Somogyi Néplap, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
f Likra, pógár, kapura, hajdú! SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK S'Ud. György kandidátust és a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának más nunkatársait is, lépten-nyomon az ő érde- neiket hangsúlyozza, holott a gondolatmenet ordítva is igaz: Együd Árpád munkája nél- ül jóval több fehér folt maradt volna ha- :ánk néprajzi térképén, kitartása nélkül aligha alakulhatott volna ki ilyen szoros kapcsolat a megyei és az országos szervek között. Kitüntetéseit a bizalom megnyilvánulásának tekinti tervei megvalósításához, félkész könyvel, tanulmányai befejezéséhez. A beszélgetés vegehez közeledve ismét hatalmas paksametát vesz elő, ki tudja, már hányadikat. „Nézd, itt az anyag szülőfalum monográfiájának megírásához.” S ha már nyitva van a fiók, előkotor még egy paksamétát. „Ezeket a summásdalokat Eszak-Somogyban gyűjtöttem. Ha lesz időm, szeretném feldolgozni a szántódpusztai cselédek szellemi hagyatékát." A legőszintébben mégsem a tudományos eredményeknek örül. Ezerszer Inkábo egy hamarosan megjelenő ismeretterjesztő kiadványnak. amit Olsvay Imrével és Várnai l e rencce 1 hármasban szerkesztettek. — Remélem, ez a száz somogyi népdalt tartalmazó könyvfecske eljut majd megyénk minden iskolájába, minden amatőr művészeti csoportjához és ... tulajdonképpen azt szeretném, ha minden családi fészekbe eljutna. Szebb ajándékot aligha kaphatna Együd Árpád a közelgő hatvanadik születésnapra. Lengyei András hajdú! Ha kell, megesküszönv rá, hogy nincs eszményibb módszer az állóképesség, a gyorsaság, a reflexek, illetve a szépérzék egyidejű fejlesztésére, a testnevelés élményszerű oktatására, mint ezek a népi játékok. Nélkülük sivár-es unalmas a tanítási óra, hiszen a futás, az ugrás, a, kislabdadobás csak erőkifejtéssel jár, élménnyel alig. Ezt szeretném a né- sportjátékokról most készülő tanulmányommal is bizonyítani. A zsúfolt szobában körbemutat, a töméntelen magnószalagra. „Nézd, ez több mint húszezer méter!” Nyolcvan- kilencven százalékát ő gyűjtötte tanárként Csurgó környékén, tanárként és a Kálmán Imre-emlekház vezetőjeként a siófoki járásban, majd szerte Somogybán a kaposvári múzeum munkatársaként, később igazgatóhelyettesként. Hóna alatt már-már testrészévé vált kis magnójával megfordult Somogy legeldugottabb zugaiban is, járt gépkocsin, döcögött szekéren, ka- rikázott öreg kerékpáron, cap- latott városok aszfaltján és puszták latyakjában, „zsákmányra” lesve a folkiórfeszti- válok színpada mögött, a búcsúsok sátrai körül, düledező parasztházakban, bűzös putrikban, fényes lagzikon, keresztelők kedves hangulatában, lehangoló temetéseken. Némi túlzással: mindenkit ismer és mindenki ismeri. Nyíltsága láttán senkinek sem jön a szájára az udvariasiko- dó) megszólítás: Együd úr, igazgatóhelyettes úr. Csak egyszerűen: Árpád bácsi, bátyám vagy meghittebben, baráti körben „Mütyür”. Folklórkutatóhoz méltóan érti az emberek nyelvét. Hangsúlyain nem érezhetjük a városból vidékre „leruccant” idegen népieskedő modorosságait, ha fejkendős néniket így szóiét meg: „mama”, „nénnye”; hu negyvenes-ötvenes, terebélyesedő asszonyságokhóz igy fordul oda: „kislány”. A népiessége^, nem „kívülről”, leckeként sajátította el. Ez személyiségének lényege, s nem a szobatudós mulatságos alkalmaz- kodnl-óhajtá- sa. Anyanyelveként ismeri a somogyi dialektusokat, vérévé vált a Szeged környéki „őzés”, s véreben maradt börzsönyi szülőfalujának „ízese”. Útja nem a nepzene- és néptánckutató szokványos pályája. Publikálni Is későn kezdett : első tanulmánya — néhány rövi- debb cikk után — csak lóikban jelent meg a megyei múzeum évkönyvében, Külső- Somogy epikus folklórjáról. Ahhoz a típushoz tartozik, amelyre azt mondják: nehezen „érik", sokáig „érlel” Viszont alapos. A somogyi népballadákról készített tanulmányaiból szinte sugárzik a lelkesedés, egyszersmind a pontosság, a gondosság. Hasonló „mélyfúrással” gyűjtött ősz sze több mint hetven regöséneket — abbar a Somogybán, amelyről korábban minden kutató azt gondolta: az évtizedekig tartó „feltérképezés” után szemernyi lehetőség sem maradt már rejtekező értékek földerítésére. Az ősi monda továbblépését bizonyító tanult many a csodatévő szarvas „ezer ágáról-bogá- ról” országos elismerést szerzett: először derült fény arra, miért és hogyan szoríthatta ki a pogány hitvilág által teremtett csodaszarvast a népi regölésekből 1. István. Érdeklődése szükségszerűen szélesedett ki a gyermekfolklórra, úgy is mondhatnánk: a szükségből kovácsolt erényt. Kutatásai hamarosan tanulmánnyá, talán könyvvé tárgyiasulnak, melyben ki-ki találhat majd kedvére altatót, álltatót, hintáztatót, jártatót, ijesztge- tőt, mozgásos játékokat. És íme, még néhány kiemelkedő publikáció a sok közül : tanulmány a bolygó zsidó bibliai legendájának továbbéléséről megyénk népköltészetében, s két remek könyv Somogy néprajzáról, népköltészetéről — ezeket a csekély példányszám miatt jószerivel csak tudományos körökben ismerik. „Mindezt csak kedvtelésből csinálom, meg azért, hogy ezek az értékek ne sorvadjanak el.” Sikereit jórészt másokra hárítja. A tanítvány alázatával, mérhetetlen szomorúsággal beszél Bálint Sándorról, a szegedi egyetem elhunyt professzoráról, a nagy néprajztudósról. Segítőtársai között említi Olsvay Imrét, Kriza Ildikót, Vikár Lászlót, dr. Martin — A népművészetet nem könyvekből tanultam. Szülőfalumban, Perőcsényben, a Börzsöny festői hegyei és erdei között, a mezítlábas kis parasztkölykök is valósággal ontottak magukból a népdalokat, betyárballadákat, siratókat, mondókákat libaőrzés, aratás, kukoricafoeztás és kendernyűvés közben. A patriarchális nagycsalád ismérveit sem társadalomtudományi munkákból sajátítottam el. Attyám — irodalmiasabban : nagyapám — vaskézzel fogta össze gyermekeit és unokáit, s mi valamennyien boldogan engedelmeskedtünk akaratának, hiszen tekintélyéhez nemes puritánsága, munkaszeretete volt az arany- fedezet. Szülémnek és korán elhunyt édesanyámnak a hagyományos női szerep jutott a szigorú munkamegosztásban, apám — végtelen szorgalmával és szívósságával — maga volt a legszebb paraszti jellemvonások megtestesítője. Nemcsak a földet túrta, nemcsak a jószágról gondoskodott: nagyszerűen verselt is. Nekem a libaőrzés és a kötélteregetés volt a feladatom, de a komolyabb munkáktól sem húzódoztam. A hangulat teljes újrateremtésének kedvéért képzeljünk hozza az önvallomáshoz egy mozgékony, a legparányibb érzelemrezdülésről is árulkodó arcot, amely rögvest földerül, amint a perőcsényi majálisokra, táncmulatságokra terelődik a szó. Szinte feszül a büszkeségtől, amikor a börzsönyi falucska lakóinak felvilágosultsága a beszélgetés tárgya, s azonnal nevetésre kerekedik a kérdésre: hogyan lett „úriember” Együd Árpádból, a kis parasztimból? „Ha már családnevemet Szent Egidius püspöknek, a kovácsok, az ötvösök és az állatorvosok védőszentjének nevéből származtatják egyes nyelvészek, miért maradtam volna-tudatlan?” — tréfálkozik, majd egy fölöttébb jellemző történettel toldja meg a mókát. „Attyám és apám méltó szeretett volna maradni családunk híréhez-nevéhez; úgy gondolták, ha a helyi kocsmáros fia beiratkozhatott a gimnáziumba, miért ne tanulhatnék én is. Mert ugyebár atlyám is írástudó ember volt; az első világháború idején azért szerelték le, mert a perőcsényiek tarájukká választották.” A paraszti életmódból kiszakadt fiatalember — az életrajzból első pillantásra úgy tetszik — másféle talajra lépett. A balassagyarmati gimnáziumból egyenes út vezetett a fővárosba, a Testnevelési Főiskolára, s a szer- és talajtornában egyaránt kiemelkedő eredményekre szert tett ifjúban csak akkor lobbant ismét magasra a nepzene- es néptánc - kutatás szenvedélyének lángja, amikor — még diákként — Szamosújvárra került tanítani néhány hónapra. A kedélyes harmóniákat azonban szörnyű disszonanciák váltották föl nemsokára. Hadifogság, kalandos szökés után negyvenöt decemberében kopogtatott éjszaka a Testnevelési Főiskola diákotthonának ajtaján. Senki sem várta, halálhírét keltették már, csaknem szétveti hát a falakat a társak ordítása: „Megjött a Mütyür!” Beiratkozás — a barátok keservesen összekuporgatótt millpengőiből. Az ínséges körülmények következtében a diáktársak tucatjai „dőltek ki”, hagyták ott a főiskolát. Együd Árpádot azonban átsegítette az akadályokon az „attyától” és édesapjától reá hagyományozott szívósság. Végzett, s hosszas keresés-kutatás után állásra lelt Csurgón, a patinás református gimnáziumban. Hű volt önmagához, az órákon olykor rövidnadrágban jelent meg. tanítványaival is csupán egyetlen lépésnyi távolságot tartott a kötelező három helyett, neheztelt hát rá egyik-másik vaskalapos kollé— Pályafutásom eredményei összehasonlíthatatlanul szegényebbek leltek volna, ha nem találkozom a háború utáni években Molnár fstuónnal, a siófoki népfőiskola vezetőjével és tanárával. Ez a paraszttehetségek „gondozására” hivatott kitűnő intézet indított el számos falusi fiatalembert és leányt a tudományos és a művészi pályán, s magam is Molnár Istvánnak köszönhetem, hogy elsajátíthattam a kutatás módszereit. Sajnos, az iskolát később megszüntették, a remek kezdeményezés szomorú véget ért. Nem így az ország első középiskolai tánccsoportja, amelyet Együd Árpád alapított Csurgón, harminchárom esztendeje. Az együttes sikert sikerre halmozott tizenöt év alatt, egyre- másra aratta az elismerést a fű- tetlen es rosz- szul világított községi művelődési házaktól u csepeli munkásotthonig. A vezető szenvedélye, sőt talán nem túlzás a szó: „messianizmusa” sok-sok tanítványára átragadt ; diákjai közül ]ó Ahányat — így Lengyelül Miklós tevészer- kesztőt és Csíkvár Józsefei, megyénk nép- táncmozgalmánaik egyik legkiválóbb szakemberét — ma is a népművészet fáradhatatlan „bajnokaiként” ismernek. A felszabadulást követő évek demokratikus légkörében még a herkulesi termetűnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fiatal tanár is szinte Atlaszként vette vállaira környezetének gondjait. A MADISZ feloszlatása után alapító tagja volt az űj ifjúsági szervezet, az EPOSZ csurgói csoportjának, majd a DISZ- nek lett járási kultúrfelelőse. Gabonát aratott diákjaival a hadiözvegyek földjén, Szakadat- lánul járta a dél-somogyi falvakat, faggatta a népi hagyományokat őriző öregeket, gyűjtötte a magyarok, horvátok, németek dalkin- cséf, s bár rövidke időre, sikerült összeverbú- valnia az ország akkoriban egyetlen cigány- együttesét. — Felléptünk a Csiky Gergely Színházban is Az előadás után hallottam, amint összesúgtak mögöttem az utcán: figyeld, ez az alacsony kis ember a vajdájuk! Nem tiltakoztam ellene... Csodák csodája, a személyiség nem szakadt ketté — holott „kapásból'’, bizony, kevés közös jegyet fedezhetünk föl a testneveléstanítás és a népművészet között. Az egyik „csak” az izomzat, a test fejlesztésére alkalmas, a másik „csupán” a lelket szépíti — hozakodom elő, vesztemre, az előítélettel. Folytasd hát egyik vagy másik tevékenységet, éned egyik fele feltétlenül kimarad belőle. Együd Árpád meglepetésekben gazdag éledte azonban ezt a közhelyet is cáfolja. — E két, látszatra élesen elkülönülő világot megpróbáltam közelíteni egymáshoz a tanári munkában, s remélem nem is sikertelenül. Óráimon, „rugalmasan' kezelve a kötelező tanterveket, népi sportjátékokat is tanítottam a gyerekeknek. Métá- zást, „nyulazást”, „paprikázást”, s egy, a középkori várostromok emlékeit felidéző játékot, amelynek neve: Likra, pógár, kapura
