobb vagy a bal fülére húzta, de egyik füle így is, úgy is csak kimaradt belőle. — Siessetek, jön az angyalka! — mondta az úr, s könnyed szárnycsapás-után- zat-ot bűvölt ujjaival. — Találd ki, mi vám a zsebemben! És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit. — Zsebkutya — ragyogott föl öccse arca, de Marcsókára nézett, és simogatni indult keze elbátortalanodva visszasüllyedt zsebébe. Az úr elégedetten, mint aki ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát vi$zszarakta a zsebébe, és letekerve végtelennek látszó se- lyemsáljá. a kisfiú nyakára csavarta. De, hogy Mar- esóka szeme gyanakvóan villant, mellmagasságba emelve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralépett, egyre hátrált, nekihátrált egy kis- kabátos részegnek ; majd összecsókolóztak s egymásba karolva eltűntek, csak egy Ötvenes virított helyükön az .aszfalton. Marcsóka odaugrott, fölkapta, a szívéhez szorította; sírt és nevetett, é* rohant, húzta-vonta maga után öcs- csét — Ugye, varázsló? Mondd: ugye varázsló? — ismételgette a kisfiú átszellemültem M ikor kijöttek a virágboltból a feldíszített karácsonyfával, amelynek csúcsán minden lépésre megcsendült vékonyan a csengő, még egyre ezt hajtogatta, most már állítva, és közben a selyemsálat tapogatva. És hogy Marcsóka nem válaszolt, anyja kivénhedt kosztümkabátjának alját rángatta, amely Marcsókának télikabátkent szolgált, míg csak kezében nem maradt egy darabja. Akkor megszeppenve elhallgatott. Zsebébe gyűrte a darabot, ott sodorhatta, s nem merte eldobni; félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a szakadást is észreveszi, és megrakja. Jóllehet Marcsóka most még ezért se rakta volna íjieg. Achille Campanile A HIDEG Így aztán hőseink, figyelembe véve az utak járhatósági állapotát, mielőtt dolgaik után láttak volna, elhatározták, hogy megpihennek egy kocsmában a tizennyolcadik századi filantrópról, Dateóról elnevezett tér közelében. Ott nekiláttak inni újdonsült cimborák társaságában, s hódolva annak az igencsak elterjedt nézetnek, hogy semmivel sem lehet jobban védekezni az éghajlat zordsága ellen, mint egy pohár jó borral. Ahol is poháron, a fent nevezett folyadékból pár liter értendő ... Az történt közben, hogy egy-egy pohár után megemelkedett a hangulat, s akkor valaki elkiáltotta magát: — Hát Pippóra nem gondol senki?? Neki is védekeznie kell a hideg ellen. — Bort Pippónaki — kiáltották mind. És szolgálatkészen hozzáfogtak, hogy erőszakkal meg- Utmttak s kAka&L Lévén, hogy Pippo abszti- nens volt, egyesült erővel fáradoztak azon, hogy meggyőzzék, és egy kortyot elfogadtassanak vele, s eközben egy egész üveggel öntöttek rá abból a nedűből. A zuhany alatt tiltakozása jeléül, amely ki tudja, hány embert boldoggá tett volna, a kakas csuklani kezdett. Megijedvén a cimborák, azt javasollak a bánatos Gugliel- mónak, hogy tegye a kakast száradni az égő kályhára. Pippo azonban száradás helyett verdesni, majd ütemesen ugrálni kezdett, egyfajta charlestont járva, aztán füstölni, de úgy, hogy az nem jósolt semmi jót. Végül mozdulatlan maradt, méghozzá egy olyan dermedtségben, ami jogos aggodalmat keltett mindenkiben, aki szerette a józan állatot, kiváltképp a tulajdonosában. Le is vette a kályháról, megrázta, vizsgál- gatta, és meggyőződött a keserű valóságról: Pippo kinyi!]atU. Karácsony, újesztendő Karácsony, újesztendö: lezáró, újrakezdő. Hogy el ne villanjon a milliard dolog, mi testünk, szellemünk tanítja, nyitja, emeli, kínokkal boldogítja amíg Föld-otthonunk törvény szerint forog: lett szerelem, költészet, annyi értek, mihez szív, ész, érdek, szokás a mérték, amivel élünk s visszaélnek nagyokosok; — mert mindig új csapat születik, aki majd bitón, falhoz állítva, máglyán vész el, magát áldozatul ajánlván: kínvallatásban és keresztúton kitárt, hogy felcsillanjon az igazság, bár mindújra förtelembe tapossák, s hogy legyen példa: jókért ne kerülni a bajt, — és mindig újra lesz kézmosó hálálom, hogy felelőtlenül megszabja, ki hasznos, derék, bitang haramjn, ki élhessen árnyékban, ki járhasson napm. De talpig fegyelemben, bárhol, ha a világ eltaszít is magától, a jók kezét már én el nem bocsáthatóm. Örökegy körben járunk: ez emberi világunk. TAKATS GYULA SZÁZHÚSZ VERSE Nemrégiben beszélt arról egy kitűnő, európai1 hírű költő, hogy kialakult, egyfajta védekező reflex az olvasókban napjaink „verszuhatagá- val” szemben. Észrevehetően jelentkeztek olyan tünetek, hogy vaskos, a teljes életművet felölelő kötetek nem nyerték meg a verskedvelők tetszését, hatásuk inkább taszító volt. Ezzel szemben az átgondolt válogatások, egy- egy lírikusi világ kvintesz- szenciáját adó könyvek olvasottak. Ezek alapján helyeselnünk kell Takáts Gyula törekvését, aki szigorú rostálással arányosított, könnyen forgatható kötetben mutatja meg költői világának minden lényeges vonását. Takáts költészete étidig szinte mintapéldája volt a félreértések és rosszulértel- mezések elrettentő sorozatának. Táj iránti érzékenységét már régen észrevették, s aggattak is rá nyomban jelzőket, de régi és. újabb versei együtt bizonyítják, hogy az „átlátszó és láthatatlan” együttesében csak kevesen vették észre az egyetemes természet jegyeit. Környezetének minden versbe emelt tárgya, jelensége emberi mondandót hordoz. Mostani válogatott gyűjteményében jól nyomon követhető az a humanizálási szándék, ami hosszabb időre meghatározza a Takáts-művek gondolatiságát. Lírájával újabban erőteljesen figyelmeztet arra, hogy meg kell óvni minden emberi értéket. Ezért beszél a Profán triptichonban „szép rettenet" -ről akkor, amikor házak, utak pusztulásának élEgek, nyíljatok meg! A bor ködén at Guglielmóban világosság gyulladt, megérteni vélte, hogy barátai tanácsát — hogy a 'kakast az égő kályhára tegyék — nem a szárnyas javának őszinte óhaja diktálta. A felismerés okán öklét rázta, és rugdosott a körülállók felé, azzal vádolván őket, hogy szerencsétlen gyógymódjukkal a megboldogult állat halálát okozták. Ezt követően odacsödültek a kimúlt állat köré, és olyan pa- tália kerekedett, amelyhez képest a madridi kakasviadal csekélység. Röpködtek a tollak mindenfelé, mint támadásra indult rohámlövészek lövedékei. Még poharak és székek is röpüllek. Közbelépett a kocsmáros. Sokáig küszködött, hogy le-, csillapítsa a veszekedöket, de végül sikerült — egy megegyezés révén, mely szerint Pippónak, a barátok költségén ünnepélyes gyászszertartást rendeltek el. Gyászszertartást, amelyet a konyhában, egy serpenyőben kellett elvégezni, krumpli és beszédek kíséretében, és egy folyónyi... — Könnyben! — mondanátok. Majdnem: T.acrima Christi m>vű folyójábán. »ans« B#áM> facdttMa menyéről ír: „Nézem helyet s hiába nézem, j hogy itt volt elő, ami volt.” Takats nemcsak, érzékenyen figyeli, hanem értelmezi is azoknak az adatoknak a tömegét, amelyek naponta jelzik, hogy a közeljövő egyik legnagyobb társadalmi gondja — amit az emberiségnek saját érdekében meg keli oldania — az elet méltó föltételeinek-megőrzése a földön. Ez pedig a legutóbbi Takáts-versek tanulsága szerint csak úgy lehetséges,- ha tanácsért faggatjuk a legmélyebb történeti kultúrákat és azok alapján mérjük fel a távlatokat. A költő itt úgy segít, hogy környezetéből az „összetört zöld sugaraiból fölrakja” mindazt, ahnit fontosnak érez. Az „érzékeny" — azaz a szemlélődésen, megfigyelésen alapuló — tudást már korábban előtérbe állította, kiemelve a" közvetlen tapasztalás fontosságát. Üj verseiben ezt a gondolatot a Változatok egy, érzésre viszi tovább. A látottakon töprengő költő már az ihletet is kevésnek érzi ahhoz, hogy.a világ „leglénye- gének” közelébe juthasson. Ami az ihleten túl van, az nyilvánvalóan a tudás. Ennek jelzésével szinté már ismeretelméleti dialektikával keresi a választ a kérdéséire. Korábbi értékekét és eredményeket továbbépítő vonás a filozofikus gondolatiság. „Ha rajta járok is, nem az ami volt... Nem kevesebb, de több! / Az évek és szervek természetével , gazdagabb az élet és a föld" — írja A regi pályánbun, mintegy jelezve, hogy a létezésben áz átalakulás. a változás . foglalkoztatja leginkább. -Lírai ontológiát (lételméletet) teremt így, s éhhez a biztos alapot a természeti megfigyelései adják. A líra szerepét ekként jelentősen megnöveli. Ez nem valamiféle romantikus zsenitudat felélesztése, nem a költői személyiség határtalanná tágítása. Takátsban ugyanis megvan az alázat a világgal, a tárgyakkal, az ismeretekkel szemben. Kizárólagosan azt kívánja papírra rakni, ami a falon át szólítja, amit a világ nagy szerkezete súg, amit a felszín mögül láthatóvá lehet tenni. Környezetének csak pillanatokra és közvetlen |megíigyeléssel észlelhető es érthető „beszédét” fordítja ie emberi nyelvre, úgy, hogy az a versben „messze-messze fénylik"! Ezzel a magyar gondolati költészet legnemesebb hagyományait folytatva épít sajátos lírai világot. így jut el végül is a munka és a szellemi alkotás harmóniájában teljesedő emberi élet reményéhez. A méltó emberi élet kialakítható, mondja a költő, megküzdve a természettel es önmagunkkal! A Százhúsz vers záró részé mutatja azt a nyitottságot,. ami Takáts újabb lírai termésére jellemző. A költő a világ hatását befogadva ír le mély tartalmú gondolatokat az eleven képzelet és a logika szigorúan nemes ötvözésével. Laczká András
